Az Európai Parlament tegnap elfogadta a Tavares-jelentést, amely ugyan azonnali, praktikus következmények nélkül, de elítéli a magyar kormány európai normákkal ellentétes gyakorlatát, és legalábbis elvi szinten vázolja, hogyan lehetne a jövőben fellépni a hasonló esetekben. A vitában Orbán Viktort az európai közönség meggyőzése egyáltalán nem érdekelte, felszólalásának célja kizárólag hazai híveinek kiszolgálása volt, akik ezt nagyra is értékelték.

A miniszterelnök a szavazás után visszavonult Dobogókőre, ahol is a Magyar Természetjárók Szövetségével kötött megállapodás alkalmával rendezett sajtóeseményen jelentette be a válaszcsapást: a magyar parlament is elítéli majd az EU-t. Az eseménysort végigtekintve nem teljesen világos, hogy a keleti nyitás eddigi legfontosabb momentumát, a legmagasabb szintű kínai látogatást, a turistaszövetség vagy az EP miatt mondták-e le. Valószínűleg az előbbi, mert a parlamenti vita már ismert forgatókönyv szerint, előre megjósolható eredménnyel zárult.

Orbán mellett leginkább a mások által messzire elkerült eurotahók, a néppárt néhány képviselője, valamint több ismert euroszkeptikus állt ki, sokkal inkább a pártcsoport érdekének védelmében, illetve az Orbán által hangoztatott szólamok felkarolása céljából, semmint a magyar belpolitikai helyzet alapos elemzése után. Ez egyrészt természetes, másrészt persze szomorú, de az biztos, hogy ők maguk otthon messze nem engednek meg maguknak annyit, mint Orbán idehaza.

Az euroszkeptikusok persze ezen túl külön kiröhögést érdemelnének. Részint, mert Orbán ebben sem őszinte, épp akkor euroszkeptikus, amikor kell: ameddig azt hitte, az Európai Parlament is megeszi az itthon szokásos „papíron szabad, tehát morális probléma sem lehet vele” tételt, váltig hangoztatta, hogy a magyar kormány az eurokonformitás mintapéldája. Másrészt, mert nem igazán értik, hogy a „nemzet” fogalma ötszáz, kétszáz, száz éve és ma is mást jelent, és nem veszik észre, hogy az izolacionisták jóval kevésbé sikeresek, mint az integrációpártiak.

Azt is régóta tudjuk, hogy a kormány egy fiktív világban él, ahol a gazdaság sikeres, a jólét növekszik, az ország pedig gyarapodik. Szintén közismert, hogy a kormány EU-val kapcsolatos érvrendszere, nos, meglehetősen hézagos, és a valóságtól eléggé távol áll. A gyarmatosítók ugyanis nem szoktak ellenőrizetlenül pénzt önteni a gyarmatosított országba, és főleg nem szokták hagyni a direkt „gyarmatosításellenes” vezetők felemelkedését. Azt sem lehet elégszer elmondani, hogy az Európai Parlament közvetlenül, a tagállami választási szabályok szerint választott testület (ahogy a magyar is), a bizottságot pedig a választott európai kormányfők jelölése alapján a parlament választja (nagyon hasonlóan a magyar kormányhoz). Ezek egyszerű tények, aki tehát az európai tisztviselőket kevésbé tartja legitimnek, mint a választott nemzeti képviselőket, minimum félrebeszél, legyen kormánytag vagy a millió felhergelt facebookos rajongó egyike.

Ráadásul mindez tudott volt az Orbán Viktor által is támogatott csatlakozás előtt is. Az is tudott volt, hogy az Európai Unió gazdasági, adminisztratív és politikai közösség egyben. A gazdasági rész általában a gazdasági értelemben vett baloldalnak nem tetszik, hiszen ez nagyobb versenyt jelent, igaz, ezzel alacsonyabb árakat és jobb termékeket is, de ez már nem olyan fontos. Az adminisztratív kötelmek általában a konzervatívok és a liberálisok rosszallását váltják ki, mivel a tagállamok saját bürokráciájukat nem szeretik csökkenteni, az EU látszólag bonyolítást hoz. A politikai közösséget pedig a kulturális jobboldaltól a nacionalistákig terjedő erők nem szeretik, leginkább azért, mert mondvacsináltnak tartják. Mintha nem lenne egyértelmű, hogy formális kötelmek nélkül is létezik olyan, hogy európai kultúrkör, és ez bizony politikai normákat is tartalmaz. A másik ok a kritikára, hogy a valósnál jóval szűkebb, és a feltételezettnél jóval kevésbé hasznos szuverenitást féltik: „milyen alapon beszél bele a dolgunkba egy portugál”. Nem veszik észre, hogy a nemzetállam adminisztratív funkcióihoz való ragaszkodás olyan súlyos versenyhátrányt szül (ti. egy nemzetállam sem képes szoros és intenzív külkereskedelem nélkül megélni sem, nemhogy számítógépet, gyógyszert és traktort csinálni), aminek következtében a kulturális megsemmisülés is bekövetkezik. Amikor ez megtörténik, és az EU-ügyben Orbán által sikerrel fanatizált tömeg észreveszi, hova jutott, na akkor már tényleg késő lesz.

Az egész Tavares-történet legfontosabb eredménye egyébként éppen az, hogy hosszabb távon megakadályozhatja ezt, ennek hatására ugyanis az unió maga is elkezdi komolyan venni azt, hogy politikai közösségről is szó van, és a jelentés legalább elvi szinten felvázolta azokat a módszereket, amelyek a normakövetést a már belépett tagállamokból is kikényszeríthetik szükség esetén. Az Orbán-rendszer elleni föllépés az EU védőoltása, immunizál a későbbiekben bekövetkező hasonló esetek ellen. Ha tagok maradunk, később még nekünk is hasznunk lehet belőle. Ha az Orbán-kormány viszont sikeresen kivezet minket (kérdés, hogy hová, ugyanis már a belső-ázsiai diktátoroknak sem tudunk mit ajánlani, a nagyoknak meg pláne nem), az az EU-nak nem fog nagyon fájni, viszont a többi renitens garantáltan érteni fog a példából.