szerző:
Bojár Gábor
Tetszett a cikk?
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Lehet nem szeretni Gyurcsány Ferencet vagy Mesterházy Attilát, de a hatalomhoz vezető úton nélkülözhetetlen "erény" a gátlástalanság, fontosabb, mint a kormányozni tudás. Bojár Gábor írása.

Előzmény: Hont András: Elkúrtuk, elkúrjuk, el fogjuk kúrni

Én sem szeretem őket, de most már hagyjuk abba a siránkozást, nincs jobb választás. Demokrata vagyok, ezért tudomásul veszem, hogy az én világomhoz sokkal közelebb álló Bajnai Gordon, vagy Bokros Lajos pártjának támogatói nincsenek elegen. Az én világomra, a visszafogott racionális hangra, az értelmes gazdaságpolitikára, amely a "verseny és szolidaritás" egyensúlyán épül, úgy tűnik, most nincs elég voksokra fordítható vásárlóerő. Bokros Lajos támogatottságát olyan alacsonynak ítélték, hogy neki már nem is jutott hely a "lehető legszélesebbre nyitott" demokratikus ellenzéki front közös listáján. Én sem szeretem a demokratikus oldal nehezen kiizzadt, vagy pontosabban fogalmazva kizsarolt egységét. Az egység árát ("mindenkinek áldozatot kell hozni és mindenkinek le kell mondania egy részéről annak, amit akart") végül egyedül az Együtt-PM fizette meg, kizárólag ők léptek hátrább. A Kaukázusi Krétakörben a gyermekét jobban szerető valódi anya példájára, szétszakítás helyett ők engedték el előbb a gyermek kezét. Mert csak nekik volt fontosabb saját pozíciójuknál Magyarország jövője.

Ezért is lehet nem szeretni Gyurcsány Ferencet vagy Mesterházy Attilát. De tudomásul veszem, hogy a hatalomhoz vezető úton, akár jobb-, akár baloldalon nélkülözhetetlen "erény" a gátlástalanság, fontosabb, mint a kormányozni tudás. És mert a kétharmados hatalom jelenlegi politikai palettánktól idegen egyfordulós rendszert erőltetett ránk, azt is tudomásul kell vennem, hogy hiába nem szeretem ezt a kizsarolt összefogást, csak e között és Orbán Viktor között lehet választani. Én sem tudok könnyű szívvel szavazni egy Mesterházy vezette listára. Nekem sem tetszik Gyurcsány dobogós helyezése, ami egyszerre osztja meg az ellenzéket és mozgósítja a kormányoldalt, tovább csökkentve az amúgy sem túl nagy esélyt. De most már nincs helye a további siránkozásnak, a ballib kormányok még oly jogos kritikájának, ellenzéki szereplésük vesézésének, vagy az esélyek latolgatásának. Most már nem az a fő kérdés, hogy melyik demagógia a rosszabb, vagy ki a rosszabb és mi a jobb választási stratégia, hanem az, hogy hová tartozik ez az ország.

2004. május elseje az egyik legszebb nap volt életemben. Azt hittük István és Koppány harca végleg eldőlt, oda tartozunk, ahová ezer éve tartozni akarunk. Nem az EU-pénzeknek örültünk, hanem egy nyugatias értékrendnek, egy kultúrának, amire nagyon régen vágytunk. Alig 30 évvel ezelőtt legszebb álmainkban sem mertük remélni, hogy valaha a mienk is lehet, de 2004. május elsején a történelem kivételes ajándékaként a mienk is lett. Eltűntek nyugati határainkról a vas sorompók, van, ahol lassítani sem kell, csak egy tábla értesít az út mentén, hogy nagyobb, közös hazánk egy másik országában vagyunk már.

Ezt most újra veszni hagyjuk? Vak, ki nem látja, hogy szabadságharcos vezérünk kivezeti Magyarországot az EU-ból. Szavakban sokszor tesz hitet európai elkötelezettsége mellett (utoljára John Lukácsnak írt válaszában), de tettei mást bizonyítanak. Vak, ki nem látja, hogy Magyarország rohamosan távolodik Európától, politikai berendezkedésében, értékrendjében és most már gazdasági kötelékeiben is. Sok mindenért lehet bírálni az EU-t, de látnunk kell, hogy vezérünk elsősorban saját hatalma korlátait nem szíveli benne. Keletben látja a jövőt, mert keleten erős kezű határozott vezetőt, míg az EU-ban általa feleslegesnek vélt intézményes kontrolokkal terhelt, ezért örökös egyeztetésekre és kompromisszumokra kényszerülő, nehézkes, elöregedett és hanyatlásra ítélt rendszert lát. Azt hiszi, függetlenségünket (elsősorban persze saját korlátlan hatalmát) védi, amikor a Nyugat és a Kelet befolyásának "kiegyensúlyozása" jegyében – teljes energiafüggőségünk felkínálásával – Putyin karjaiba löki az országot. Persze hogy a németek, franciák és még az amerikaiak is üzletelnek Oroszországgal, de egyikük sincs közel annyira kiszolgáltatva nekik, mint mi leszünk, bármiféle viszontfüggés nélkül. Talán benne sem tudatosult még, hogy Putyin birodalmi ambíciói mit jelentenek, nemcsak számunkra, de számára is, mert nem hiszem, hogy egy vazullus ország helytartója szeretett volna lenni. Talán őszintén hiszi, hogy csak tárgyalási pozícióit erősíti Brüsszellel, és nem veszi észre, hogy a Nyugat korábban erős kritikáinak elhalkulása nem az ő győzelme, hanem annak jele, hogy a Nyugat már lemondott rólunk, sorsunkra hagy. Ha a magyarok többsége ezt akarja, akkor ezt tudomásul veszik.

De tényleg ezt akarja a magyarok többsége?

Lehet, hogy az EU által képviselt liberális demokrácia most éppen válságban van, de ennek a demokráciának éppen az a legszebb értéke, hogy minden válságából kigyógyult, megújult és végül mindig győzni tudott azon szörnyeteg rendszerek felett, amelyek a válságokra adott rossz válaszként születtek.

Oda tartozunk, és erről szól a választás. Nem lehet fanyalogni, hogy úgy sincs esély, és nem lehet abban bízni, hogy úgyis szakadékba rohannak, vigyék el ők a balhét, fulladjanak saját levükbe. Mert nemcsak ők, hanem mi mindannyian fulladunk bele. Nem érdekes, hogy van-e még esély, csak az az érdekes, hogy TE mindent megtettél-e ezért a mégoly csekély esélyért! Ezzel kell majd magadnak, gyermekeidnek és unokáidnak elszámolni. És az sem érdekes, mennyire szeretjük most azt, aki végül talpon maradt a demokratikus(abb) oldal belső vetélkedésében, és most már az sem számít, hogy ki ő és hogyan maradt talpon. Nem őt kell szeretni, hanem saját sorsunkért kell tenni és szavazni. Amíg lehet.

(A szerző a Graphisoft és az Aquincumi Technológiai Intézet alapítója.)

További olvasnivaló: Választási útikalauz bizonytalanoknak

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!