szerző:

A múlt héten Orbán Viktor világossá tette: Magyarországon csak arról a kérdésről lehet népszavazást tartani, amelyikről ő szeretne. Viszont a menekültkvótáknál – de még a kétségkívül kellemetlen vasárnapi zárva tartásnál is – van néhány fontosabb kérdés, amiről dönthetnénk az emberek. Erről is szólhatna a politika az állandó hisztéria helyett.

Én például szeretném, ha Magyarország az Európai Unió és a nyugati szövetség tagja maradna. Nem feltétlenül és nem önfeladások árán, de alapvetően azért megbecsülve azt a néhány milliárd eurót, az 1945 utáni békét, a szabad utazást és az országok közötti együttműködést, amit ez a rendszer teremtett. Jelenleg a magyar beruházások több mint 90%-át az EU fizeti. A szabadságharc hazugság.

Szeretném azt is, hogy Magyarországot ne lopják szegényre a vezetői. Tudom, ez költségvetést érintő kérdés, és arról népszavazni nem lehet, no de mégis. Hányok az Orbán-család egyre leplezetlenebb gazdagodásáról, rosszul vagyok nemcsak a Garancsi és Mészáros nevű Orbán-strómanoktól, de még a vagyonnyilatkozatokból kimaradt lakásoktól is. Ilyen nyűgös a természetem, na. Szeretnék szigorúbb összeférhetetlenségi szabályokat is, mert nagyon nem szeretem, ha valaki a testvérének adja a közbeszerzést vagy egyszerre a Nemzeti Választási Bizottság vezetője és a közszolgálati egyetem rektora.

Szeretném, ha nem lenne bűncselekmény a hajléktalanság. Ha az álláskeresési támogatások nem csak három hónapig járnának. Ha a szegényeket nem kriminalizálnák. Ha lenne olyan oktatáspolitika, amely lehetővé tenné, hogy a szegények kitörjenek a nyomorból. De az iskola lehet mindenkié: például azzal, hogy nem kötelezzük a gyerekeket egész napos magolásra ahelyett, hogy a 21. században is használható, értelmes, kreatív dolgokat tanítanánk nekik. Erről is szívesen döntenék.

Vagy arról, hogy ne legyenek magánhadseregek Magyarországon: se Magyar, se Kubatov-gárdák. Hogy a versenysport támogatása ne arról szóljon, hogyan lopják szét a tao-pénzeket a futballklubokban. Döntenék arról, hogy az egészségügyet új alapokra helyezzük Magyarországon, csak hát ez alapvetően megint csak pénzkérdés. És nem, a vizitdíj nem reform, de még a több biztosító sem.

Szeretnék szabad médiát. Az önmagában nem szabad média, hogy leírhatom ide ezt. A szabad média olyasvalami, hogy az Andy Vajna nevű Orbán-stróman nem veszi meg a kereskedelmi tévét abból a pénzből, amit én adóként befizettem az államnak, és a közmédia nem terjeszti nullától huszonnégy óráig, hogy akinek barnább a bőre, az biztosan terrorista. Szeretnék arról is dönteni, hogy az állam ne segítse az államot irányító emberekhez közeli cégeket mások kárára, legyen szó CBA-ról, MET Zrt.-ről, utalványrendszerről vagy trafikokról. Hogy ne legyenek személyre szabott törvények.

Jó lenne, ha a kultúratámogatásról nem Fekete György döntene, hanem valaki, akinek a viselkedése kevésbé hasonlít egy elmeháborodottéra. Ha az állam a kultúrát nem a magyar népmesékbe oltott nacionalizmussal azonosítaná, hiszen az avantgarde jazztől a kortárs irodalomig és a klasszikusokig nagyon sok minden tartozik bele. Ha nem lennének az Művészeti Akadémiában hetvenfős titkárságok, ki tudja, hogy mire.

Szeretném, ha senkit nem vádolnának meg ok nélkül, civileket és filozófusokat sem, viszont átvizsgálnák az elmúlt 10-15 év állami megrendeléseit, és ahol úgy találták, hogy kimaradt az útból a beton vagy néhány milliárddal többe került a rekultiváció, ott a „szabadságvesztés” szó gyakrabban nyerné el eredeti értelmét. Szeretném, ha nők és férfiak hasonló esélyekkel rendelkeznének, ha szakmai előmenetelről van szó, és ha a magyar állam nem takarná el cinikusan a szemét, ha családon belüli erőszakot lát. Vagy dizájnerdrogokat, amelyek lassan komplett régiókat tesznek tönkre.

Én annak örülnék, ha a magyar állam létezése végre nem néhány tucat kiváltságos ember érdekeit szolgálná. Erről persze nem lehet népszavazni.

A probléma túl általános.