Szepesi Niki szexkönyve óta nem fordult a hazai érdeklődés úgy az úszósport felé, mint miután Magyarország beugróként bevállalta a 2017-es vizes vébét megrendezését, hogy bebizonyítsa, hazánk nem hátrafelé haladó Eric, az angolna a nemzetek között.

Azóta sok minden történt: egy ország előtt altatták el Bol-Dog kabalafigurát és betonozhatták be a sokszoros áron felépült Dagály alapjába. Hosszú Katinka lemondatta az úszószövetség éléről a medencék Darth Vaderét, Gyárfás Tamást, majd bedobták, hogy a Rolling Stones zenélhet a megnyitón, de végül a behúzott sztárfellépő is visszamondta. És mikor már csak annyi maradt biztos, hogy a kormány elutasítja a kényszerbetelepítést, az esztétikai monitorlázadással felérő megnyitóval elstartolt a világbajnokság. A legnagyobb sportesemény, amit valaha Magyarországon rendeztek, már ha nem számoljuk a mohácsi csatát.

Ha ezt gond nélkül lehozzuk, nagyobb meglepetés lesz, mint Czene Attila egyes pályáról behúzott atlantai aranya. Hiszen hiába a felfoghatatlan mennyiségű elköltött pénz – ennyiből kijött volna egy akkora halfarm, ami öt évre megoldja a közellátást, plusz egy Pontypark a gyerekeknek - ez nem garancia semmire. Mert a rendszert ismerve azt is egymilliárdért számlázták volna, ha a megnyitón Váci utcai árusok lövöldöznek az égbe világító gumis bizbaszokat.

Persze azt tudtuk, hogy akármennyi is legyen a költségvetés, az amerikai úszóválogatott tagjai majd nyilván nem a magyar kórházak és iskolák répás zsömléit kapják, hanem a Seuso-kincsek edényeiből eszik a cornflakes-t. Hálából, amiért idejöttek és elveszik az aranyainkat, de ez legyen a KDNP-s Keresztes barátok baja, ha már eleget szapulták a levágósan CEU-s Vízipókot.

Túry Gergely

Czene Attila most szakkommentátorként örvendeztetett meg minket a nemzeti sportcsatornán, más szakértőkkel együtt a vizes vébé megnyitóján. Minden Magyar Fórum-olvasó remélheti, hogy egyetlen izraeli üzletember se nézte az M4-et, mert naná, hogy elárulták, „Magyarország területének 80 %-a alatt termálvíz van”, márpedig a MIÉP-gyűléseken mindig elmondták, hogy a vizekért akarnak ideköltözni a zsidók, ha már negyven év vándorlás után ott kötöttek ki, ahol nincs kőolaj.

A sportvilágtól nem idegen teljes foglalkoztatással magyarázható szakkommentátori jelenlét az egyik oka annak, hogy akkor is érdemes televízión nézni a vizes vébé megnyitójához hasonló esztrádrendezvényeket, ha nem annyira hangulatos, mint a helyszínen, mivel nem jön át a klór- és pisaszag – így nem is kell senkinek a fekete orrcsipesz. A másik indok a kiküldött tudósítóké, hiszen például Bobák Róbert a szakma csúcsa, ráadásul a bajai halfőzőfesztivál óta benne van a levegőben, hogy valaki már megint totál részegen jelentkezik be.

De ennek híján is lesznek szpíkerek, akik alapjaiban félreértelmezve a feladatukat, olyan eszetlenül üvöltenek egy magyar aranynál, mintha hasba szúrták volna őket. A megnyitót közvetítő Székely Dávid egyik nagy erénye amúgy, hogy sok kollégájával ellentétben ő azért mindig megmarad riporternek, és nem változik át a drukkerkocsmák szurkolójává. Most se kezdett el szorítani Egerszegi Krisztinának, hogy sikerüljön beindítania a vizes vébé szökőkútját.

A nyitóünnepség tervezői elkövettek mindent, hogy Puskás Öcsi és Julius Horn mellett végre Hajós Alfréd is bekerüljön a nemzetközi Szaknévsorba. Vízsugarakat és fényfestést ígértek, ami elsőre úgy hangzik, mint a művészet herevasalása, de mégis lenyűgöző lehetett volna, ha Jean-Michel Jarre szintetizátorozik alá, és nem egy olyan ezohablatyot mondanak rá a képekre, hogy „Vagyok a Víz. Az Ősanya. Az Élet forrása. A Magzatvíz.” Mintha Soma Mamagésa írta volna, miután benyakalt egy üveg vodkát.

A nyitány után érkezett egy gyerekkórus, amely nagy örömömre Varró Dániel szövegét szavalta Lezsák Sándor rockopera-versei helyett, bár lényegében mindegy, hiszen semmit nem lehetett érteni, úgyhogy kénytelenek voltunk a szívünkre hallgatni. A láncdohányos producerek szerint a gyerekek és a delfinek mindig garantálják a sikert, de sajnos még csak egy kivetített kecsege se úszott el a királyi vár előtt.

Túry Gergely

Ellenben később láthattunk turulmadarakat, amelyek olyan intenzitással csapkodták a szárnyukat, mint a Fradi Sas egy júliusi bajnoki szünetében, úgyhogy nem csoda, hogy évszázadokig eltartott, amíg ideértünk a Kárpát-medencébe.

Ez már a bőgatyában és fütyülős barackban bővelkedő, szokott mederben folyó történelmi blokk része volt, amelyen először a rómaiak korát idézték meg, amint a pannonok a Duna vizével öntözték a feltúrt földjeiket. Egyik koreográfiától sem vizelte volna össze magát a Koreai Néphadsereg művészegyüttese. A lovasok, sámánok és reneszánsz törpék után jöttek a huszárok, és még egy részletet is előadtak a Háry Jánosból. Csak sajnálhatjuk, hogy nem Dózsa Lászlóval a címszerepben, mert láthattuk volna, ahogy egészen Nemo kapitány Nautilusára menekülnek a táncoslányok, megzavarva a nevezett kapitányt, aki köztudottan azért merült a tenger alá, hogy nyugodtan kiihassa magát a világból, nem a sportállamtitkárság támogatásával.

Igazán hiányzott egy „Roy” becenevű Károly ceremóniamester a színpadról, hogy a kellő pillanatban lökjön egyet a show-n, amelynek az maradt a legértékesebb része, amikor Bogányi Gergely zongoraművész a Magyar rapszódiákat játszotta a Lánchídon. Nem ő tehet róla, hanem  William Hanna és Joseph Barbera, hogy mindig Soros Györgyként kell nevetnem, ha Liszt Ferenc művét meghallom, mert eszembe jut a Tom és Jerry felejthetetlen epizódja, aminél jobban semmi sem adja vissza a Himnuszban is megfogalmazott életérzést: egymást kergető Tom és Jerry vagyunk saját hazánkban.

Ezen nyilván egy sikeres vébérendezés se fog változtatni, ez annyira biztos, mint hogy a NER-ben mindent letérköveznek. Már csak azért is, mert a helyszínek, a sportágak és a résztvevő nemzetek bemutatása után – szerencsére a riportereknél volt kézikönyv az országok nevével - a színpadra lépő köztársasági elnök és a főpolgármester se léptek ki a kereteikből.

Áder Jánosnak ezúttal is minden szava egy jeges hullámcsapás volt az arcba. Tarlós István pedig a leváltás előtt álló iskolaigazgatókat idézve tartott beszédet, az egy komoly verseny lenne, hogy ő vagy Vitray Tamás van-e jobban megsértődve a világra. Egészen bizarr volt azonban nemzetközi úszószövetség vezetője, aki A rózsa neve castingjáról kerülhetett a FINA elnöki székébe.

Innen már csak a záróprodukciók maradtak hátra, hogy mulasson a nép és táncra perdülhessenek a Bol-Dogot felváltó kabalák, Water Willy és Lilly, akik ezzel a névvel lehetnének Brecht-dalokat előadó illegális kommunisták is a weimari Németországban. Helyettük Radics Gigi és Takács Nikolas énekelték el a világbajnokság The Water című hivatalos dalát, okkal negligálva a Demjén-Závodi szerzőpáros Ússz, amíg élsz című szerzeményét, ami sokáig tűnt a Magyar Úszószövetség favoritjának, noha inkább tűnik átoknak.

Túry Gergely

Persze, hogy fogott is a turáni rontás, és nem ment le flottul a megnyitó, mert a fellépése felében nem lehetett hallani a megnyitót záró sztárvendég, a kongói diktátornak öltözött CeLoo Green énekét. Noha kifejezetten jó formában volt az annyira várt performer: nem lepődnék meg, ha testőrök helyett a Greenpeace aktivistái vigyáztak volna rá a Duna-parton. Ha két hétig itt marad, Kenderesi Tamásnak garantáltan nem jut sajtburesz.

„Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve” - nyugtázta Ferenc József a magyarországi látogatásait, és a megnyitót a helyszínen megtekintő Orbán Viktor is elmondhatta ezt az ünnepség után. Mert mindez elmegy, ha kisütjük paprikás lisztben. Csak ne a budai kaviáréttermek áraiért tömték volna a pofánkba.

A televízióközvetítés során amúgy példásan kevésszer mutatták a miniszterelnököt. Mert ilyenkor azért a víz az úr.