Hont András
Hont András
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

ÖrökNER és hullaszag – két hónappal a sokk után is ez lengi körbe a fejfájós, másnapos országot. Vannak, akik annyira nem ocsúdtak föl, hogy harmadszorra is kiútnak akarják látni Orbán Viktor által meghagyott, egyetlen zsákutcát, és vannak, akik pontosan tudják, igenis, csaltak. Ám egyik megoldással sem megyünk semmire.

A helyzet ismerős, a feladat súlyos, az érzés lehangoló. Átélte, illetve küzdött ellene mindenki, aki elégedetlen volt ennek az álmos, mozdulatlan, de elmaradottságában is szívós és önelégült országnak a viszonyaival. Mindegy, hogy fölrázni kívánt tüzes szónoklatokkal, vitairatokkal, vagy a fölemelkedés aprólékos programját dolgozta ki, vagy a beletörődést, a belső emigrációt énekelte meg, vagy katakombakultúrákban alkotott; Kármán Józsefnek és az URH-nak, a falu jegyzőjének és a Hortobágy poétájának, Jászinak és Petrinek alapélménye ugyanaz, buzgalma – még ha ellentétes irányú megnyilvánulásokhoz vezet is – nagyon hasonló buzgalom. Mivel a legnagyobbjaink osztoztak e sorsban, ez a legnemesebb magyar szellemi hagyomány, követői mégis – mert mást csináltak, mást akartak, mást képviseltek, és néha nem átallottak másutt tapasztaltakra hivatkozni – rendre elnyerték az „idegen” minősítést.

De a mostani szituáció annyiban különösebb, mint a korábbiak, hogy nem tisztázott: a más mihez képest más. Régen úgy nagyjából egyetértés uralkodott, hogy strukturálisan mi a baj az állammal, a politikai berendezkedéssel. Nem pusztán a hatalomgyakorlók személyével, de rendszerszintűen az egész politikai osztállyal, annak működésével és rekrutációjával. Világosnak tűnt, hogy az elviselhetetlennek érzett társadalmi, kulturális jelenségek megváltoztatásához vagy kiiktatásához először is milyen gátló tényezőt kell eltávolítani. Ma mindezekkel kapcsolatban hatalmas ambivalencia tapasztalható.

És ha már itt tartunk…

Látom, Béndek Péter nemrég a szememre vetette, hogy belesimultam a NER-be. Azt, hogy a rezsim valós természetének leírása ugyan 2011-re készen állt, és egyértelmű volt az elvi alapállásom a kurzussal szemben, ám ezt követően a pozícióm légneművé vált, a folyamatos elméleti-erkölcsi szembehelyezkedés helyett – ha jól értem – maradtak az olvasói igények. Az esszé visszahullott publiba – írja Béndek. Van ebben igazság. A tehetetlenség is program. Ugyanis hiába eszmél rá valaki (vagy éppen jelzi előre), hogy egy adott politikai irányvonalnak mi a valóságos arca, milyen következményei lesznek, mi azokból a kifogásolható, a tűrhetetlen, tarthatatlan, ha még a vele egyetértők sem hajlandóak megállapításaival igazából szembenézni, vitatni azokat vagy a megfelelő következtetéseket levonni. Ilyenkor marad a visszás vagy éppen mulatságos jelenségekre koncentrálás, hétköznapi fogalmakért folytatott küzdelem, a nyúlós, mindent elrelativizáló hatalmi cinizmussal szemben ragaszkodás apró igazságokhoz. Egy talált tárgy megtisztítása.

Aki hazudik, az csal, aki hazudik, az lop

Vannak a NER kritikusai és ellenfelei közt szép számmal olyanok, akik nálam sokkal csúnyább szavakkal illetik a hatalmat és gyakorlóit. Nem kell nekik bizonygatni, hogy az ügyészség nem vád- és nyomozóhatóság, hanem intézményesített bűnpártoló. Nem kétséges számukra, hogy az állami tömegtájékoztatás minden, csak éppen nem tájékoztatás; leginkább aljas lejárató üzem és a hazugság hangerősítője. Egyértelműnek tartják azt is, hogy a közbeszerzések nem az állami feladatok kielégítéséről szólnak, hanem pénzszórásról tehetségtelen és mohó vazallusoknak. Ugyanakkor többnyire föltételezik, hogy a hatalom – az előbb soroltaktól eltérően – saját leváltásának papíron lefektetett, formalizált módját tiszteletben tartja, úgy kezeli, ahogy az írva van; hogy majd megváltoztatják a rendszert a rendszer által elviekben szavatolt módon.

Igen, látják, hogy az intézmények és az eljárások perverzül működnek, illetve folynak le, vagyis az eredeti funkciójuktól eltérően, azzal általában éppen ellentétesen. Az ügyészség nem ügyészség, a tájékoztatás nem tájékoztatás, a verseny nem verseny, a parlament nem parlament… De a választás az választás! Nehéz ezzel mit kezdeni; a kétségbeesett önhülyítésnek, az utolsó szalmaszálnak látszó, leheletnyi fonálféregbe való kapaszkodásnak elkeserítő példáival. Hogy majd az „érdemi politikai munka”, a hatékonyabb parlamenti jelenlét, az ütősebb interpellációk, vidéki túrák, „az emberek valódi gondjainak megismerése” (wtf), összefogás, hitelesség, stratégiai tervezés, taktikai érzék meg más hasonlók, és a haza fényre derül, föltéve, ha a jelenlegi kormány nem juttat mindennemű világosítási tevékenységet harminc évre előre az Eliosnak.

Lépjünk tehát túl a fontoskodó tudálékosságon, ugyanis a NER-ben saját hasznavehetetlenségébe belenyugodni képtelen szakmánckodás szülte megfejtésnél bármelyik légből kapott, habókos csaláselmélet közelebb áll az igazsághoz. Mivel a rendszer lényegét érinti. A hazugság és a lopás mellett a csalást.

Átlátszó csalás is csalás. Nézzük az Értelmező szótárt: a csal igével kifejezett cselekvés, tevékenység, cselekedet; valakinek szándékos (rosszindulatú) félrevezetése, rászedése, becsapása; megtévesztés. Mit is csinál a kormány külföldön és belföldön? Csak nem azt próbálja elhitetni, hogy ez egy szokványos – jó, néha illiberalizálódó – képviseleti demokrácia, ahol tiszteletben tartják az ember méltóságot, a magántulajdont, és ha mégsem, úgy jogait bárki érvényesítheti a megfelelő fórumokon; a hatalom ugyanakkor korlátozott és meghatározott módon leváltható. Ezzel szemben a valóság? Ugye.

Gyerünk tovább, lapozzuk föl a büntető törvénykönyvet: aki jogtalan haszonszerzés végett mást tévedésbe ejt, vagy tévedésben tart, és ezzel kárt okoz, csalást követ el. Itt már a csalás motivációja is fölsejlik: jogtalan haszonszerzés. Ez az az ok, amely miatt a Fidesz (pontosabban annak elnöke) egész egyszerűen nem engedheti ki a hatalmat a kezéből. A hatalom alatt nem föltétlenül a kormányzást kell érteni (olyan helyzet elméletileg előállhat – persze nem ilyen ellenzék és értelmiség mellett –, hogy azt kénytelen föladni), hanem a megszerzett vagyont és befolyást. Emiatt kell ragaszkodnia ahhoz a megtévesztés keltette látszathoz is, hogy javait, személyek és szervezetek fölötti uralmát, a politikai üzem blokkolásának lehetőségét nem egyszerűen törvényesen – hiszen a törvényeket maga faragja –, hanem jogállami módon, azaz az alkotmányos normákat betartva szerezte, mivel csak ez garantálja a későbbiekre is a jogfolytonosságot. Vagyis azt, hogy a jogtalan előnyt egy számára váratlanul balul elsült helyzetben is évezhesse. Aki aláveti magát a Fidesz szabályainak, és azt hangsúlyozza, hogy itt kissé torzított formában, de alapvetően nyílt versenyben dől el az ország sorsa, az a fideszes jog folytonosságához járul hozzá és a későbbi igazságtétel ellehetetlenítéséhez. Azaz a csaláshoz. Ahhoz a csaláshoz, amelyről minden épeszű, politológiai képzéstől és professzionális politikai fölkészítéstől megkímélt járókelő értesült, és e feletti fölháborodásának hangot is kíván adni.

Megunjátok, hazamentek

Irdatlan nagy tömeg árasztotta el a választást követő hétvégén Budapest belvárosát. A rendszerváltástól tartó időszak egyik legjelentősebb embercsődülete; a Rákay Philip-szorzóval számolva négymillióan szorongtak a Kossuth téren és környékén. A Békemenet szégyenkezve sompolygott el a kertek alatt. Már amennyiben ismernék a szégyenérzetet, és ha annak lenne döntő jelentősége, hogy hányan demonstrálnak egy ügy mellett vagy ellen. De nem annak van, hogyha azon múlna a kormányzás, hogy meglévő híveiből ki mennyit tud utcára szólítani, úgy évtizedek óta egy MIÉP–Schobert Norbi–Németh Sándor-koalíció irányítaná az országot.

Tehát nem számít, hogy mennyien mentek/mennek ki a NER elleni tüntetésre, ugyanakkor az Orbán rendszerrel szembenállóknak szinte semmi mása nincs, mint ennek a tömegnek az ereje, dühe, fantáziája.  Az a probléma, hogy a rezsim kevésbé félt tőle, mint a szervezők. A kormány és a kormánysajtó elintézi az egészet Gyurcsány Ferenc legendás szavaival: lesznek tüntetések, lesznek. Lehet tüntetni a Parlament előtt. Előbb-utóbb megunják, hazamennek. A szónokok viszont megijedtek attól, hogy egy Facebook-eventre tíz-, sőt talán százezrek jöttek össze, akiknek mondani kéne valamit. Ráadásul úgy, hogy az invitálást a tüntetésre a csalás vádjával indokolták, azaz megkérdőjelezték a parlament legitimitását, de a szónoklatokban ennek nyoma sem volt. Maradtak a közhelyek, a választásosdira kondicionált közönség körében jól hangzó frázisok. Hogy egyetlen ellenzéki jelölt álljon szemben a kormányéval – mindezt a választás után; hogy majd, ha baj lesz, együtt kell mozdulni – miközben a baj már megtörtént, és ez a temérdek ember azért ment ki, hogy most mozduljon; hogy azután két-három hét elteltével megtalálják a tutit: hitelesebb és fölkészültebb ellenzék kell.

Szóval én tényleg álmomból fölkeltve, a legváltozatosabb módon tudom szidni a jelenlegi ellenzéket, de ezt a fiaskót csak az ő nyakukba varrni szintén az önámítás, a valóságtól való menekülés esete. Egy olyan „kampányról” beszélünk, amelyben a kormány minisztere a rovarevéstől óvta a lakosságot, míg a kormánypárt alelnöke az egyetemi képzéssel szemben a tetőfedés előnyeit ecsetelte, ezalatt az adóhatóság elnöke átadott egy csomó focilabdát egy üres tornateremnek, de csak miután fölavatott egy ravatalozót, ám még így is elmaradt a honvédelmi minisztertől, aki egy csapat ovisnak magyarázta az energetikai korszerűsítés előnyeit, mindeközben a kormánypropaganda plakátokon már az összes nemzetközi szervezetnek hadat üzent (emlékszik még valaki, hogy bő két hónapja az ENSZ-t kellett megállítani?), s tetejébe kiderült, hogy a miniszterelnök-helyettes Svédországba jár vadászni háziállatokra, a városminiszter egy nincstelen, vidéki hölgy 1300 milliárdos örökségét kezelgeti, s minden második nap kiesett valamelyik fideszes farzsebéből egy offshore számla. Ezt még az ellenzéknek sem sikerült alulmúlnia.

El kéne felejteni azt, hogy bármi múlik azon, hogy a politikai pártok a rendelkezésre álló, bevett, legális eszközökkel mennyire ügyesen vagy éppen ügyetlenül próbálják meggyőzni vagy megnyerni a választóközönséget. Azt meg pláne, hogy az eleve NER-ellenes szavazókat milyen formációba próbálja terelni a kibichad: a Fidesz rendszerében az mindenhogy kevés. Ha van, amit az ellenzék szemére lehet vetni az az, hogy képtelenek fölfogni, ha valóban ellenzék akarnak lenni, akkor nem a kormány, hanem a rendszer ellenzéke kell, hogy legyenek. De ugyanezzel a dilemmával a „demokratikus közvélemény” véleményformálóinak többsége sem óhajt szembenézni, sőt űzték, hajszolták bele az ellenzéket egy reménytelen ütközetbe.

Mennyi? Több mint két és fél millió. Mi több mint két és fél millió? Mi mennyi?

Érthető persze a ragaszkodás ahhoz a tévképzethez, hogy választással itt változást lehet elérni, hiszen, ha ez sincs, akkor semmilyen fogódzó nem marad. Akkor ez egy szabályok nélküli küzdelem, amelyben a polgár kiszolgáltatottan áll a hatalom birtokosaival szemben. Bátorság kell bevallani, hogy éppen ez a helyzet.  Az áprilisi választás ismét Orbánék leválthatatlanságára adott példát, és bár én 2010. óta azt hangoztatom, hogy a Fidesz a Fidesz rendszerében aligha győzhető le, a példa annyira erős lett, hogy még engem is meglepett.

Rajtam is úrrá lett április 8-án a délelőtti órákban a kíváncsisággal vegyes, optimista várakozás, hogy azután a délutáni részvételi adatok meglepő alakulását látva átadja a helyét a gyanakvásnak, s vele annak a szorongató rosszérzésnek, hogyha valami nagyon Orbán Viktor szándékai szerint alakul, akkor az nem a véletlen műve és nem is bámulatos kommunikátori képességeinek vagy elbűvölő személyiségének köszönhető. Márpedig minden a szándékai szerint alakult. Ismétlem, olyan eredmény született, amelyik kihúzza a talajt a kurzus ellenzőinek összes érve alól.

Nem igaz, hogy egy arányos választási rendszer teljesen más fölállást eredményezett volna, ahogy az egyéni választókörzetek tisztességesebb kialakítása is csak némileg módosított volna a képen. Hajlamosak vagyunk (én is) folyamatosan lebecsülni Orbánt, föltételezni, hogy ölbe tett kézzel figyeli, hogy ellenfelei már előre a torz választási rendszerrel indokolják vereségüket, és ezzel kétségbe vonják rendszerének legitimitását. Hát prezentált egy olyan diadalt, amely nevetségessé teszi az ilyesfajta megfejtéseket.

Én azt próbálom évek óta egyre elkeseredettebben magyarázni, hogy nem a választási, hanem a politikai rendszer jelenti a problémát. A nyílt hatalmaskodás, a megfélemlítés, a mértéktelen lélekvásárlás, a leplezetlenül elfogult állami intézmények. Ám időközben rajtam is túlfutott az idő. Nemhogy új politikai rendszer épül ki, de egy új társadalom.

Lássuk a számokat. 2010-hez képest a választási részvétel 2014-re több mint kétszázezer fővel esett vissza, a Fidesz a NER első ciklusában pedig elvesztett majdnem hatszázezer belföldi szavazót, azaz jóval többet, mint amennyivel a részvétel csökkent. Ugyanakkor az ellenzék (mind a Fidesztől balra álló, mind a jobbikos) bővítette táborát (közel ötven-, illetve több mint százhatvanezerrel). A demográfiai változásokat és azt is figyelembe véve, hogy akadnak, akik 2010-ben távol maradtak, 2014-ben visszatértek az urnákhoz, illetve, hogy a kis- és kamupártokra leadott szavazatok száma jelentősen nőtt (száznegyvenezerrel), is kimondható: az ellenzék nagy számban hódított el fideszes szavazókat. Ezeket az embereket – legalább kétszázezret – az ellenzék megtartotta, sőt a tendencia folytatódott. Mindannyian ismerünk olyanokat – szerepelnek ilyenek a nyilvánosságban is –, akik még 2014-ben is kitartottak a kormány mellett, de ’18-ra elpártoltak tőle. Őket vélhetőleg ellensúlyozták, talán meg is haladták, a Jobbiktól a kormány felé áramlottak. Ám ezzel még nem értünk a végére, mert – a gyászos szereplés ellenére – az ellenzék az abszolút számokat tekintve továbbgyarapodott, a baloldal több mint negyven, a Jobbik több mint hetvenezerrel, és ott vannak a nagyon vegyes összetételű kutyapártiak százezerrel. Mindennek amiatt lesz jelentősége, hogy megvizsgálhassuk, hogy honnan duzzadt föl a kormány mögötti szavazótömeg.

Közelítsünk a Fidesz adataira. A párt (ezt az idióta kötőjel kádéenpézést hagyjuk) több mint két és fél millió szavazatot kapott, egészen pontosan 2 607 990-et. (Itt jegyzem meg, hogy még a Medián – amely intézet utolsó adatai fölött erősen hitetlenkedtem – is alábecsülte a Fidesz-szavazók számát.) A Fidesz-voksok négyszázhatvanhatezerrel haladják meg a négy évvel ezelőttit, miközben a részvétel majdnem hatszázezerrel nőtt. Logikusnak, sőt triviálisnak tetszik, hogy a fideszes növekedés a részvétel emelkedéséből származik, ám a pártok közötti mozgás árnyalja ezt a képet. De nem is ez a valóságos kérdés, hanem az, hogy maga, a részvétel emelkedése milyen szavazói csoportok megmozdulásának köszönhető. Van arra is mód, hogy erről többet megtudjunk, mégpedig az, ha a nyolc évvel ezelőtti mutatókkal vetjük össze a jelenlegit. Akkor 5,1 millió szavazóból 2,7-et szerzett meg a Fidesz. A mostani választók háromszázhatvanötezerrel voltak többen, mint nyolc éve, tehát több mint kézenfekvő lenne a következő feltételezés: a Fidesz visszahódította a passzivitásba menekült szavazóit, és ha hozzájuk odacsapjuk a Jobbiktól elcsaklizottakat és a kis- és kamupártoktól lecsipegetetteket, úgy meg is van az majd’ félmilliós kontingens, amely a megdöbbentő mértékű győzelmet okozta. Igen ám, de mint fentebb láttuk, 2010-től ’14-ig csak bő kétszázezerrel csökkent a részvétel, vagyis nem volt onnan 365 ezerrel bővülni, ráadásul a demográfia sem kedvez a Fidesz hagyományos bázisának, továbbá azt is láttuk, hogy az ellenzék elvett és meg is tartott volt fideszeseket. Tehát Orbán Viktor pártja nem a volt fideszesek visszaszerzésével hízott meg, és az exjobbikosok sincsenek elegen hozzá. Akkor hát honnan érkezett ez az embermennyiség? Nincs más magyarázat, mint hogy 2018. április 8-án több százezren szavaztak olyanok, aki nem szoktak, talán soha nem is vettek még részt választáson. És akkor most tegyünk egy kitérőt.

Übü király Zrt.

„Lőrinc” vagyonszerzését nyilvántartjuk, alaposan dokumentáljuk. Amikor megszerez egy céget, ágazatot, új vagyontárgyat, mindig megállapítjuk az értéket, megszámoljuk a pénzt. De sohasem számoljuk meg az embert. Nem tudjuk hányan kerültek közvetlenül a nerokrácia irányítása alá. Nem látjuk az alkalmazottakat, a beosztottakat, a személyzetet, a földeken dolgozókat. Azt viszont pontosan tudjuk, hogy miként kezelik Orbánék a velük függelmi viszonyban lévőket. Ha már a választás kapcsán beszélünk minderről, úgy – bár régebben történt, és nehezemre esik föleleveníteni, mert egy szívemnek kedves személy érdekében történt – emlékezzünk a 2005-ös köztársaságielnök-választásra, mikor is parlamenti képviselőket kezeltek óvodásként, és kísértek a szavazófülkékig.  Miért bánnának máshogy egzisztenciálisan kiszolgáltatott, alárendelt emberekkel?

Egy dologra kell csak vigyázniuk, hogy ne legyen, aki botrányt csinál. A megbízhatatlanokat el kell távolítani, és el is távolítják. Gondoljunk csak arra, hogy hivatalos, látható állami szervektől is skrupulusok nélkül bocsátják el a politikailag kockázatos elemeket, elég Fekete-Győr András édesapjának példájára utalni. A magánszférában ezt még könnyebben megtehetik. S pontosan tudják, kitől kell megszabadulni. Másfél évtizede listáznak, s a kiszivárgott információk alapján akkurátusan föltüntetik ezeken a listákon a reménytelen eseteket.

De a listázás, a Kubatov-listázás nem csupán a kiszűrésre alkalmas, hanem arra és elsősorban arra, hogy a „Lőrinc” Zrt.-be szervezetteket mozgatni lehessen; motiválni, ha kell zsarolni. Azt a szépelgést is hagyjuk, hogy azért van olyan eszköz, amelytől visszariadnak. Nincs. Meg azt is hagyjuk, hogy azért nem férnek hozzá minden adathoz. Bármihez hozzáférnek. A szenzitívekhez is. De nem az állami szerveket használják, azok csak szuportív feladatokat látnak el, a privát gazdaságban jóval nagyobbak a lehetőségek és – ha vigyáznak – láthatatlanok a folyamatok. Jól mutatja ezt a biztonságiak esete a ligetvédőkkel. A rendőrséget legföljebb passzivitásra lehetett kényszeríteni, de a verőlegényeknek mindegy volt, hogy mik a vonatkozó szabályok, mit követel az emberség. Mindig lesz valami ethosza rendőrnek (bírónak, köztisztviselőnek) lenni, de privátcégekbe bárkit össze lehet gyűjteni és bármire használni. Nem mellesleg az ott robotolók csak „Lőrinctől” függnek, senki mástól, nem kell osztozni a személyek és vagyontárgyak fölötti uralmon pártfunkcionáriusokkal, állami tisztségviselőkkel, közepesen fajsúlyos politikai szereplőkkel. A teljesen félreinterpretált kormányalakításnak is van egy ilyen aspektusa: Orbán Viktor egymással nem érintkező struktúrákat akar működtetni, és ezek közül az, amely a tulajdonjogon alapul, a leginkább rejtett a nyilvánosság elől.

Tévedésünk – nekünk, akik jóval gyengébb Fideszre számítottunk – abból származott, hogy a látható Magyarország viszonyaiból indultunk ki. Nem igaz az, hogy Körúton belüli Facebook-burokban élnénk, csupán a Tilos rádiót hallgatva. Sokfélék vagyunk, sokfelől jöttünk, sokféle kapcsolattal rendelkezünk, és április előtt azt tapasztaltuk, hogy a vidéki zöldségestől a pesti taxisig a többség a hatalmat szidja, káromolja. Természetesen a látható Magyarországon is megvannak a Fidesz hívei szép számmal, ebben a szisztémában elegendően egy relatív többséghez, csak nem elegen ehhez, a kettőmillió hatszázezerhez. Ahhoz Orbán innovációja kellett, és – nem vitatva, hogy nem hatásnélküli, de – az nem a migránsozás volt. Amennyiben egy ravasz trükkel, egy jól kitalált szómágiával, egy ügyesen megkonstruált ellenségképpel százezreket lenne képes megmozdítani, akkor talán a benne lévő kreativitást más területeken is tudná alkalmazni. Mondjuk, kormányozna, vagy legalább azon lendítene hatalmasat, ami igazán fontos számára: a focin. Ám minden toporog egyhelyben, stagnál vagy csöndben rohad. Amit orbáni zsenialitásnak szoktak hinni, az pőre gátlástalanság; hogy képes volt minden lehetőségét kiaknázni, és kiépíteni saját uradalmát.

Agyamban kopasz cenzor ül

Létezik azonban a migránsozós-sorosozós-külföldezős-liberálisozós szövegnek egy, a hivatalos és a láthatatlan Magyarország fideszeseit összekapcsoló, ideológiai funkciója. A mozdulatlanság, a körülményekbe való belenyugvás, a semmit-sem-akarás visszaigazolása. Mindazoknak, akik haladnának valahová – akár át az országon, akár törnének lentről fölfelé – izgága, nyughatatlan, veszélyes (tehát: idegen) eszmékkel fertőzött alakokként való bemutatása. A tunyaság dicsérete, a „jól van ez így”, „minek ugrálni”, „ide senki ne jöjjön” szemléletének fölmagasztalása, ami az emberi természetet ismerve könnyű eredménnyel kecsegtet. Rosszabbik énünkre épít.

Ám minderről nem illik beszélni, mert érkezik megannyi kékharisnya és széplélek, hogy a népet leprázni milyen nemszép dolog, holott a tettre serkentés több évezredes írástudói feladat. Itt azonban nemcsak ez mond csődöt, hanem az elemi igazságokra való rámutatás is. Arra, hogy a rendszert külföldről finanszírozzák, és a magyar népnek csak morzsákat hullajtanak cserébe – és talán ezt azonnal be kéne fejezni, de nem, nem lehet kimondani, mert az ember hazaáruló lesz. Akkor pedig fölforgató, talán egyből köztörvényes bűnelkövető, ha rámutat, hogy a NER a folyamatos normaszegésen alapszik, és vele szemben a szabálykövetés nem tűnik célravezetőnek. Ilyen körülmények között marad a gonosz uralma, ami véletlenül sem Orbán Viktort – akiből csupán közel harminc év küzdelmei faragtak cinikus, felelőtlen, harácsoló hatalomtechnikust – és rendszerét jelenti, hanem a jóra való szorgalom hiányát. Így vissza is tértünk ennek az írásnak az elejére, az örök, magyar feladatra.

Nem az a dolgunk, hogy százezredszerre is végigvegyük a közállapotokat, nem is az, hogy fölösleges programokat gyártsunk a rendszer megváltoztatásáról, hanem hogy történeteket meséljünk arról, hogy egy ilyen rendszerben miként lehet élni és munkálkodni. Isten hozott mindenkit a hetvenes években!

 

Csatlakozzon a HVG Pártoló Tagsághoz!

Több mint 1 milliós olvasótáborunk zöme már a digitális, ingyenes tartalmainkból tájékozódik. Az ezt lehetővé tevő hirdetéseken alapuló üzleti modellre azonban nagy nyomást helyeznek a technológiai vállalatok és a független médiát ellehetetlenítő politika.
Azért, hogy továbbra is a tőlünk telhető legmagasabb színvonalon szolgáljuk ki olvasóinkat Pártoló Tagsági programot indítunk. Tagjaink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, illetve számos előnyt élvezhetnek.
Csatlakozzon programunkhoz, vagy támogasson minket egyszeri hozzájárulással!