Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós

Az Európa-ellenesség nem antikapitalizmus, hanem a kizsákmányolás fokozásának a követelése. Vélemény.

"Notorious that liberty does not follow talent, original thought, invention, logic, courage, moral culture, thrift. Its home [is] in mixed nations, knowing how and why to obey, patient, tenacious, not united in faith, slow of comprehension, fond of fair play, not zealous for ideas."

(Lord Acton jegyzeteiből)

 

 

Ez a hagyományos whig képe Angliának, persze a kései gondolkodónál, napszállatkor már élesebben megfogalmazva; s ez a whig kép lett a hajdani ellenfél, a tory történetkoncepciója.

Ismeretes, mondja Lord Acton: a szabadsághoz nem kell tehetség, eredetiség, invenció, logikus gondolkodás, erkölcsi kultúra és önmegtartóztatás. A szabadság otthona a sok fajú nemzetek közt található, ahol tudják, hogyan és miért kell engedelmeskedni, ahol nincs egységes hit; az ilyen nemzet türelmes, állhatatos, lassú a fölfogása, s nem lelkesedik ideákért. (S hozzáteszi: ezt csak erősítette a skót és az ír befolyás.)

A rációval – eredetiség, logika, morális érvelés, gyorsaság, gondolatok, ötletek – szembeállított tradíció: makacs lassúság, engedelmesség, tisztelet, sokféleség, türelem a logikai ellentmondások iránt (egyáltalán: pietás) mindig ott díszelgett az ancien régime lobogóján, de soha nem társították a SZABADSÁG képzetével, mint Angliában. Az egyenlőség dogmájának elvetése – s ez teremtette meg a jobboldalt mint visszahatást a forradalmakra a XVII. század óta, tudjuk jól (Hannah Arendt is tudta), hogy a jobboldal új, a baloldal régi – a „kontinensen” (az Anglia nélküli Európában) csak 1968 óta egyjelentésű a szabadsággondolattal, Angliában mindig ez volt az establishment nézete; Lord Acton föl is hozza a régi királypárti toposzt, amely szerint a monarchia védte a népet az arisztokráciától. Ebben van némi (nem sok) igazság.

A szabadság közismert whig fogalma: vegyesség, komplexitás, autonómiák sorozata; tisztelet a szokások, hagyományok, rítusok, hiedelmek iránt, vonzalom minden iránt, ami természetes, organikus, régi; be nem avatkozás a lassúdadan csörgedező emberi egzisztenciába, őszinte tisztelet a jámbor (hívő) butaság iránt – azaz: antiracionalizmus. Ellenszenv a zelóta vallásosság (és a zelóta istentagadás) iránt, filozófiaellenesség, elméletellenesség, beletörődés az emberi természet gyarlóságaiba, gyanakvás az apokalipszis, a megváltás határfogalmaival szemben, utópiaellenesség, józanság, kételkedés, humor. Habozás, bizonytalankodás, önirónia.

És mindenekelőtt: kétely aziránt, hogy az államhatalom alkalmas lenne erkölcsi eszmények megvalósítására, morális reformra. Ez utóbbit csak a meg-megújuló gyakorlat, az apró javítgatások érhetik el hébe-hóba. A politika nem lehet az erkölcs eszköze.

(A legjobb eszmetörténészek szerint roppantul erős volt a habsburgi, az osztrák-magyar vonzalom az angol whig gondolat iránt, s a vele járó antipátia a francia-német társadalommetafizikai „abszolutizmussal” szemben, amely a modern konzervatizmus origója: ennek az írásnak a magyar értelmiségi olvasója bízvást fölismerheti magában ezeket a vélekedéseket és eszmei vonzalmakat, vagy legalább a nyomukat. A huszadik század legbefolyásosabb magyar ideológusai közül a két nagy ellenfél, Szekfű Gyula és Németh László is a magyarhoni szabadelvűség – a függetlenségi [liberális] nacionalizmus, illetve a kulturális modernizmus – „mesterséges” és hiperracionális „magunkra kényszerítését” vádolta a nemzeti balsors miatt.)

Természetesen könnyű átlátni, hogy az eszmeellenes, antidogmatikus és antiracionális „angol világnézet” – Burke és Tocqueville nyomdokain – mindenekelőtt a fölvilágosodás és a francia forradalom veszedelmei ellen irányult. A csere (truck and barter), a „kereskedelmi szabadság” és az „egyéni kezdeményezés”, vagyis a tőkés modernség „alulnézetből” úgy szorult védelemre az európai polgári világnézet forradalmi változatának ostroma alatt, hogy a monarchikus-arisztokratikus-birodalmi brit államiság (amely különösen kifelé, a gyarmatok és a birodalmi vetélytársak felé volt állam, látható fele pedig a Royal Navy) belső ellentmondásait mint tradíciót írja jóvá, és elleplezze a brutális agrárkapitalizmus göröngyös prózáját.

©

Ekkor született meg a diadalmas recept, amely szerint nem az „eszmék” igazát kell vitatni, hanem csak szerényen rá kell mutatni, hogy külföldiek. Ennél fogva „ránk” nem érvényesek. Ez minden konzervatizmus eljárásmódja, a jelenlegié is: ezt jól ismeri a mai magyar olvasó.

A francia (de csak részben a skót) fölvilágosodás ellenfele az anyaszentegyház, a királyság és a nemesség volt, mintaképe a természettudomány és a „tudományos” filozófia, politikai célja a népszuverenitás és az egyenlőség (az örökletes kiváltságok megszüntetése, közteherviselés, és í. t.). A forradalom azonban – a fölvilágosodás belső ellenzéke, Jean-Jacques Rousseau közvetítésével – fölvetette a demokrácia kérdését is, amely a népi önrendelkezés, néphatalom tekintetében kizárta a hagyománnyal való kompromisszumot (amelynek fő formája az alkotmányos jogállam, korlátozott választójoggal és elmozdíthatatlan arisztokratikus intézményekkel).

Egy szó, mint száz: a klasszikus kapitalizmus korának ellentéteit a brit establishment mint „Anglia” és a „kontinens” (kisebb mértékben mint Anglia és Amerika) ellentétét írta le, máig tartó sikerrel.

Ennek a retorikai mintának az alkalmazása változatos volt: ezt használták az orosz forradalommal és közép-európai változataival szemben, ezt használták (főleg a toryk) némi habozás után a fasizmussal, nácizmussal szemben – és persze az 1960-as évek óta az összeurópai intézményekkel szemben. Érdekes, hogy ez hol a (nép)jóléti állam vagy szociális állam ellen irányult (Mrs. Thatcher), hol a szociális állam neoliberális „leépítése” ellen (Labour), hol mindkettő ellen egyszerre (Blair), de mindig mint külső, „európai” kényszert írták le, és kivétel nélkül mindig antiracionalista éllel. („Életidegen dogmák”, „bürokrácia”, versus „érdekek”, „szükségletek”, „érzések”.)

Többeknek föltűnt az elmúlt másfél évszázadban, hogy két olyan európai ország van, amelynek lakói azt szokták mondani, hogy „Európába utaznak” (mintha nem laknának ott): ez Anglia és Oroszország (a harmadik az erős angol befolyás alatt álló Portugália, de ez mellékszál).

Az „európai eszme” kontinentális-reakciós használata (a Bourbon-restauráció óta: mint „a fehér faj” és „a Nyugat” szinonimája „Ázsiától”, „Bizánctól” és az eurázsiai sztyeppétől megkülönböztetve – mindmáig) Angliában nem játszik szerepet; ott „Európát” emlegetik avval a szörnyülködő-lenéző hangsúllyal, mint Közép-Európában „Oroszországot”. (Bürokrácia, rendőrállam, dogmák, utópiák, mosdatlan plebejusok, rajongó, fanatikus őrültek, vakbuzgó szolgaiság, stb. Ezek évszázados közhelyek immár.)

Természetesen változtak az Anglia/Európa kontraszt hangsúlyai, és változott az osztályjellege is. A patrícius, tory, nagytőkés elitek egy része, „a kulturális baloldal” (egyetemek, művészértelmiség, digitália), a kelták (skótok, írek, walesiek zöme) „Európa-barát”, a Labour fönntartásokkal és kedvetlenül az – viszont a nagy hatású, sovén-rasszista pöcegödörsajtó (vö. a legelterjedtebb idióta hazugságokkal) befolyására is a kispolgárság és a lumpenproletariátus (kulturális képviselőjük az agyontetovált fociultra), valamint a kifinomult burkeánus whig elit, illetve a kettő elegye „a kutyába lement” előkelő toff, Boris Johnson (London volt tory főpolgármestere, akit mellesleg rég, habár nem jól ismerek még a The Spectator szerkesztőségéből) alakjában. (Természetesen sok radikális baloldali barátunk is a „Brexit” mellett szól amolyan elitellenes érzületből, vö. ennek elemzésével), de lásd ezt is.)

Nyilvánvalóan a mai EU ellen és mellett is szólnak érvek – és magától értetődik, hogy az EU fönntartása a mai alakjában a magállamok nagypolgárságának érdeke, beleértve a brit nagytőke, főleg a londoni City érdekeit is. Egészen addig, ameddig a felelős európai kormány esetleges létrehozása nem teremt közös európai gazdaságpolitikát, amelyre az európai népeknek (beleértve a kelet-európai és dél-európai népeket) is lehetne befolyásuk valamiféle valódi európai parlament (nem a jelenlegi szánalmas pótlék) révén. (Ha Görögország tudatos tönkretételének gyalázatos esete, a Sziriza szégyenletes kapitulációja, meg a spanyolországi és portugáliai baloldal tántorgása nem támasztana kétségeket aziránt, hogy ezt az európai burzsoázia valaha megengedné.) Ezt már nem támogatná a nagypolgárság, csak az állami-közigazgatási-bírói elitek, no meg a haldokló európai szociáldemokrácia.

Éppen ezért van igaza a ravasz Orbán Viktornak már megint: a kelet-európai euroszkeptikus soviniszták legfőbb esélye, hogy Nagy-Britannia bent marad az Európai Unióban, és belülről fúr meg minden gazdaság- és szociálpolitikai egységesítést és közös bevándorláspolitikát (erről már itt is beszámoltak Pesten), meg persze az euró elterjesztését. Őt nagyon szereti az Európa-ellenes szennysajtó Londonban (és egyebütt), volt értelme ott hirdetnie. (Természetesen nemcsak a szennysajtó Európa-ellenes, hanem jó néhány magas színvonalú, minőségi újság és rádióműsor is.) Orbánnak, Kaczyńskinak, Zemannak, Ficónak, a horvát és szlovén jobboldalnak jobban jön, ha a brit kormányok aktívan bomlasztják Európát „idebent”, mintha kilépnének, és egyedül hagynának „bennünket” a német dominanciájú Kis-Európával.

Nem az Európával szembeni – gyakran nagyon is jogos – brit kifogások, fönntartások és ellenérzések az érdekesek most, hanem maga a Vote Leave, a kilépési kampány jellege. Ez mindenféle zavaros zagyválások után egyértelművé kristályosodott: alapvetően a bevándorlás ellenzőinek kampánya lett, mindenekelőtt a kelet-európai (lengyel, román, magyar) bevándorlók/vendégmunkások váltak célponttá. Őket senki se védi, rájuk nem terjednek ki az iszlamofóbia baloldali és liberális bírálóinak érvei. Az utóbbi időben azonban a „hazulról” ismerős gyűlölködés a „migránsáradattal” szemben játszik egyre nagyobb szerepet a kilépési propagandában, ez viszont Angliában hiba: a Commonwealth érzelmi valósága erős, az „orientalista” (keletellenes) izgatás nem túl népszerű, ráadásul – Angliából nézve – nem egyesíthető minden további nélkül az Európa-ellenességgel. Ott India, Pakisztán, Banglades, Malájföld lelkileg közelebb van, mint Magyarország vagy Románia. Nem minden sovinizmus népszerű – Magyarországon is hidegen hagyja a közvéleményt a magyar liberálisok mesterkélt oroszellenes nacionalizmusa.

Még kevésbé egyesíthető szervesen az ázsiai, afrikai, kelet-európai „aljaemberek” elleni hitvány uszítás a francia-német Európa elleni hagyományos whig érveléssel. Különösen hogy Franciaország ma teljesen eltávolodott a „jakobinus” attitűdtől: a hivatalosság (mindhárom nagy parlamenti párt: a szocialisták, Sarkozy, a „néppártosodó” neofasiszták) egyértelműen népellenes és rasszista, az egyenlőtlenség és a rendőrállam nyílt híve – miközben a francia forradalmi hagyomány föltámadt: másfél hónapja kváziforradalom zajlik az ultrakapitalista állam ellen (erről csak a magyar médiák nem tudnak, de lásd Balázs Gábor kiváló írását.) Ez nem a jakobinus-gaullista kombó, amelyet annyira szokás gyűlölni Londonban és Hódmezővásárhelyen.

Az angol kilépési kampány miatti helyénvaló undor nem jelenti esetemben a kései kapitalizmus egyik fő neoliberális intézményével, az EU-val szembeni rokonszenvet; ugyanakkor föl kell ismernünk, hogy az Európa-ellenesség nem antikapitalizmus, hanem a kizsákmányolás fokozásának – az antiszociális államhoz való jognak – a követelése (Kelet-Közép-Európában és a „Little England”-ben egyaránt).

S ami igazán fájdalmas: a népszavazási kampány tovább távolítja Angliától a nélkülözhetetlen – a whig észjárás szerint is nélkülözhetetlen – keltákat. Skócia, Észak-Írország, talán Wales leválása, a hagyományosan „angoltalan”, európai szabatú sovinizmus-etnicizmus fölülkerekedése, a mégiscsak (hagyjuk most, milyen áron) civilizált, humánus, szelíd kert-Anglia halála: bizony tragikus. A neoplutokrata, neovulgáris, zajos, elbutult London nem az a város, amelyet annyira szerettünk ifjúkorunkban. A barbár oligarchák annál inkább kedvelik a maguk égre törő lakótornyaiban. Az értékes, szívünknek oly kedves maradékot már csak enklávék és szubkultúrák őrzik itt-ott.

Akár bent marad Anglia, akár kilép, a katasztrófa megtörtént (s ebben Jo Cox munkáspárti képviselő meggyilkolása a „Britain First” jelszó jegyében csakugyan jelképes erejű), a hanyatlás megállíthatatlan. God save the Queen.