Sergio Mattarella: Olaszország csendes elnöke

Szürke színű Fiat Pandája akár Sergio Mattarella új olasz elnök személyiségének jelképe is lehetne. A 73 éves politikus nem igazán bőbeszédű, inkább visszafogott figura, akit nemhogy a világon, de még Olaszországban sem sokan ismertek eddig. Matteo Renzi balközép kormányfő meglepő választása azonban több szempontból is mesteri húzásnak számít. A képviselőkből, a szenátorokból és a húsz régió 58 elektorából álló úgynevezett nagyválasztók első három szavazásán – a kötelező kétharmados többség hiányában – még nem sikerült államfővé választani Mattarellát. De a negyediken a jelölt a szükséges 505 voks helyett 665-öt kapott az 1009 tagú testületben, meggyőző legitimitást szerezve.

Mattarella Palermóban született tekintélyes szicíliai család sarjaként, és így ő az első olasz elnök, aki a szigetről származik. Antifasiszta apja az olasz politikát fél évszázadon át meghatározó Kereszténydemokrácia (DC) párt egyik alapítója volt, aki aztán több miniszteri posztot is betöltött. A Palermói Egyetemen jogot végzett fiát azonban kezdetben nem érdekelte a politika, tanítani kezdett az alma materében, azzal a céllal, hogy jogászprofesszorrá váljék.

A hívő katolikus Mattarella a vallást magánügynek tekinti, a szekuláris állam híve. Fiatalon aktív tagja volt a L'Azione Cattolica (Katolikus Akció) nevű laikus, de a katolicizmust bátorító szervezetnek, amely számos későbbi ismert politikus ideológiai iskolájaként szolgált. Ott ismerkedett meg több, a szervezett bűnözés ellen fellépő bíborossal, jezsuita pappal, akik az úgynevezett palermói fordulatként harcot hirdettek a maffia és a rossz kormányzás ellen. Mattarella a mai napig lelkes olvasója a La Civiltá Cattolica (Katolikus civilizáció) című folyóiratnak, de úgy tűnik, nem törekedett arra, hogy befolyásos kapcsolatokat építsen a Vatikánnal.

Élete új irányt vett, amikor a bátyját, aki Szicília kormányzója volt, a szicíliai maffia, a Cosa Nostra merénylője 1980-ban a misére tartó családja szeme láttára, közelről leadott nyolc lövéssel megölte. Az öccse karjaiban hunyt el a kórház felé tartva. Mattarella a politikai pálya felé fordult, és három évvel később maffiaellenes programmal a DC képviselőjeként a parlament alsóházába jutott. Erkölcsi érzékét jelezhette, hogy nem sokkal a kinevezése után, 1990-ben, több kabinettársa példáját követve, lemondott az oktatási miniszteri posztról, tiltakozva az új médiatörvény elfogadása ellen. A jogszabály ugyanis az akkor már politikai ambíciókat dédelgető Silvio Berlusconi későbbi miniszterelnök médiabirodalmának kiépítését tette lehetővé.

Mattarella a DC kimúlása után is baloldali, centrista politikus maradt, 1999–2001 között két balközép kormányban is védelmi miniszterként szolgált, és általában ezt tekintik az egyetlen nemzetközi tapasztalatának – azaz bírálói úgy vélik, kevés kitekintése van a világra. A hadügyek élén, a koszovói háború idején támogatta a NATO jugoszláviai beavatkozását, és kiállt az olasz hadsereg reformja mellett, amely eltörölte az általános hadkötelezettséget. 2007-ben alapítója volt a ma hatalmon lévő Demokrata Pártnak (PD), de 2011-ben visszakanyarodott a jog felé, miután a parlament alkotmánybíróvá választotta.

A 2012-ben megözvegyült, két felnőtt fiúval és egy lánnyal büszkélkedő Mattarella államfői jelölése azért is volt váratlan, mert a nemzedéki váltást hirdető, 40 éves Renzi karakterének ő épp az ellenkezője. A kormányfővel szemben az elnök visszahúzódó, ritkán ad interjút vagy szerepel a tévében. De morális tartása, szakmai felkészültsége, puritánsága, korrupció- és populizmusellenessége révén valódi szimbóluma és segítője lehet Renzi nagyszabású reformterveinek. És az sem mindegy, hogy bár a kormányfő szövetségesének számító elnök elsősorban ceremoniális feladatokat lát el, válságok idején komoly szerepe lehet, hiszen feloszlathatja a parlamentet, új választásokat írhat ki, és befolyásolhatja a kormányalakítást. Személyéről Renzi nem egyeztetett a még mindig erős pártelnök Berlusconival, ami véget vethet kettejük – alkotmányos reformokra vonatkozó – paktumának. Mattarella – a róla elterjedt véleményekhez híven – nem szónokolt sokat a beiktatása után, de talán annál többet mondott egyik első elnöki útja. Meglátogatta a nácik egyik római tömegmészárlása áldozatainak emlékművét, ahol a nemzetek és népek közötti háborús összefogáshoz hasonló szolidaritást, európai egységet sürgetett – amivel az olasz szélsőjobbnak is üzent.