Örökölt bosszú

Kései első prózája annak a fogadalomnak köszönhető, hogy nyugdíjasként szépírónak áll?

Ráhibázott, bár ez nem volt igazi fogadalom. Ötvenévesen megbetegedtem, kórházban feküdtem. Az ember ilyenkor átgondolja, mit tett le az asztalra. Elégedett voltam addigi történészi munkámmal, bár „fő művemhez” még javában kutattam, de ott motoszkált bennem, hogy fiatalkoromban mennyire szerettem volna szépirodalommal foglalkozni. Még a kórházi ágyon ki is találtam egy sztorit.

A most kiadott szerelmi és múltboncolgató történetet dédelgette magában ilyen sokáig?

Ez az első regényem, ami megjelent. Előtte írtam már hármat, de azoknál nem a közzététel szándéka vezetett, hanem az írásszenvedély, határidőket is kitűztem magamnak. Az elsőnek a feleségem születésnapjára kellett elkészülnie, ami egybeesik a házassági évfordulónkkal. A könyvért rajongott a nagyobbik lányom, úgyhogy ő is kapott ajándékba egy regényt, és akkor már a húga sem maradhatott ki a sorból.

Annyira szigorú magával, hogy inkább fiókban tartja a regényeit?

Inkább bizonytalan vagyok. A történészi publikációimmal kapcsolatban sosem voltak aggályaim. Tudtam, mennyi munkát fektettem bele, tisztában voltam azzal, hogy megfelel a műfaj szabályainak, de a hiányosságait sem titkoltam el magam elől. Jól fogadták a munkáimat, én keményebb kritikát tudtam volna írni róluk.

Miért állt át a szikárabb tudományos művekről a szépirodalomra?

Mindig zavart, hogy a szakmai szövegeket el kellett szürkíteni, ajánlatos volt óvatosan bánni a jelzőkkel, kerülni illett a szóvirágokat. Élveztem, hogy regényírás közben szabadjára engedhettem a fantáziámat, és elhagyhattam a lábjegyzetkészítést.

Az alaptörténetet az ön által kutatott 1960–1970-es évekre tette. Levéltári, jegyzőkönyvi részletek is ihlették?

Kifejezetten tartózkodtam attól, hogy a történelmi kutatásaimmal kapcsolata legyen a regénynek, amely a fantáziám terméke. Azért is vártam meg a megírásával a nyugdíjaséveimet, hogy véletlenül se műveljem egyszerre a fikciós és a tényirodalmat.

A generációs és politikai ellentétek apa és fia között, amelyekre a regényének hőse visszatekint, az ő katonaélményei vagy lelkesedése a '68-as eszmékért nem a saját tapasztalata? Hiszen maguk ketten nagyjából egykorúak.

A nemzedéki összecsapást fontosnak tartottam, bár nálunk késhegyre menő politikai viták nem voltak, igaz, egyetértés sem. Hősöm apja elvakult pártfunkcionárius. Az enyém a cselekmény idején a Közgazdasági Szemlét szerkesztette, majd a Kossuth Könyvkiadóhoz került. Édesanyám a Politikai Főiskolán tanított, vagyis ismertem azt a közeget, amely a könyvem hátterét adja. Lelkesedtem a rockzenéért, Illés-rajongóként szombatonként a Várklubba jártam. Érdekelt a politika, de tizenhat évesen keveset tudtam a regényben konfliktust okozó '68-as csehszlovákiai bevonulásról. Az akkori nyugati diákmozgalmakról is szerény ismereteim voltak, viszont az életérzést, a forradalmi hevületet, amelyet közvetítettek, intenzíven átéltem. Mondja is a szereplőm, hogy ha azokban az időkben mégiscsak valamiféle forradalom zajlott, akkor mi másnak, mint ellenforradalomnak nevezhetjük azt, ami ma körülöttünk történik.

Mikor kezdődött ez az „ellenforradalom”? Van tetten érhető pillanata?

Lappangva vette be a társadalmat, de nem véletlenül választottam a könyv jelen idejének a 2010-es évet, amit az új rendszerváltás dátumának tekinthetünk. A parlament által 2011 áprilisában elfogadott alaptörvény megfogalmazása nyomán rettenetes retrográd fordulatot hajtott végre a kormány, visszatért az elmúlt korok zsákutcás történelmébe. Mint akkor is mondtam, a békés átmenetet éltető Antall Józsefet „undor töltené el attól, amit a jobboldal nevében művelnek”. Ezzel az alkotmányellenes puccsal a rezsim olyan helyzetet hozott létre, amelyben megalkothatja a hatalma bebetonozásához szükséges kétharmados törvényeket. Olyan állapotokat teremtett, amelyekben veresége esetén polgárháborús szituációt tud előidézni. A kettéhasított társadalomban fölhalmozódott gyűlöletpotenciál robbanásveszélyes.

Ténylegesen is létezhet a gyűlöletnek a regénybelihez hasonló kíméletlen megnyilvánulása? Egy fiatalember 2010-ben a vele egykorú lányon szexuálisan áll bosszút anyja évtizedekkel korábbi vélt vagy valós sérelmeiért.

Ha ez a regény világán belül hiteles, akkor nem túlzás. Ismert jelenség, hogy a családilag átörökített mentalitások nehezen változtathatók meg. Ha a múltbeli viszályt a jelen politika még gerjeszti is, aligha törhető meg a polgárháborúhoz vezető ördögi kör. Erről írtam a Gyűlöletpolitika Magyarországon című, 2008-as esszémben a Mozgó Világban. Sejtettem, hogy ott még nem lesz vége a történetnek.

Egy másik tanulmánya élén két mottó áll. Az egyik Machiavellitől: „a szószegő uralkodók [...], kik az emberek eszén kifogtak, végül is többre vitték, mint akik igazul cselekedtek”. A másik Bibótól: „nem lehet hazugságra építeni politikai konstrukciókat”. Melyik vesztette érvényét mára?

Egyiket sem haladta meg az idő. Machiavelli szavai a hatalom megtartására vonatkoznak, a Bibó-idézet pedig arra, hogy miként kell egy politikát az ország érdekében működtetni. Ő arra is kitért, hogy akár hosszú távon is lehet hazudni, de az, aki erre alapozza a politikáját, előbb-utóbb meg fog bukni. Komoly fogalmi viták folynak a mai országlás jellegéről. A maffiaállam megfogalmazás tökéletes meghatározás. Ideológiai szempontból és a hatalomgyakorlást tekintve igaza van Ungváry Rudolfnak is, amikor fasisztoid mutációt említ. A hatalom képviselői a hétköznapi fasizmus jelenlétét erősítik magában a magyar társadalomban, ami nagyobb bűn, mint ha maguk vallanának nyíltan ilyen nézeteket. A hibrid rendszerrel és a hasonló kategóriákkal nem tudok mit kezdeni. Sokkal súlyosabb a helyzet annál, mint hogy az elemzők az egymással folytatott fogalmi vitával töltsék az idejüket. Magam már befejeztem történészi és politikai esszéírói ténykedésemet.

Szépíróként dolgozik tovább?

Nyers változatban már készen is van a következő regényem. Egy meg nem nevezett, de Magyarországhoz eléggé hasonlító helyen játszódik, a hozzánk közel eső időszakban. A zsarnok halála a címe.

MÁTRAHÁZI ZSUZSA