Az én hetem: Péterfy Gergely inkább túlparázza, csak ne legyen igazi para

5 perc

2020.03.29. 17:45

Sorozatunkhoz öt írót kértünk fel: írjanak arról, miként élték meg az elmúlt hetet. Egy megkötésünk volt csupán: adunk öt kulcsszót, ezeknek valahol fel kell bukkanniuk ebben a szubjektív visszatekintésben. Ezen a héten Péterfy Gergelynek a következő szavakból kellett ihletet merítenie: bezárkózás, portyázók, 65, tesztelés, válság.

Kulcsszavak

BezárkózásA kormány elrendelte a kijárási korlátozást, a járvány elleni küzdelem eddigi legsúlyosabb intézkedését.

Portyázók – Orbán Viktor megfogalmazása szerint portyázókat és fürkészeket küldött szét a világba, hogy beszerezzék mindazt, amire az országnak a vírus elleni védekezéshez szüksége van.

65Ez lett a bűvös korhatár, amely fölött például csak napi három órában lehet boltba menni.

Tesztelés – Még mindig nem világos, miért csak annyi koronavírustesztet végeznek el az országban, amennyit, miért nem tartja fontosnak a kormány az átfogóbb szűrést, hol vannak a mobil szűrőállomások.

Válság – A kormányzati kommunikációban már emlegettek százezreket, de megjelent olyan becslés is, hogy a járvány miatt akár egymillió ember is elveszítheti az állását Magyarországon. Nem kétséges, itt is, a világban is gazdasági válsághelyzet van.

  • Arról, hogy mindent megszokol

...még a megszokhatatlant is. Gyerekkoromban rengeteget fantáziáltam arról, hogy milyen lesz, amikor anyám meghal. Hogy – önző kis lélek lakott bennem akkoriban – mit fogok érezni. Bizonyosan belehalok a fájdalomba – gondoltam. Olyan volt erre gondolni, mint elmerészkednek szakadék szélére vaksötétben – mindig megálltam a peremén miközben biztos voltam abban, hogy egyszer bele fogok zuhanni, és az borzalmas lesz. Nem tudom miért van szüksége az emberi elmének ilyen túlélési gyakorlatokra. De ha jól emlékszem gyerekkorom jelentős része azzal telt, hogy felkészítettem magam ilyen extra parákra, és teszteltem, milyen lesz, amikor megtörténik a valóságban, amitől rettegek. Nyomasztó kiscsávó lehettem.

Aztán amikor anyámat eltemettük, jól elszégyelltem magam, mert nem sikerült elfelejtenem, hogy ezek a gyerekkori fantáziák milyen gigászi fájdalmat jósoltak és milyen feneketlen szakadékot ígértek – a valóság pedig ahhoz képest csak egy gödröcske volt. Lehet, hogy úgy van ez, hogy az ember számára ki van porciózva az adagnyi fájdalom, aztán hogyha ezt gyerekkorban előre lefogyasztja, akkor a későbbi időkre nem nagyon marad neki. Lehet, hogy így van, lehet, hogy nem így van, mindenesetre írtam a múltkorában egy regényt, Kitömött barbár a címe, amelyben lejátszotta magamban ezt a parát a járvánnyal meg diktatúrával meg minden fittyfenével.