- Arról, hogy mindent megszokol
...még a megszokhatatlant is. Gyerekkoromban rengeteget fantáziáltam arról, hogy milyen lesz, amikor anyám meghal. Hogy – önző kis lélek lakott bennem akkoriban – mit fogok érezni. Bizonyosan belehalok a fájdalomba – gondoltam. Olyan volt erre gondolni, mint elmerészkednek szakadék szélére vaksötétben – mindig megálltam a peremén miközben biztos voltam abban, hogy egyszer bele fogok zuhanni, és az borzalmas lesz. Nem tudom miért van szüksége az emberi elmének ilyen túlélési gyakorlatokra. De ha jól emlékszem gyerekkorom jelentős része azzal telt, hogy felkészítettem magam ilyen extra parákra, és teszteltem, milyen lesz, amikor megtörténik a valóságban, amitől rettegek. Nyomasztó kiscsávó lehettem.
Aztán amikor anyámat eltemettük, jól elszégyelltem magam, mert nem sikerült elfelejtenem, hogy ezek a gyerekkori fantáziák milyen gigászi fájdalmat jósoltak és milyen feneketlen szakadékot ígértek – a valóság pedig ahhoz képest csak egy gödröcske volt. Lehet, hogy úgy van ez, hogy az ember számára ki van porciózva az adagnyi fájdalom, aztán hogyha ezt gyerekkorban előre lefogyasztja, akkor a későbbi időkre nem nagyon marad neki. Lehet, hogy így van, lehet, hogy nem így van, mindenesetre írtam a múltkorában egy regényt, Kitömött barbár a címe, amelyben lejátszotta magamban ezt a parát a járvánnyal meg diktatúrával meg minden fittyfenével.