Legelőször ez év februárjában írtam a koronavírusról. Akkorra 811 ember halt meg a világon, vagyis Kínában, s úgy tűnhetett, ez marad „a világ”. Azóta, szűk kilenc hónap alatt, a vasárnap délutáni adatok szerint ez a szám: egymillió háromszáztizenháromezer kétszázegy. Magyarországon a szombati napon 107 halottja és (majdnem harmincezer teszt alapján) 4238 új fertőzöttje volt a járványnak. Az aktív fertőzöttek száma 106 000, a halottaké mindösszesen 3097.
Néha órákig sikerül úgy tennem, mintha nem lenne, ami van, sikerül kikapcsolni, át-, vissza- – mi a jó szó? Az alkonyat végre estébe megy át, az átmenet a legrosszabb, ez a téli horpadás, a nap mélye. A november pedig az év mélye, ezé a húszhúszé különösen, egy ilyen évre mi is mondható – és rögtön rávágom, kényszeresen, hogy csak ne legyen rosszabb. Jaj, ne. Aki olvassa majd ezt a tárcát, nem hiszem, hogy lényegesen más kedéllyel bírna mostanság, de erről még csak feltételezgetnem se ildomos, mire föl tenném? A saját önismeretem, önfegyelmem is lazul, ropog palánk és ereszték, csomósodik az irónia, hogy ez csoda volna, nem gondolom, de ettől nem lesz jobb.
Rosszkedvnél több, letargiánál kevesebb, nem lehet éjjel-nappal kétségbeesve létezni, akkor már inkább a „mindig volt és mindig lesz valahogy” közhelybiztonsága, miközben az ember igyekszik tudni, amit sejt, igyekszik szembenézni hűvösen, de legalább józanul. Egyszerre hinni a szemének és nem hinni. Szembenézni a sokkal, két ká, de legyen három, uramég, mit mondok majd, ha bárkim beteg lesz, szúrom közbe; tudni nem lehet, de beleveszni a rengeteg információba igen, belefulladni; szelektálj, légy észnél, reflektálj, valószínűsíts!