Az én hetem: Parti Nagy Lajos fontosabbnak tartja reményt gyártani, mint vakcinát
6 perc
2020.11.15. 17:30
Sorozatunkhoz öt írót kértünk fel: írjanak arról, miként élték meg az elmúlt hetet. Egy megkötésünk volt csupán: adunk öt kulcsszót, ezeknek valahol fel kell bukkanniuk ebben a szubjektív visszatekintésben. Ezen a héten Parti Nagy Lajosnak a következő szavakból kellett ihletet merítenie: záróra, felelősség, remény, gólöröm, hiszti.
Záróra (Minden eddiginél szigorúbb járványügyi korlátozásokat rendelt el a kormány, este nyolckor leáll az élet, csak igazoltan lehet kimenni az utcára)
Felelősség (Orbán Viktor kijelentette, vállalja a felelősséget az egészségügyért, szerinte 99 százalék fölötti az esély arra, hogy ennyi emberrel működni tud, és minden magyar megkapja a tisztességes ellátást)
Remény (Egyre inkább látótávolságba kerülnek a koronavírus elleni oltóanyagok, a fejlesztők egymásra licitálva üzengetik, mennyire hatásos a készülő vakcinájuk. Az is nagy kérdés, hogyan lehet ezekből sokat csinálni, és milyen sorrendben juthat ezekhez az emberiség)
Gólöröm (Egy ország üvöltött fel Szoboszlai Dominik találatánál, amellyel a magyar fociválogatott Izlandot verve kijutott a részben hazai rendezésű Eb-re)
Hiszti (Donald Trump nem tud belenyugodni vereségébe, bíróságon támadja meg az eredményeket, választási csalásról, korrupcióról és tisztességtelenségről tweetel, és ismételgeti, hogy győzni fog)
Legelőször ez év februárjában írtam a koronavírusról. Akkorra 811 ember halt meg a világon, vagyis Kínában, s úgy tűnhetett, ez marad „a világ”. Azóta, szűk kilenc hónap alatt, a vasárnap délutáni adatok szerint ez a szám: egymillió háromszáztizenháromezer kétszázegy. Magyarországon a szombati napon 107 halottja és (majdnem harmincezer teszt alapján) 4238 új fertőzöttje volt a járványnak. Az aktív fertőzöttek száma 106 000, a halottaké mindösszesen 3097.
Néha órákig sikerül úgy tennem, mintha nem lenne, ami van, sikerül kikapcsolni, át-, vissza- – mi a jó szó? Az alkonyat végre estébe megy át, az átmenet a legrosszabb, ez a téli horpadás, a nap mélye. A november pedig az év mélye, ezé a húszhúszé különösen, egy ilyen évre mi is mondható – és rögtön rávágom, kényszeresen, hogy csak ne legyen rosszabb. Jaj, ne. Aki olvassa majd ezt a tárcát, nem hiszem, hogy lényegesen más kedéllyel bírna mostanság, de erről még csak feltételezgetnem se ildomos, mire föl tenném? A saját önismeretem, önfegyelmem is lazul, ropog palánk és ereszték, csomósodik az irónia, hogy ez csoda volna, nem gondolom, de ettől nem lesz jobb.
Rosszkedvnél több, letargiánál kevesebb, nem lehet éjjel-nappal kétségbeesve létezni, akkor már inkább a „mindig volt és mindig lesz valahogy” közhelybiztonsága, miközben az ember igyekszik tudni, amit sejt, igyekszik szembenézni hűvösen, de legalább józanul. Egyszerre hinni a szemének és nem hinni. Szembenézni a sokkal, két ká, de legyen három, uramég, mit mondok majd, ha bárkim beteg lesz, szúrom közbe; tudni nem lehet, de beleveszni a rengeteg információba igen, belefulladni; szelektálj, légy észnél, reflektálj, valószínűsíts!