Magamfajta, tizenéves kisvárosi farkasokkal utazunk, méghozzá vonaton - így kezdődhetne a történet. De igazából meg dehogyis voltunk “farkasok”. Igazából kiskutyusok voltunk mindahányan. Pontosabban: addig a napig.
Mondom, ülünk a vonaton, de nem osztálykiránduláson vagyunk, s ez tisztán látszik abból is, hogy didergő rendőrök vigyáznak ránk.
Rendőrjárőrök a siófoki Jókai (Dimitrov) Parkban, a Siófoki Szabadtéri Színpad (ma Kálmán Imre nevét viseli) bejáratánál az Omega-LGT-Beatrice közös koncert előtt 1980-ban /// Kutyába se vették
Fortepan / Urbán Tamás
A legkisebbek között vagyok a legkisebb, a vonat Szombathelyről tart Vasvárra, amolyan ricsés különvonat tele jagellókkal és civil felvigyázókkal, fázunk mi is rettenetesen, igazi “beleköt a szél egy magányos fába”-hangulat, az ablakok felhúzhatatlanok,
cigiszag, szendvicsbűz, gumibotillat.
Örök Angyalföld az egész ország, hiába vagyunk 250 kilométerre a Vasas-pályától. Velem szemben Solymár ül, a félelmetesnek számító, országszerte karizmatikusnak gondolt szombathelyi vagány, a lejmolókirály, akinek senki sem mert nemet mondani Battonyától Nemesmedvesig. Most is nyakában az emblematikus csirkeláb. Igen, igazi csirkeláb, ez volt a védjegye, spárgára kötve. Persze a csirkeláb is megdermedve a hidegtől. Nézem, fixirozom erősen az szárnyasdarabot: vajon cserélheti vagy rárohad, amikor melegebb van?
