HVG: Hallotta nemrég Gautier Capucon és Yuja Wang koncertjét?
Devich Gergely: Nem voltam itthon sajnos. De Capucont hallottam máskor, fantasztikus csellista, csak nem az én világom.
HVG: És ki az ön világa?
D.G.: Például Truls Mork, aki nemrég játszott nálunk is. Volt Rosztropovics-korszakom, mostanában sokat hallgatom Pierre Fournier felvételeit, a magyarok közül Perényi Miklós és Várdai István is nagy kedvencem. Én azt keresem, hogy az illető ne csellista legyen, hanem elsősorban zenész. Ezt nehéz konkrétan megfogalmazni, mert ezek már nüanszok – a frázisok megoldása, a hang minősége. Morknél például azt hallom, hogy nincs olyan hang, amely mögött ő ne lenne száz százalékig jelen. Perényinél minden tökéletesen ki van munkálva, minden hang akkor van ott, amikor kell, az egész mű előre megtervezett, gyönyörű építmény.
HVG: Milyen döntő jelentőségű momentumra emlékszik a pályáján? Egy mondat, egy instrukció, egy kurzus, egy élmény, bármi.
D.G.: 2012-ben, 13 évesen a Müpában eljátszottam Dohnányi Konzertstückjét, amire egy évig készültem. Furcsa élmény volt, utána nagy ürességet éreztem, és másfél-két hónapig mindent akartam, csak csellózni nem. Antók Zsuzsa, a tanárom azt mondta: „Gergő, te akkor fogod abbahagyni a csellózást, amikor elveszíted az egyik kezedet. Neked csellóznod kell.” Persze ma azt mondjuk, csináld mindig azt, ami éppen a legjobban esik, de akkor szükségem volt erre a felismerésre, hogy ez nemcsak csupa mosolygás, hanem kötelesség is.
