Szabad-e direkt életveszélyessé tenni a Mont Blancot? Európa legnagyobb hegyére ezrével indulnak az amatőrök, egyre több a súlyos baleset, és még egy mély hasadék is nyílt a csúcs előtt. Kinek van igaza, aki biztonságot, vagy aki tiszta hegymászást akar?
Lopási ügy kavarta fel a hegymászóvilágot, annak ellenére is, hogy a történet középpontjában nem speciális kötéltechnikával kirabolt széf áll, hanem négy darab vaskaró.
A négy rudat a neves francia hegyivezető, Christophe Profit kaparintotta meg, mégpedig a Mont Blanc csúcsához közeli gerincen. A férfi a 4550 méteres magasságban elhelyezett négy biztonsági cölöpöt kirángatta a helyükről, levitte a völgybe, majd feljelentette magát a polgármesteri hivatalban. A bizarr történet nem áll meg itt: helyi pletykák szerint a vaskarókat aztán demonstratíve bedobta a helyi hegyivezetők kerti partijára, mondván, lehoztam a fenn hagyott szemeteteket.
És hogy még jobban összezavarjuk az olvasót, azt is meg kell jegyeznünk: a dühös hegyivezető szerint mindez “politikai tett” volt.
Mi nem politikai, hanem inkább etikai kérdésként értelmeztük az eseményt, amit kibontva az olvasó láthatja, a történet részben azt feszegeti, hogy hogy a tömegturizmus korában létezhet-e még hegymászás. Részben pedig arról, hogy az emberi élet fontosabb, vagy a természet érintetlensége?
Hősök kezdték, sportolók folytatták, amatőrök tették biznisszé
Hogy értsük a történetet, ugorjunk vissza egészen, a hegymászás kialakulásának hivatalos kezdetéhez, mivel éppen itt, a Mont Blancon indult a történet. Bár hegyek közt mindig is barangolt az ember, mint pásztor, kereskedő, vagy katona, a csúcs öncélú meghódítása a felfedezések korával vált elismert tevékenységgé.
A hegymászást legtöbben Nyugat-Európa legmagasabb hegyének, a Mont Blancnak a megmászásától számítják. 1786 augusztus 8-a volt a hegymászás aranykorának kezdete, akkor ért fel a 4809 méteres csúcsra Jacques Balmat és Michel Paccard. Itt indult el az a folyamat, ami először Európa csúcsait vette célba, majd a 20. század legelején a Himalája felé fordult, hogy ott kísérletezzen a világ legmagasabb hegyeinek megmászásával. A Mount Everestre 1922-ben indult az első expedíció, a később világhírűvé vált George Mallory részvételével, hogy végül 21 évvel később érjen fel a csúcsra az első két ember, Edmund Hillary és Tenzing Norgay.
Az akkori hegymászás nagyon más volt, mint amiről ma ontja a képeket a közösségi média. Az expedíciók kezdetben katonai vállalkozások voltak, sok emberrel, állami szerepvállalással, és nemzeti büszkeséggel dúsítva. És bár a katonai háttér idővel eltűnt, de a militáns jelleg megmaradt annyiban, hogy a csapatok jelentős mennyiségű felszerelést, és alpinistát mozgattak a hegyen.
A következő fordulópontot az jelentette, amikor végül meghódították az összes jelentős európai, és mind a 14 darab 8000 feletti csúcsot is. A hegymászás nem múlt ki újabb célpontok híján, sőt, nagyobb fordulatszámra kapcsolt. Ekkor bontakozott ki a hegymászás sport jellege. A hegymászók a technikailag és fizikálisan is nagyobb kihívások felé fordultak. Az lett a kérdés, hogy ki tud feljutni a legmeredekebb, legkitettebb falakon.
Történetünk innentől több, izgalmas szálon fut tovább: voltak, akik a himalájai csúcsokat mászták meg egyedül, vagy oxigénpalack nélkül. Mások a lehetetlenül meredek, vagy magas sziklafalak meghódításával kísérleteztek. Kialakult az a szekta, amely a gyorsaságra ment: a korábban hónapok alatt megmászott hegyeket teljesítették napok alatt, olyan fizikai és mentális felkészüléssel, amely a legfelkészültebb olimpiai sportolók közé sorolta a vállalkozókat.
Így kerül az influenszer a Himalájába
Történetünkhöz mégsem ezek az irányzatok, hanem egy járulékos jelenség visz közelebb. A hegymászás a látványos evolúciója közben felkeltette a sportolni szerető tömegek figyelmét. Egyre többen szerettek volna olyan kalandokat átélni, mint az újságból ismert hősök, csak éppen domesztikált viszonyok közt. A nyolcvanas-kilencvenes évektől exponenciálisan nőtt a hegyekbe járó emberek száma.
Ezzel párhuzamosan pedig egyre nagyobb üzlet lett ez a sport. A hegymászás, sziklamászás, természetjárás amúgy is hálás terepe a biznisznek, mert a jó felszerelés nem szimpla divat kérdése, hanem adott esetben a túlélés múlhat rajta. A bakancsok, kötelek, hátizsákok hatalmasat fejlődtek a 80-90-es évekig is, de amikor a hegyek a tömegsport terepévé váltak, cégek ezrei kezdték el gyártani a kütyüket. A gyártók pedig reklámoztak, a reklámokkal egyre nagyobb tömegeket csábítva a hegyre. Így jutottunk el az itt látható jelenséghez.
Is it ethical for trekking companies to accept payment from clients to then place them in high risk traffic jams at over 8000m?... pic.twitter.com/MmzVFy6Na5
— Ash Routen (@AshRouten) May 23, 2019
Ez a kép a Mount Everesten készült. Ott ahol száz éve néhány pionír kockáztatta az életét, most egy sereg gazdag cégvezető, üzletember és hivatásos influenszer áll sorban, hogy a világ legmagasabb hegyéről posztolhassák a szelfit.
Ugyanez zajlik a K2-n, ami hivatalosan a világ legnehezebben megmászható hegycsúcsa. És ez a jelenség tette pokollá a történetünk középpontjában álló Mont Blancot is. A hegyen, ahol egykor két lánglelkű alpinista elindította a hegymászás nevű kalandot, most évi 20 ezer ember vonul végig.
Haláladó és rendőri felügyelet
“A Mont Blanc normál útján (azaz a legkönnyebben mászható nyomvonalon. A szerk.) olyan sokan vannak, hogy oda már magányos hegymászó nem is nagyon megy. Csak vezetett csoportok mozognak a hegyen, hegyivezetővel. Az emberek folyamatosan kerülgetik egymást, éjszaka fényben úszik az egész gerinc” - írta le a helyzetet a HVG-nek Héjja Bálint, hivatásos hegyivezető.
A Mont Blancról azonban nem csak a magányos alpinisták heroizmusa tűnt el, de a spontaneitás is.
A Mt Blanc alatti városka, Saint-Gervais polgármestere évek óta küzd azért, hogy szigorú keretek közé szorítsák a Mot Blanc-mászást. Érvei érthetőek, hiszen évről évre többen szenvednek balesetet, a tömegek pedig egyre csak növelik az érzékeny hegyi ökoszisztémára nehezedő terhelést. A Jean-Marc Peillex polgármester javaslatára bevezetett szabályok azonban éppen a romantikájától fosztották meg a hegymászást.
“Betiltották a sátrazást. Csak akkor lehet elindulni a csúcsra, ha van foglalásod az útvonalon álló két menedékház valamelyikébe. Ezt egy rendőr ellenőrzi is, amikor elindulsz a kisvasút állomásától a hegyre” - idézte fel korunk Mont Blanc-mászásának olyan részleteit Héjja Bálint hegyivezető, amelyek valószínűleg meghökkentették volna a 18. század mászóit.
Az útvonalon ráadásul van még egy ellenőrzőpont, ahol a felszerelést vizsgálja meg egy szakértő közeg. Megfelelő bakancs, hágóvas, jégcsákány és ruházat nélkül visszafordítják az embert. A bricsesznadrágos, gyapjúzakós, és fanyelű fokost szorongató Paccard és Balmat ma valószínűleg csak eddig a pontig juthatott volna el.
A szabályok azonban még így sem tudtak visszarettenteni minden amatőrt. Jean-Marc Peillex ezért tavaly már azzal a bizarr javaslattal borzolta a kedélyeket, hogy csak 15 ezer eurós kaució befizetése után lehessen nekivágni a csúcsnak. Az összegből 10 ezer euró az esetleges mentésre, 5 ezer pedig a temetésre kell. A szerencsés megmászók a kaland végén visszakapták volna a haláladónak is tekinthető összeget.
A javaslat akkora viharokat kavart, hogy még nem vezették be, de Peillex időről időre azért újra felveti.
A klímaváltozás fokozza a bajt
A magashegyi karók eltulajdonításának kérdésére a klímaváltozás témájával fordulunk rá. Az amúgy is feszült helyzetet az utóbbi időben a gleccserek olvadása fokozta tovább. A jelenség egyik hatásaként hatalmas hasadékok nyíltak meg a Mont Blancra vezető mászóút végén, nem sokkal a csúcs előtt.
“A hasadék éppen az utat vágta keresztbe." - magyarázta hegyivezető forrásunk, "Meg lehetett kerülni lefelé, egy hosszabb úton, vagy kinn a gerincen. Ez egy nagyon keskeny, kitett gerinc, alatta meredek falakkal. Veszélyes lehet.”
A 16 méter széles, 16 méter mély, és 130 méter hosszú hasadék érthetően rémítette meg a veszélyre fogékony Jean-Marc Peillex polgármestert. Így megbízta a települése hegyivezetőit, hogy helyezzenek el néhány karót, amelyek közé kötelet feszítettek, hogy így mintegy korlátként szolgáljanak a fizetős mászók számára.
Ekkor jelent meg a színen az elismert hegyivezető, Christophe Profit. 2022 júniusában kirángatta a karókat, ismét életveszélyessé téve a csúcsra vezető út legutolsó szakaszát. Akcióját jelentette a polgármesternek, aki feljelentést tett mások életének veszélyeztetése, és lopás miatt. Az ügyész érdekes módon csak az utóbbi miatt idézte be a hegyivezetőt, aki 2023 április végi tárgyalásán így magyarázta akcióját: “Azért szedtem ki az oszlopokat, hogy az amatőr mászókat megkíméljem a felesleges veszélytől. Végül is van egy biztonságosabb, igaz, hosszabb útvonal is.”
A neves mászó szerint tette a “hegymászás, a bivakolás szabadsága melletti politikai akció” volt. Mégpedig azért, mert “hegymászás lényege, hogy a veszélyekhez alkalmazkodva különböző útvonalakat, megoldásokat alkalmazzunk.”
Más szavakkal Profit szerint a hegymászó azt a hegyet mássza meg, amire képes, amit pedig nem, arra vagy talál alternatív megoldást, vagy - folytatva a gondolatmenetet - visszafordul. Esetleg lezuhan, és meghal.
A polgármester érthetően utasította el ezt az elitista megközelítést: "A biztonság alapvető fontosságú, különösen akkor, amikor sokan mozognak a természetben. Azt tettem, amit a hegyivezetők javasoltak, és nem azért, hogy a veszély ellenére is növeljük a látogatók számát, hanem hogy biztonságosabbá tegyük azt a szakaszt.”
A bíróság elnöke is kemény szavakkal illette az önbíráskodó hegyivezetőt: “Elfogadhatatlan, hogy valaki jogot érez arra, hogy a saját alpinista és hegyivezetői elképzeléseit ráerőltesse másokra”. A bíróság június 5-én hoz döntést az ügyről. De bármi is lesz az ítélet, az biztos, hogy az ellentmondást nem fogja feloldani. Maga a hegymászóközösség is az ehhez hasonló ellentmondásokat próbálja megoldani évek óta. 2012-ben nagy vihart kavart például az eset, amikor két lánglelkű amerikai mászó a patagóniai Cerro Torre sziklatorony egy klasszikus útjából szedte ki az összes biztosítószöget, mondván aki nem tudja, az ne másszon ilyen nehéz utat.
A híres Kompresszor utat azóta többször is megmászták a mesterséges könnyítés nélkül.
Az ellentmondásra egyébként talán nincs is megoldás, hiszen a hegymászás szükségszerűen szól bizonyos fokú veszély vállalásáról is. Ha a meredélyen korlátokba kapaszkodik az alpinista, ha előre kirakott köteleken húzzák fel magukat a Mount Everestre, akkor mi értelme van a teljesítménynek? Miért nem választ az alpinista könnyebb célt, érvel a hegymászók purista közössége.
Ugyanakkor az is világos, hogy egy tömegsport esetében nem megengedhető, hogy lelkes sportolók nagy számban szenvedjenek komoly baleseteket a hatóságok vállrándítása közepette.
A helyzetet jól szemlélteti az általunk megszólaltatott hegyivezető elégikus megjegyzése: “A hegymászás a szabadságról szól. Rengeteg hegyivezetőt zavarnak ezek az új szabályok” - mondta, miközben az is tudható, hogy ezek a vezetők közben hivatásszerűen segítik fel amatőrök seregeit a csúcsokra.
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
