Nagy Iván Zsolt: Boldog 1974-et, Magyarország!

Történt-e itt bármi, amiért nekünk, Magyarországon élőknek egyszer 2023-at kell majd felidéznünk? Voltak-e lényegi, közösen megélt fordulópontok? Amikor ezt a kulcsszót - „Fordulópontok – 2023” - vetettem fel a kollégáknak év végi szubjektív sorozatunk témájának, úgy hittem, ha nem is értelemszerűen, de kevés gondolkodás után mégis csak ugranak majd be ilyenek mindenkinek. Nekem is. Tudtam, hogy felidéződnek személyes, esetleg a magán- és a közélet határán egyensúlyozó élmények, de úgy gondoltam, ebből lesz kevesebb.

Nem így történt. Nagyszerű visszatekintések, sőt, vallomások jelentek meg az elmúlt napokban ebben a sorozatban. Őszinték, belülről, lélekből fakadóan. Itt a helyük egy rendhagyó évvégi mérlegben. De ezek magánügyek.

A köznek ugyanis 2023-ban nem volt tényleges fordulópontja. A magyar társadalom, mint egy lassan mozgó anyahajó, már veszélyesen közel került ahhoz, hogy befejezze azt a megfordulást, amit 2022 áprilisában elkezdett.

Biztos van, aki szerint korábbról tart már ez, és meglehet, igazuk is van, ez a fordulat mégis a tavalyi parlamenti választás éjszakáján, másnapja reggelén, az eszmélés pillanatában kezdődött. És valószínűleg nem is egyszerűen azért, mert ismét a Fidesz nyert, és ismét súlyos kétharmaddal. Sokkal inkább, és sokkal többeket érintve azért, mert előtte elhitették velük, és ők készségesen, abszurdan naiv lelkesedéssel el is hitték, hogy nem így lesz.

A pofon erején pedig csak fokozta a felismerés, hogy azok, álmodozók vagy politikai sarlatánok, akik képesek voltak változást ígérni, pontosan tudhatták, hogy ez nem következik be. Hazudtak nekik.

Mára Magyarország beletörődött abba, amit megváltoztathatatlanak lát, és sem jobb ötlete, sem ereje, és talán bátorsága sem lévén másra, elkezdett túlélni. Vagy hát: így élni. Kibekkelni, ha az Antall Józsefnek tulajdonított (általa fel nem vállalt) receptet vesszük elő, de ha ezt tesszük, kell az első hozzávaló is: előbb alámerülni, a kibekkelés csak ezután jön.

Vannak persze, nem kevesen, sőt, akik nem is értik, mi történik és mi itt a gond, nekik a hazugság a valóság, hisznek és elhisznek mindent, vagy nem is érdekli őket, mit mondanak nekik, legyen kis kényelem, kis munka, valamennyi pénz, és valamiért érezzék úgy, hogy kivételesek. Kapjanak kedvezményt, támogatást, pici elismerést, de még jobb, ha megmutatják nekik, kit szidhatnak nyugodtan. Román, szlovák, cigány, zsidó vagy muszlim, öregsoros, kicsisoros, Jean-Claude vagy Ursula, tök mindegy.

De nem is ők a lényegesek. Meg nem is velük van a baj. Ők mindig is itt lesznek, fordulatot sosem hoznak, csak majd alkalmazkodnak ahhoz, ami éppen van. Alá sem merülnek, ki sem bekkelnek, csak élnek.

A gond azoknál van, akik pontosan látják, hogy mi történik itt, de nem tesznek ellene semmit. Akik hagyták és elfogadták, hogy úrrá legyen rajtuk az apátia. Nem állítja senki, hogy ne lenne csalódottság, és ne lenne düh. Ijesztően sok van. De mindez csak Facebook-posztokban és kommentekben nyilvánul meg, magánbeszélgetésekben, amelyek egyre szűkülő körökben zajlanak, aztán elhalnak, mert bekkelni kell tovább.

Azt mondtuk pár éve, Orbánék akkor lesz igazán bajban, ha világválság tör ki, és nem tudják már pénzelni a szavazóikat. Itt volt a világválság, és azon belül is fokozott hatásaival a magyar, 50 százalék fölötti élelmiszer-drágulással, egyre csak fogyó lakossági tartalékokkal, nyöszörgéssel és panasszal, mégis túlélték. Nem is gyengültek nagyon.

Elég volt ismét csak hergelniük és hazudniuk. Akik hisznek nekik, megint csak elhitték, akik nem hisznek…azok csak voltak. Dühösen és méltatlankodva. És vártak. Hogy majd valaki…lesz majd valaki…csak lesz valaki…de mi a francért nincs senki...szégyen, hogy senki…

Ha valakik mégis kellően dühösek és tettre készek is voltak, azok egyedül maradtak. Kiment az utcára pár ezer tanár és diák, mert méltatlannak érezték, ami velük történik? Egyedül maradtak. Sajátjaik sem csatlakoztak hozzájuk, mások alig. Elégedetlenkedtek még tavaly a katások, idén pedig azok, akiknek a kertjébe akkumulátorgyárat építettek? Sajnálkozó posztok jelentek meg, otthoni gépekről írva. Sztrájkoltak a buszosok? Tudomást sem vett róluk senki.

Pedig itt még valamilyen mozgolódás is volt. Arról már nem is érdemes beszélni, vajon hányszor volt tüntetés Magyarországon azért, hogy a kormány álljon ki egy megtámadott ország mellett, és ne az agresszorral bratyizzon; mennyien vonultak utcára, hogy a hatalom ne rövidítse meg az országot, amikor az igazságszolgáltatást rombolja, és ezzel nemcsak a jogbiztonság sérül, hanem az uniós pénzek sem érkeznek; kik tüntetnek, amikor Lázár János egy klasszikus kommunista mozdulatsorral nyíltan nekimegy a piacgazdaság elveinek, és elüldözné a külföldi gyártulajdonosokat? Sorolhatnám még. Azt meg már nem is kérdezem, hányszor volt az, hogy mindazok, akik szerint ezek egyenként rossz dolgok, összefogtak, és kimondták, hogy nem ilyen országban akarnak élni.

Ha ma valakitől azt kérdezik, mikor volt igazi tüntetés Magyarországon, mindenki egyet tud mondani: a netadó ellenit. Akkor igen. Nem korlátozott volna semmi, csak drágább lett volna a net, kinek a Netflix, kinek a pornó, a „lázadóknak” a kommentelés és a facebookos észosztás.

A Facebook-posztoktól önmagukban azonban ritkán lesz demokratikusabb egy ország. Attól még a hatalom nem válogatja meg, hogy milyen diktárokkal haverkodik autózva vagy lóháton, nem csökkent az amúgy gyógyítható betegek elhalálozási aránya egy rendőrkézen lévő egészségügyben, vagy az ugyanoda tartozó oktatás törmelékké zúzása, nem megy el kevesebb fiatal az országból, nem lesz kevésbé meglepett az, aki megtudja, hogy ebben az országban létezik igazságügyi miniszter, nem változik meg az, hogy az ország imidzsét egy izgága próbabábú és a megyekettes sportmeccsek szlengjétől szabadulni nem tudó segédje tölti ki, a lopás nem előzi meg a sportnépszerűségi listán a focit, és nem lesz kisebb az amúgy egyre növekvő aránya azoknak, akik félnek, mert mindennapjaikat a bizonytalanság határozza meg, legyen az bármilyen. Úristen, meddig lehetne ezt folytatni! És a szuverenitásvédelmi törvényt még csak elfogadták.

Ha kissé költőiek akarunk lenni: a történelem mintha megállt volna egy pillanatra Magyarországon 2010. április 25-én. Nézte a tömeget, amely egy férfit éltetett, és hirtelen bevillant neki, hogy ezt egyszer már látta itt. Ugyanazt az embert, csak fiatalabbnak. Ott állt egy téren, körülötte sok ember, ugyanúgy hősnek mondták, ugyanúgy tapsoltak neki, ő pedig ugyanolyan vehemensen beszélt egy új rendszer eljöveteléről, amint 21 évvel később hirdette annak leváltását. A történelem pedig jobb híján megfordult, 1989-re ugrott, és elkezdett visszafelé araszolni.

És mára – maradva ennél a képnél – úgy tűnik, elindult vele a magyar társadalom is. 14 év…már valahol 1975 környékén járunk. Soroljam, hogy élt akkor ez az ország?  És miben különbözik ez a mától? Most el lehet menni. Aki meg marad, az moroghat az interneten, és még olvashat független vagy ellenzéki lapokat. Ez nagy különbség, nem kérdés. De mi van, ha már azok sem lesznek, mert a hatalomnak most majd ez nem tetszik, és azt látja, hogy bármit megtehet, és következmények nélkül tehet meg bármit.

Magyarországon 2023-ban nem volt igazi fordulópont. De 2024-ben nagyon kellene, hogy legyen. És elsősorban azok fejében, akik szerint ez így nincs jól. Ha ilyen nincs, akkor jövő ilyenkorra már 15 évet mentünk vissza. 1974-nél tartunk – ötven évre önmagunktól. És ne adja az isten, hogy így haladjunk tovább, mert ott már tényleg nagyon rossz dolgok voltak.

A nyitóképen a május 1-i felvonulás a Felvonulási téren (ma Ötvenhatosok tere) 1974-ben / Fotó: Fortepan / szitakri

A hvg360 tartalma, így a fenti cikk is, olyan érték, ami nem jöhetett volna létre a te előfizetésed nélkül. Ha tetszett az írásunk, akkor oszd meg a minőségi újságírás élményét szeretteiddel is, és ajándékozz hvg360-előfizetést!