Ősidők óta él az a feltételezés, hogy a különféle rendellenességek, kórformák, illetve a nyomukban kialakuló személyes válságok fontos szerepet játszanak a kiemelkedő alkotók munkásságában, mivel az általuk kiváltott szenvedés a lét mélyebb megtapasztalásához vezet. A XIX. századtól kezdve a jelenség szisztematikus megfigyelés tárgya: a művészek, filozófusok valósággal mitizálták a betegség teremtő erejét, az egyre markánsabban fejlődő orvostudomány viszont „varázstalanította”, és gyakran szélsőségesen leegyszerűsítő képet festett az összefüggésekről.
