Most már tisztán látszik, hogy igazából Vidnyánszky Attila is lezuhant a díszletről, ő is összetörte magát, és ő maga is maradandó, súlyos sérüléseket szenvedett. Legalábbis, ha a Shakespeare által megírt nagy egészvilág-színházra gondolunk, az ő földbe csapódásáról és azt követő egyre reménytelenebb lábra állási kísérleteiről szóló történet zajlik a világ színpadán.
Kétségtelen, hogy miképp a rendezők, gondolkodók (szerencsés esetben nagy az átfedés) is mást-mást látnak bele egy-egy szövegkönyvbe, úgy az élet eseményei is különböző síkokban értelmezhetők, s az áldozatok is adottak, testi és lelki értelemben is: két színész – akik nemcsak úgy színészek, ahogy mindannyian azok vagyunk, hanem hivatásszerűen is – karrierje és élete megbicsaklott, egészsége veszélybe került. Nekik mindenképpen gyógyulást, a teljes fizikai és mentális egyensúly megtalálását kívánja mindenki.
De a drámák nem mindig és nem feltétlenül az áldozatokról szólnak, gyakran a túlélők, a tettesek a halálnál is súlyosabb élettani helyzetbe kerülnek, rég leállt szívvel kell tovább létezniük, a földi pokol jut nekik osztályrészül. Ezekben az esetekben egy mélyen, először emberi, majd ördögi dráma, egy átváltozás-történet, egy szőrös-zilált lélekbábbá alakulás, sápadt, inszomniás, vérszomjas denevérpillangóvá vedlés zajlik.
