A 40 fokra és az agusztus 20-i hosszú hétvégére való tekintettel elszórtan várhatók politikai tartalmak a Világ elvitelre című hírlevélben, lesznek ellenben csirkék, sok gasztró és 150 éves fotók perzsákról. Ügyeljünk az egészségünkre a bigmelegben, a normafai Tündér-sziklához vezető Mátyás király úton, a Harang-völgyre néző szakasz előtt például van egy kiváló kék közkút, abból igyunk sok vizet, mindig jó hideg.
Továbbá: szolgálati közlemény. Eszembe jutott, hogy van e-mail címem, amire lehet nekem e-maileket írni. Ha a tisztelt olvasó szeretne kapcsolatba lépni ennek a hírlevélnek a szerzőjével, tulajdonképpen bármilyen okból, mostantól várjuk leveleit webkikötőnkben, a babel@hvg.hu címen. Igyekszem válaszolni is.
Senki nem ért úgy a csirkékhez, mint a csirkék
Hogyan érzékeli egy csirke az őt körülvevő világot? Erre a mindannyiunkat érintő kérdésre adja meg a választ a következő hiánypótló írásával Gail Damerow, Tennessee-ben élő csirkeguru. Damerow nem egy, nem kettő, hanem összesen nyolc, azaz 8 könyvet írt csirkékről, legalábbis az Amazonon ennyit tudtam összeszámolni. Blogja is van, ez az írás ott jelent meg. Röviden és érthetően ismerteti a csirkék érzékszerveinek általunk ismert működését, kiderül miben hasonlítunk és miben különbözünk.
Egyébként ha pusztán a számokat nézzük, ezek az ártatlannak tűnő állatok rég lenyomtak minket: jelenleg nagyjából 27,5 milliárdjuk járja a bolygót, vagyis 3,5 csirke jut minden élő emberre. Ebből az áátlagból évente közel 74 milliárd születik és hal meg – régóta a csirkehús a legnépszerűbb húsfajta a világon. De most nem a statisztika a lényeg, hanem a fíling. Mit lát a csirke? Mit hall? Mi ízlik neki? What Is a Chicken’s Umwelt?
Mit mond a pókerjátékos
Nate Silver talán a leghíresebb választási előrejelző a világon. Előbb blogja volt, később a New York Times modelljeit csinálta évekig, aztán saját oldalt alapított, mára pedig azt is otthagyta és újra blogol, vagyis hírlevelet szerkeszt. Írt egy új könyvet is, most jelent meg, ebben a podcastban beszél róla, de még nem olvastam, szóval nem azt ajánlom, hanem a hírlevelét, a Silver Bulletint, amiben arról ír, ami eszébe jut, de főleg az amerikai választásról.
Nate Silver nem közvéleménykutató, hanem pókerjátékos, aki a valószínűség számítás világából érkezett a választási előrejelzők világába. Az összes valamirevaló közvéleménykutatást egy nagy modellbe integrálja, súlyoz és mérlegel, és ki is elemzi az eredményeket. Általában bejön amit mond, a 2016-os választás előtt például egyedül ő adott bármi esélyt annak, hogy Donald Trump végül megveri Hillary Clintont. A modellt legutóbb augusztus 14-én frissítette, akkor Kamala Harris vezetett 3,1 százalékkal. Ezen a linken ingyen követhető a modell, feliratkozni csak a hosszabb elemzésekért kell (és érdemes).
Augusztus 10-én Silver a hírlevélben a Harris-kampányt elemezte, a címe: Kamala Harris can’t meme her way to victory. Or can she? Szerinte az alapvető különbség a korábbi elnökválasztási kampányokhoz képest idén az, hogy Joe Biden utolsó pillanatos lemondása sprintet csinált egy olyan versenyből, ami máskülönben maraton. Elképzelhetővé vált, hogyha Harris megőrzi a momentumát, túlél egy vagy két olyan hetet, amikor elkerülhetetlenül rosszabb lesz a sajtója az eddiginél, és jól szerepel a vitán Trump ellen, simán megnyeri a választást. De ez az egész sokkal érthetőbb, ha Nate Silver mondja:
Az iráni rezsim nem örül, ha bárki látja ezeket a képeket, szóval hajrá
Valaki kiszivárogtatott egy, a Kadzsár-dinasztia korabeli (1789-1925) Iránt bemutató, több mint 3 ezer fotóból álló gyűjteményt a teheráni Golesztán palota helytörténeti múzeumának archívumából. A képek több, szabadon hozzáférhető Google Drive mappában jelentek meg még június elején. Az iráni rezsim nem örült a szivárogtatásnak, a fotók ugyanis nagyon más Iránt mutatnak be, mint amit a teokrácia szeretne láttatni. Nászer ad-Din perzsa sah, a Kadzsár-dinasztia egyik tagja sokat utazott a 19. század közepén Európába, és megszerette a fényképezést. Több kép is, például a feleségéről készült erotikus fotók, a saját a privát gyűjteményéből származik. Itt a link a Google Drive mappákhoz, ez pedig egy válogatás a Szabad Európától, kicsit több kontextussal:
A legjobb evős műsor, ami utazós is
Ariyan Arslani, azaz Action Bronson albániai-zsidó származású rapper Queensből. Jó a zenéje is (különösen ez az album), de igazán híres az először a régi Vice-on futó gasztró sorozatával lett. A koncepció a következő: Action Bronson nagyon be van szívva, és a barátaival különböző gyönyörű helyeken eszik remek ételeket, és iszik hozzá rengeteg nagyon jó bort. Mint minden ilyen műsor, ez is a karakteren áll vagy bukik, és jelen esetben áll, mert ez a legjobb evős műsor az Anthony Bourdain-féle No Reservations óta. Már nem a Vice-on fut, hanem Action saját YouTube-csatornáján Fuckin’ Delicious néven, de sok minden nem változott, azon kívül, hogy a faszi fogyott úgy ötven kilót.
Action Bronsonban az a jó, hogy annyira szereti az életet, hogy teljesen elvarázsolja vele a körülötte lévőket, függetlenül attól, hogy londoni kebabosok vagy több Michelin-csillagos francia sztárséfek. Az pedig, hogy nem csak a kamerák előtt jófej, azon mérhető le, hogy több figura, akit valamelyik utazása során megismer, később is rendszeresen feltűnik a sorozatban. Például Clovis, a francia borász, akivel még 2015-en haverkodott össze, és akivel ebben a videóban az akkori párizsi körútjukat ismétlik meg, új helyszínekkel és kicsit kevesebb on screen szívással. (Az összes epizód működik útikönyvként is, ilyen millás reggelisen: valakinek azért, mert van, van akinek meg azért, mert nincs pénze.)
És egy interjú
Leleplező interjú az ír famerrel, akinek eltűntek a juhai.
És még egy interjú
Beszélgetés Alberto Grandi olasz gasztrótörténésszel arról, miért full kamu, hogy az összes tradicionális/ikonikus/autentikus olasz ételt már a Medicik is ették. Még a paradicsomszósz sem olasz találmány, hanem spanyol. De ezek a receptek már rég többek önmaguknál, Grandit korábban például egy római újságíró egyik könyve miatt egyszer szó szerint veréssel fenyegette. A nemzeti konyha mindenhol a világon kitaláció, de talán sehol nem olyan fontosak ezek a mítoszok, mint Olaszországban. Mégis, végső soron nincs „helyes recept”, minden carbonara jó karbonára. Der Standard, ingyenes:
Pótkaszt rovatunkban
A Geopolitics Decantedet (igen, nagyon köcsög neve van, de ez ne tévesszen meg senkit) Dmitri Alperovitch, a Silverado Policy Accelerator nevű washingtoni székhelyű nonprofit thinktank elnöke vezeti. Mindig valamilyen meghívott vendéggel beszélgetnek geopoltikai kérdésekről, főleg az orosz-ukrán háborúról, és a Kínával való nagyhatalmi versenyről. Alperovitch igazi washingtoni thinktanker, jól be van kötve mindenhova, ismeri, akit ismerni kell, mindig egy lépéssel előrébb van, de a podcastot a vendégek miatt érdemes hallgatni.
A legutóbbi epizódban Konsztantyin Kalonivszkijjal beszélgetett az ukrán fegyveres erők kurszki betöréséről, amit mi is részletesen követünk a HVG-n. Kalonivszkij az orosz-ukrán háború veteránja, jelenleg egy jótékonysági szervezetet, a LibertyUkraine.org-ot vezeti. Létfontosságú harcászati segédeszközökre, például kotrógépekre és generátorokra gyűjtenek a harcoló ukrán csapatoknak. Kalonivszkijnak rengeteg bajtársa harcol most is a fronton, tőlük kapja az információit, nekik gyűjt kotrógépre az árokásáshoz. A podcastban egyébként hosszan beszélnek arról, mennyire fontosak ezek a gépek az orosz-ukrán háborúban, élet-halál kérdés, hogy melyik fél mennyi és még inkább milyen minőségű árkot tud ásni.
Amiatt, hogy Kalonivszkij nem tisztekkel egyeztet, mint a legtöbb elemző, és nem is elemző, hanem egy egyszerű veterán, aki most épp máshogy veszi ki a részét a küzdelemből, nagyon más nézőpontból beszél a harci fejleményekről. Szó van a nagy stratégiáról, de arról is, mennyire megterhelő fizikailag a háború egy 40 éves embernek, és hogy milyen a vegetáció Kurszkban augusztusban.
Jó zene rovatunkban
Bee Gees – Belehalok. Interjú a mashupot alkotó művésszel a Transtelexen.
