„Szenvedélyes magyar voltam, mígnem a magyarok bebizonyították számomra az ellenkezőjét” – 100 éve született Efrájim Kishon

„Szenvedélyes magyar voltam, mígnem a magyarok bebizonyították számomra az ellenkezőjét.”

Efrájim Kishon az önéletrajzi visszaemlékezésében fogalmazta meg fájó szabatossággal, miként is hatott az identitására mindaz, amit a vészkorszak idején megtapasztalt. Az 1924. augusztus 23-án Budapesten született humorista, eredeti nevén Hoffmann Ferenc, hiába származott teljességgel megmagyarosodott és a zsidóságát már alig-alig ápoló családból, s hiába nézett ki úgy ifjan, mint „az árja fajnemesítés” álma, előbb megbélyegzetté, majd üldözötté vált. Ám ő legalább épségben túlélte a második világháborút, amely olyannyira megritkította – sok egyéb mellett – a pesti humor, pontosabban fogalmazva a pesti zsidó humor élmezőnyét. Sokan meghaltak közülük (mint Rejtő Jenő vagy Lőrincz Miklós), mások pedig szerencsére még időben el tudták hagyni Magyarországot (köztük Vadnay László és Görög László), így 1945 után jelentékenyen átrendeződött a vicclapok és kabarék alkotógárdája.

A nevét ekkor Kishontra változtató fiatalember így jutott be a frissen alapított kommunista vicclap, a Gábor Andor által főszerkesztett Ludas Matyi szerzőinek sorába. Bár igen hamar elismertséget szerzett e körben, azért jó érzékkel felismerte, hogy mennie kell. Igaz, ehhez a következtetéshez Tabi László tanácsa is hozzásegítette, midőn 1949-ben a szűk másfél évtizeddel idősebb pályatárs életismerően pesszimista helyzetértékelését követően így szólt Kishonthoz: „Ha annyi idős lennék, mint te, lelépnék.” És Kishont így is tett, s világgá indulva választása egyszerre természetes és meghökkentő módon a frissen megalapított Izraelre esett. Természetes módon, hiszen a holokausztot követően a zsidó állam valósága és eszménye hatalmas vonzerőt gyakorolt az európai zsidóságra. S egyszersmind meghökkentően, mivel Kishontnak hébernyelv- és -írástudás híján a nulláról kellett újrakezdenie a maga (újság)írói pályafutását.