Lehet semlegességgel írni egy tömeggyilkosról is, példázza könyvében Thomas Harding, aki két, németként született fiatal gyökeresen eltérő, majd egy végpontban találkozó drámai életútját követi végig.
„A Schindler listája óta a legjobb holokausztfilm” – méltatta Steven Spielberg a tavaly a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjjal kitüntetett, Magyarországon is bemutatott Érdekvédelmi terület című amerikai–brit–lengyel produkciót. Az auschwitzi koncentrációs tábor parancsnokának villájában zajló életről szóló film központi figurája Hedwig, a feleség és családanya, aki a gázkamráktól és krematóriumoktól mindössze egy kertkapuval elválasztva teremtett családi idillt a hazatérő férjének, hogy az kipihenje a munkás hétköznapok, vagyis a tömeggyilkosságok fáradalmait.
A férj, Rudolf Höss SS-Obersturmbannführer, lágerparancsnok a filmben félelmet keltő, halálfejes egyenruhában, fényesre suvickolt csizmában látható – egy Berlinben nemrég piacra került könyv borítóján viszont csak szelíd polgárian a keresztnevén titulálva jelenik meg. Thomas Harding angol író, újságíró Hanns és Rudolf című műve két, Németországban világra jött fiatalember életútját rajzolja meg a gyerekkoruktól a halálukig. Az egyik, a berlini születésű Hanns Hermann Alexander szép kort élt meg, 89 évesen temették el Londonban. A másik, Rudolf Franz Ferdinand Höss élete Baden-Badenben kezdődött 1901-ben – s 1947-ben, az akkor már Oswiecimnek nevezett Auschwitzban, az akasztófán végződött. A könyvben fejezetenként felváltva előrehaladó párhuzamos életrajzok egyetlen ponton találkoznak: amikor Hanns, immár angol katonaként, a háború végén egy különleges egység élén felkutatja és elfogja Rudolfot.
A találkozásuk egyáltalán nem volt törvényszerű: indulási feltételeik, családi hátterük, az úgynevezett normális körülmények talán soha nem hozták volna össze őket. Rudolf apja a császári seregben, a Reichswehrben volt katona, s a késői német gyarmatosítási törekvések idején még Afrikában is szolgált. Megsebesült, hazatért, előbb a katonai akadémián volt még kiképző, majd letelepedett, és középosztálybeli kereskedő lett. Meggyőződéses hazafi és hithű katolikus volt, a fiát papnak szánta, és a nevelését is ennek rendelte alá. Az immár háborús bűnösként fogva tartott Höss 1946–1947-ben, a fogságban papírra vetett életrajzában erre úgy emlékezett vissza, hogy gyerekkorában mindig erős hangsúllyal figyelmeztették, hogy a szülőknek, a tanároknak, a papoknak, egyáltalán minden felnőttnek mindig szót kell fogadni. Hogy amit ők mondanak, mindig az a helyes, a feladatokat teljesíteni kell. „Ezek a nevelési alapvetések a véremmé váltak” – írta Höss a börtönből visszatekintve.
A felnőttek világának vak követése volt, amikor ugyanabba a dragonyosezredbe jelentkezett katonának, amiben korábban a nagyapja, majd az időközben elhunyt, s így a papi pályát szorgalmazni már nem tudó apja szolgált. Az első világháború vége felé kétszer is megsebesült, majd az 1918-as befejezést követően, mint oly sok, a császári seregben szolgált, vaskereszttel kitüntetett katona, nem tudta, mit kezdjen magával.
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
