„A végkielégítésemből vettünk tíz tehenet” / Fésüs Judit

Klasszikus karrierutat járt be egy jó nevű kereskedelmi multinál, nyolc év alatt a legmagasabb pozícióba küzdötte fel magát. Bejárta a fél országot, dolgozott Debrecenben, Miskolcon, Székesfehérváron, Budaörsön és Érden is, egyre magasabb és magasabb vezetői pozíciókban. Ez a múlt. Manapság sajtot készít és forgalmaz a férjével, Tari Raduan Zoltánnal, és egyáltalán nem hiányzik neki a juttatásokkal megfejelt magas fizetés és a szolgálati autó.

„A cég ebben az időben nagyon intenzíven növekedett, gyakorlatilag kétévente léptem feljebb a ranglétrán, és mindig másik városba helyeztek. Nagy váltás nélkül, de ez már magában is a komfortzóna újra- és újraszabása volt az esetemben. Pozitív vagyok, valahogy soha nem görcsöltem rá erre. Emlékszem, amikor megkaptam a kinevezésemet Székesfehérvárra, megnéztem a térképen, hogy merre kell menni, beültem a kis Polskimba, pár óra óra múlva megérkeztem, és másnap reggel kezdtem részlegigazgatóként egy vadidegen városban, vadidegen emberek között” – meséli Judit.

Vidéki lányként hasonlóan nagy váltás volt, amikor megbízták a cég legnagyobb áruháza egyik részlegének vezetésével, és emiatt a fővárosba kellett költöznie. Élvezte a kihívásokkal teli munkát, ami akkoriban nem nyolcórás elfoglaltság volt. Ahogy mondja, nemegyszer fordult elő vele, hogy munka után kosztümben leült az ágy szélére, és rögtön elaludt. Nem sokkal az után, hogy a bábáskodásával megnyitott az érdi hipermarket, megtudta, hogy babát vár. Az orvos lassításra intette, ezért néhány hét után abbahagyta a munkát. Nem sokkal korábban Kiskunmajsán vásároltak egy tanyát. Gondolták, majd zöldségeket termesztenek maguknak – már akkoriban, amit lehetett, a biopiacon szereztek be.

Hasonló cikkeket a legújabb HVG Extra A Nő magazinban olvashat, amelyben a közösséggel foglalkozunk. Alapvető élményünk és igényünk, hogy tartozzunk valahová, sokszor már az is segíthet átlendülni a nehézségeken, ha tudjuk, nem vagyunk egyedül. Mit jelent számunkra a kiállás - önmagunkért és másokért, - és mit jelent a szolidaritás? Legújabb számunk többek között Szamosi Zsófia, Mészáros Antónia, Kornai Margit és Molnár Áron Noár segítségével próbál válaszokat nyújtani ezekre a kérdésekre. Keresse az újságosoknál, vagy rendelje meg!

„A férjem rajongott a sajtokért, és értett is hozzájuk. Egy ausztriai nyaralás során történt, hogy betértünk egy sajtboltba. A bolthoz kis üzem is tartozott, amit ott megtermelt a család, azt árulták. A férjem bekopogott, kérte, meséljék el neki a folyamatot. A mester estére visszahívta, a férjem pedig mindent lejegyzett. Otthon aztán kísérletezni kezdett egy tízliteres fazékban. Egy idő után egészen ehető sajtok készültek. Elmentünk az Alpokba, ott ugyanígy bekopogott egy másik sajtmesterhez. Szépen lassan egyre jobb lett a végeredmény, a gomolyák után megpróbálkoztunk érlelt sajtokkal is. Lett egy kis vevőkörünk, és egyik nap a férjem megmutatta a termékünket az egyik legjobb budai étteremnek is. Szerződtek velünk” – meséli a kezdetekről. Juditnak közben vissza kellett mennie dolgozni. Volt olyan, hogy egyáltalán nem találkozott a kétéves fiával, mert amikor reggel elindult, még, amikor hazaért, már aludt.

„Előfordult, hogy reggel hétkor hívott a főnököm, hogy ő már bent van, én hol vagyok. Vagy délután ötkor hívott, hogy most indul Győrből, és még szeretné velem bejárni az érdi áruházat. Ez azt jelentette, hogy az elejétől a végéig végigjárjuk, lejegyezzük, hogy milyen hiányosságok vannak, majd én azt kiadom a következő műszaknak feladatként. Feszített, hogy nem tudok a fiammal lenni, éreztem, hogy egy korszakot hamarosan le kell zárnom. Meghoztam a döntést, eljöttem. Valahogy ösztönösen cselekedtem, és nem bántam meg egy pillanatig sem. A végkielégítésemből vettünk tíz tehenet a korábbi öt mellé, így álltunk neki” – teszi hozzá.

Jöttek a sikerek, de pár év után megtorpantak. Megöregedtek a tehenek, munkaerőhiány lépett fel, egyre forróbbak lettek a nyarak, nem tudtak Juditék elégszer kaszálni. A minőségi tejhez viszont fontos, hogy télen szénát kapjanak a tehenek. „Az érlelt sajtokat elengedtük, és szerződést kötöttünk Németország legnagyobb sajtkészítő családjával, az ő sajtjaikat forgalmazzuk a sajtboltunkban. A sajtkészítést azonban nem engedtük el teljesen, az éttermeknek továbbra is szállítunk gomolyát, és parenyicát is készítünk. Ebben nagyon jók vagyunk – folytatja. – Mindig előre nézek, ha valamit elengedtem, nem megyek már utána, szerintem ez vitt előre. Ahogy mertem váltani, változtatni, úgy jöttek az újabb lehetőségek az életemben, örülök, hogy mertem újra és újra átlépni a komfortzónám. Anyagilag könnyebb lenne fix fizetéssel, de az az élet, amit most élünk, mégis gazdagabb. Minden zöldségünk a tanyáról van, minden hétvégén ott vagyunk, le lehet lassítani. Most például azon gondolkozom, milyen jó lesz holnap. Saját paprikából és paradicsomból isteni bográcsos lecsót főzünk a tanyán.”

„A vágy, hogy a képek a térbe is kilépjenek, elég erős volt” / Somogyi Réka

Az eredetileg német–svéd szakos Somogyi Réka életében igazi komfortzóna-feszegetés volt a selyemfestés. Az ehhez vezető út egy hosszú vonatozás közben kezdődött, amikor vászon híján a saját testére kezdett rajzolni. „Anélkül, hogy a konkrét történetbe mennék bele, az esemény lényege annyi volt, hogy felszakadt e látható, érzékszerveinkkel tapasztalható világ vászna, és felfedte magát az, amelyről még senki semmit sem tudott leírni. Ha piramis lennék, akkor feje tetejére állított piramis lennék. Óriási volt a megtapasztalás, de irtó kicsi a piramis csúcsa, amely tartott. Billegtem. Enyhén szólva. Nem annyira szeretném tudni, mi történt volna, ha másnap nem kezdek el mesélni a rajzaimmal. Talán Amszterdam és Maastricht között kezdődött. A testemre rajzolt vonalak megnyugtattak, csökkent a teher. 1996-ban ösztöndíjat kaptam egy németországi rádiónál mint gyakornok. A házinénim, akitől szobát béreltem Bonnban, selyemfestést oktatott. Mikor látta, hogy a leveleim borítékját mindig telerajzoltam, és gyakran a testemet is, megkérdezte, nincs-e kedvem ezt kipróbálni a selymen.”

Onnantól Réka heti rendszerességgel járt hozzá. A technikát viszonylag gyorsan elsajátította, és azóta a maga feje után megy. Bejött az életébe a selyemfestés, így a médiakarriert, a német és svéd szakot elengedte. „A fejére állított piramist alá kell polcolni, a képek ennek az alápolcolásnak, stabilizálásnak az eredményei. Egy 22 éve tartó edzés ez. Nincs benne semmi különleges, kitartó vagyok, és csinálom. Hogy a lehetőségeimhez képest a legközelebb menjek ahhoz, amit kimondani nem lehet. Tudom, semmi értelme ennek. A művészet a lehetetlennel való ölelkezés” – vallja.

Egyik kiállítása nyílt a másik után, mégis megszületett benne a vágy, hogy a képek a térbe is kilépjenek, hogy becsomagolhassa magát velük. „A képekből speciális nyomdai technikával anyagot nyomtattam, amelyből ruhákat gyártottunk Szilas Ritával. Lábon kezdett járni a kiállítás. Divatot teremtettünk a divat felett, valamit, amit nem érint a hetente változó trendek őrülete. Imádtam a képeimben sétálni, ennyire kivetkőzni magamból, a legintimebb történeteimet viselni magamon. Vágytam magam ott megmutatni a ruhák által, ahol reményeim szerint egy és ugyanaz vagyok a másikkal” – meséli. Mivel ezek a termékek egyedileg készülnek, a gyártási költség magas, nem tudják olcsón adni. Elsődlegesen a külföldi piacokra szeretnének kilépni, a fizetőképes kereslet mellett az a másik fő szempont, hogy tőlünk nyugatra az egyedi dizájntermékekre nyitottabbak, az öltözködésükben merészebbek az emberek.

„Az eddigi ruháink elfogytak, már tervezés alatt a folytatás. Jelenleg megfelelő szakmai csapatra lenne szükségem, ahol mindenki tökéletesen érti a maga részét. Én csak a festő vagyok, de ez önmagában a kész termékhez kevés. Ha létezik bennem szunnyadó vágy, amely megvalósításra vár, hát a ruhagyártás ilyen.”

Szerző: Nagy Melinda