“Máig emlékszem a pillanatra, amikor megéreztem a hátamba nyilalló iszonyatos fájdalmat”

A csontok tömegvesztése, meggyengülése, vagyis az oszteoporózis nagyjából egymillió embert érint Magyarországon. Az 50 év felettiek körében ma mintegy 600 ezer nő és 300 ezer férfi küzd a csontritkulással. Az egyik leggyakoribb időskori baleset a csontritkulás miatt bekövetkező kéz-, láb-, csigolya- és combnyaktörés.

Az oszteoporózis a civilizációs betegségek közé tartozik, és a modern életformát élők között egyre gyakrabban fordul elő. A csontritkulás nem egyik pillanatról a másikra alakul ki.  Árulkodó jelei vannak, amiket rendszerint nem vesznek észre az érintettek. Így járt Ilona is, az ő esetében több év is eltelt, miután egy ártalmatlannak tűnő mozdulat után kiderült, nagy a baj.

És hirtelen jött a borzasztó fájdalom

A most 73 éves Ilona egész életében aktív volt, tevékenyen élt. Pedagógusi szakmája sem kimondottan a folyamatos ülőmunkát követelte meg, de rendszeresen ügyelt arra, hogy fizikálisan is figyeljen magára: profi túrázónak számított nagyon sokáig, teljesítménytúrákat is abszolvált. Nyugdíjba vonulása után sem vett vissza a tempóból, és folytatta a pörgős életet.

Elvégzett minden házimunkát, bútorokat pakolt, kertészkedett, és bár a távok csökkentek, a túrázást nem hagyta abba. Hiába mondták családtagjai, hogy kérjen segítséget, legalább a házimunka és a bevásárlás terén, Ilona csak legyintett: “Mindent meg tudok csinálni magam is, nem kell segítség” – mondta akkor, és visszagondolva erre a mondatára, már bánja. Arra ugyanis, hogy valami nincs rendben, árulkodó jelek figyelmeztették.

Például sokszor fájt a háta. „Ez természetes ebben a korban” – mondogatta magának, pedig utólag belegondolva ez egy jel volt, mint ahogy az is, hogy egyre gyakrabban fáradt el. A háta egyre többször fájdult meg, de még ezt is megmagyarázta magának: biztos csak megerőltette a sok cipekedéstől. Márpedig Ilona szervezete folyamatosan jelzett, hogy probléma van. Sokszor ébredés után nem tudott rendesen felegyenesedni, és azt a könyvespolcot, amit korábban elért, egy idő után már csak nyújtózkodva – már ha tudott egyáltalán nyújtózkodni.

“Végiggondolva ezeket a problémákat, számtalan jele volt annak, hogy valami nincs rendben. Én viszont nem törődtem ezekkel a jelekkel, és amikor megtörtént a baj, már késő volt” – mondja megbánóan Ilona, aki abban a hiszemben élt, hogy mindent megtesz csontjai egészségért. Bár nem követett speciális étrendet, mindig odafigyelt, hogy egészségesen táplálkozzon, és az aktív életmódon kívül arra is külön tekintettel volt, hogy alkoholt is csak mértékkel fogyasszon. “Egyetlen bűnöm volt – emlékszik vissza Ilona. Húsz éven keresztül erősen dohányoztam, ami nyilván hatással volt az egészségi állapotomra.”

Egy nap, a heti rendszeres takarítás alkalmával egy robosztusabb széket kellett odébb tennie, amikor komoly fájdalmat érzett. “Máig emlékszem a pillanatra, amikor megéreztem a hátamba nyilalló iszonyatos fájdalmat. Annyira erős volt, hogy le kellett feküdjek” – mondja Ilona, akinek fájdalma a kényszerpihenő után sem csitult. Ez volt az a pillanat, amikor belátta, segítséget kell kérnie. Felhívta lányát, és azonnal mentek a háziorvoshoz, akinek nem is kellett igazán megvizsgálnia Ilonát, azonnal rávágta a lehetséges diagnózist: csontritkulás miatt bekövetkezett csigolyaösszeroppanás. Az orvos továbbküldte a reumatológiára, ahol elmondták neki, a fájó hát, a fáradékonyság, a nehezebb mozgás mind a csontritkulás intő jelei, amivel egyenként is orvoshoz kellett volna fordulnia. Ha ezt megteszi, már talán évekkel ezelőtt megröntgenezték volna a gerincét, és megállapították volna a csigolya-rendellenességeit. Ha ezt időben észlelik, akkor megkaphatta volna a szükséges kezelést, amivel megakadályozható lett volna, ami történt: a többi csigolya összeroppanása.

A visszafordíthatatlanság elfogadása

Ilona nehezen emésztette meg a diagnózist, és még nehezebben fogadta el a tényt, hogy járókerettel kell mozognia. Ahhoz is sok idő kellett neki, hogy beismerje: folyamatos segítségre van szüksége, amit el kell fogadnia. Átalakult életviteléhez hozzátartoznak a fájdalomcsillapítók és az izomlazítók, a további csontlebontást gátló készítmények, és természetesen a kalcium és D-vitamin folyamatos pótlása.

“Fel kellett ismernem, és el kellett fogadnom, hogy mostantól egy visszafordíthatatlan betegséggel kell hogy együttéljek” – mondta Ilona, aki a diagnózis utáni sokkból felocsúdva megrázta magát, és megpróbált a történtek pozitív következményeire koncentrálni. Például arra, hogy kezelése részeként rendszeren gyógytornára jár, ami ugyan néha fájdalmas, de a legtöbbször kellemes, ahogy a társaság is. Történetét és annak tanulságait pedig azóta igyekszik a legtöbb emberrel megosztani, kortársainak pedig minél szélesebb körben hangoztatja a korai felismerés fontosságát.

OCAL1892/07.21