Nem akarok szülni!

„Hát, mondjuk a női princípiumot beteljesíteni, nem? Hogy mondjuk, valakihez tartozni. Valakinek gyereket szülni. Anyának lenni.” (Kovács Ákos énekes)

„Szeretnénk, ha lányaink az önmegvalósítás legmagasabb minőségének azt tartanák, ha unokákat szülhetnének nekünk.” (Kövér László házelnök)

„A nők az önmegvalósítás, emancipáció mellett elfelejtenek gyereket szülni. Ha önök azt szeretnék, hogy ötven-hatvan év múlva legyen még magyar… majd ha mindenki megszülte a maga két-három vagy négy gyerekét, akkor mehet önmegvalósítani meg emancipálódni.” (Varga István országgyűlési képviselő)

Csupán három kiragadott gondolat az utóbbi idők nagy port kavaró megszólalásaiból, amelyek a mai magyar nők feladatát próbálták definiálni, és amelyek alapján úgy tűnhet, hogy szülni nem akaró, a nemzeti érdekeket semmibe vevő, az önmegvalósítás bűnös élvezetében tobzódó nők árasztották el az országot. Bár a valóság ezzel köszönő viszonyban sincs, mégis joggal merülhet fel a nőkben a kérdés: lehetnek-e teljes értékű tagjai a társadalomnak, ha nem vállalnak közvetlen szerepet a népességfogyás megállításában?

A közellenség: a gyermektelenek

„Egy ideig még álmodoztam arról, hogy egyszer majd családom lesz, szerető férjem, gyermekeim, boldogság, béke, szeretet. Aztán szembesültem azzal hogy a világ ennél sokkal bonyolultabb és küzdelmesebb, és egyáltalán nem biztos, hogy én ezt az utat szeretném járni, sőt az sem, hogy erre vagyok hivatott” – mondja a 30 éves Beatrix, aki saját elmondása szerint amellett, hogy szellemi utat kíván járni, lelkiismereti szempontok alapján döntött úgy, hogy gyermektelen életre rendezkedik be. „Ha elsősorban a születendő gyermek érdekeit vesszük figyelembe, akkor fel kell tennünk a kérdéseket: lelkileg, szellemileg, fizikailag meg tudok-e adni neki mindent? Nekem nincs és nem is volt soha biztos egzisztenciám, nem élek anyagi biztonságban. És egyáltalán: a világ jelen állása szerint nem illúzió-e azt gondolni, hogy efféle biztonság létezik még?” – teszi fel a kérdést Beatrix. Mielőtt megrettennénk ezektől a gondolatoktól, nem árt, ha azt is tudjuk, valójában a nőknek igen kis százaléka gondolkodik hasonlóan.

Szalma Ivett és Takács Judit szociológusok több tanulmányban is foglalkoztak a hazai gyermekvállalás témakörével, és A gyermektelenséget meghatározó tényezők Magyarországon című munkájukban külön figyelmet szenteltek a tudatosan gyermektelenséget vállalók táborának is. A 16 ezer fő bevonásával készült, több éven át tartó kutatás eredményeit vizsgálva a szerzőpáros arra jutott, hogy a magukat akaratlagos gyermektelennek valló nők aránya, vagyis azoké, akik tudatosan döntenek úgy, hogy nem válnak anyává, a magyar társadalom nemzőképes korú csoportjában csupán 2 százalék körül mozog. Ezzel szemben az ugyanennyi idős férfiak 5 százaléka nyilatkozott úgy, hogy nem vágyik gyerekre. Ezek a számok pedig az egész magyar társadalomra kivetítve is hasonló arányokat mutatnak.

„Aki szerint a nő feladata, hogy lehetőleg minél több gyereket szüljön, annak ez a 2 százalék is sok. Valójában az akaratlagosan gyermektelen magyarországi nők aránya más európai országokkal összehasonlítva alacsonynak számít. Téves tehát az a retorika, hogy azok miatt a nők miatt fogy a népesség, akik nem akarnak szülni” – mondja Takács Judit. Fontosnak tartja ugyanakkor kiemelni, hogy ehhez a 2 százalékhoz jön további 4-5 százalék, akiknek valamilyen egészségügyi okból kifolyólag nem lehet gyermekük, illetve azok, akik időlegesen gyermektelenek, vagyis halasztják a gyermekvállalást, például a tanulmányok kitolódása, a párkapcsolat hiánya, esetleg a nem megfelelő anyagi körülmények miatt.

Aztán mehetsz önmegvalósítani

„Lassan hét éve a közigazgatásban dolgozom, és nem gondoltam volna, hogy lehet szeretni, de tévedtem. Nagyon élvezem a mindennapos kihívásokat, a pörgést. Naponta tíz órákat húzok le, reggel nyolctól este hatig bent vagyok, és ehhez kell ez a szabadság, hogy nem kell hazarohannom egy gyerekhez, nem kell kihagynom napokat azért, mert a gyerekem beteg. Lehet, hogy karrierista vagyok, de szerintem nemcsak az lehet egy nő életpályája, hogy gyereket szül, hanem igenis lehet a saját jogán is sikeres” – osztja meg velünk gondolatait a 31 éves Noémi. Az általunk megkérdezett nők közül nem csupán ő nyilatkozott úgy, hogy a szakmája iránti elkötelezettsége – sok más tényező mellett – szerepet játszik abban, hogy nem vágyik családanyaszerepre. Ugyanakkor ismét téved, aki ebből azt a következtetést vonja le, hogy a nők a család rovására építik a karrierjüket.

„Disszertációmban olyan nőket vizsgáltam, akik a kulturális, politikai, gazdasági, pénzügyi elit különböző szektoraiban tevékenykedtek. A kutatásból kiderült, hogy a kiváló szakmai eredményeket elérő nők legtöbbjének van saját családja, és a szűkebb-tágabb környezetük, családjuk és a párjuk támogatta őket a karrierjük építésében. Tehát nem igaz az egyedülálló, karrierista nő képe, és az, hogy csak önző nők lehetnek a topon” – hívja fel a figyelmünket egy érdekes eredményre Acsády Judit szociológus, a női szerepek kutatója. Ugyanakkor szerinte az, hogy a dolgozó nőkről tévképzeteink vannak, és hogy nem áll előttünk az emancipált nők pozitív példája, ahhoz maguk a nők is hozzájárulnak. „Ezek a nők egyetlen másodpercig sem kérdőjelezik meg – és persze ne is tegyék – az elitben való jelenlétük létjogosultságát. Ugyanakkor amint megjelennek a nyilvánosság előtt, azonnal átváltanak, és a társadalom által elvárt nőképet mutatnak, miszerint a nő bizony maradjon nő, és sokan külön is kiemelik, hogy milyen fontosak a női minőségek. Vagyis köszönik szépen, nem kérnek az emancipációból, miközben emancipáció nélkül – és használjuk a szót az eredeti értelmében, tehát egy társadalmi csoportnak a jogfosztottság állapotából való kilépése értelmében – még egyetemre sem járhattak volna.”

Mert szinglinek lenni „menő”

„Mivel mindig is nagy családra vágytam, úgy terveztem, hogy 20 éves korom után férjhez megyek és lesz három-négy gyerekem. Nem így alakult. Azt vettem észre, hogy a pasik komolytalanok, gyerekesek voltak, csak a bulizáson járt az eszük. Harmincéves koromban bepánikoltam, hogy se párom, se családom, nemhogy gyerekem. Akkor tervbe vettem, hogy majd egyedül nevelek gyereket. De rá kellett jönnöm, hogy sajnos ez sem fog összejönni, mert még magamat is nehezen tartom el a fizetésemből, nemhogy egy vagy több gyereket” – ezek már a 43 éves Emese szavai. Kérdés persze, hogy ő akaratlagos gyermektelennek, vagy a körülmények áldozatának tekinthető-e, a története azonban újabb problémákra is felhívja a figyelmet.

Sokan csak kifogásnak tartják, pedig a Takács–Szalma szerzőpáros kutatásai is alátámasztják, hogy a gyermekvállalásnak bizony anyagi tényezői is lehetnek, és ami elsőre talán evidensnek tűnik, mégis az egyik legalapvetőbb feltétel a megfelelő párkapcsolat. És sok esetben itt kezdődik a probléma.

„Amikor nőkkel beszélgetek, nagyon sok esetben kiderül, hogy valójában ők szeretnének gyereket, de a párjuk nem – osztja meg velünk több évtizedes tapasztalatait Berentés Éva pszichológus. – Nagyon sok az intimitáskerülő férfi. Gyakran hallhatunk felnőtt férfiakat, akik azt ecsetelik, hogy nem akarnak elköteleződni, megházasodni. Élnek 5-6 évig valakivel, ami tulajdonképpen házastársi kapcsolat, csak hiányzik belőle az érzelmi elköteleződés. Az van mögötte, hogy várjunk egy kicsit, hátha találok jobbat nálad. Márpedig ha házasságot kötünk, elköteleződünk, és sokkal könnyebben gondoljuk azt, hogy egyúttal családot is alapítunk.”

A szociológus is egyetért azzal, hogy hiba ezt a helyzetet a nők nyakába varrni. „Borzasztóan megtévesztő, ha ebben a kérdésben a társadalmat nőkre és férfiakra bontjuk. Persze a nők szülnek, de a hozzáállásuk a gyerekvállaláshoz mindig függ a hagyománytól és a kulturális közegtől, amelyben élnek, és természetesen nagyban befolyásolja a férfitársadalom hozzáállása is”– vélekedik Acsády Judit. A szakember szerint statisztikai összefüggés mutatható ki ugyan az ipari társadalmak megjelenése, a modernizáció, a nők képzése, fokozatos munkába állása, és a születések számának csökkenése között, kérdés, hogy a csökkenő születésszámot valóban kizárólag a nők emancipációja és munkába állása okozza-e. A skandináv országokban megfigyelhető például olyan ellentendencia is, amely arra enged következtetni, hogy a szülési kedv fellendítésére talán mégsem az a legjobb megoldás, ha a nőket visszazavarják a konyhába. „Az úgynevezett gender gap jelentés azt mutatja meg, hogy adott országban mekkora a nők és férfiak közötti társadalmi különbség. Ez alapján a skandináv országok nagyon emancipált társadalmaknak számítanak, vagyis miközben sok nő vesz részt a közéletben, a családon belül és a karrier szempontjából is kiegyensúlyozottabbak a viszonyok. Érdekes módon ezekben az országokban a csökkenő születésszám tendenciája megfordulni látszik. Vagyis felállítható az a hipotézis, hogy ahol kiegyensúlyozottabb a nemek kapcsolata, ott esetleg a gyermekvállalási kedv is újra megélénkül. Tehát ha mindenképpen a nőkre akarunk koncentrálni ezzel a tendenciával, akkor úgy tűnik, hogy azokban a modern társadalmakban, ahol magas a nők munkavállalásának aránya, nagyobb biztonsággal vállalnak gyereket olyan közegben, ahol nem teszik fel nekik a vagy-vagy kérdést. Vagyis hogy családot alapítanak-e vagy karriert építenek.”

Ehhez pedig már csak egy érdekes tényt érdemes ismernünk, amelyre Takács Judit hívja fel a figyelmünket: nálunk két nagy szinglicsoport kialakulása figyelhető meg, a felüliskolázott városi nőké és az aluliskolázott vidéki férfiaké. Márpedig arra várni, hogy majd ők egymásra találnak, enyhén szólva is naiv elképzelés.

Teherbe! Teherbe!

„Olyasféle másságot, hogy valaki nem szeretne gyermeket szülni, manapság egyre kevésbé jó felvállalni. Néha olyan rémképzetek is felmerülnek bennem, hogy vajon mikor fognak minket, gyermekteleneket szankcionálni. De a viccet félretéve, egyre nagyobb a nyomás a nőkön, amióta magánügy helyett újra nemzeti elvárás lett a termékenység” – osztja meg velünk gondolatait a korábban már idézett Beatrix, akinek a családja elfogadta ugyan, hogy a saját életéről ő maga szeretne döntéseket hozni, ugyanakkor hamar megtanulta, hogy jobb nem hangoztatni nagyközönség előtt a gyermek(nem)vállalásról vallott nézeteit. „Sokan mintha személyes sértésnek vennék, ha valaki nem szándékozik osztozni velük a szülővé válás örömeiben. Ehhez néha az is elég, ha nem nyilatkozom kellően lelkesen arról, hogy alig várom, hogy gyerkőcök futkossanak a lábam körül. A legtöbb beszélgetőpartnerem ilyenkor hosszasan bizonygatni kezdi az anyaság nagyszerűségét, s nem lehet nem úgy érezni, hogy ez részben puszta önigazolás.”

Mint Takács Judit meséli, kutatásaik során ők maguk is találkoztak azzal a jelenséggel, hogy az akaratlagosan gyermektelen nők a környezetüknek inkább azt mondták, hogy egészségügyi okokból nem válhatnak anyává. Különböző internetes fórumokon a témával kapcsolatos véleménynyilvánításokat olvasva hamar érthetővé válik azonban a szülni nem akaró nőknek ez a fajta rejtőzködő magatartása. Első körben pszichológushoz küldik, esetleg megpróbálják jobb belátásra bírni őket, és elvétve akadnak csak megértő hangok.

„Nagyon gyakran találkozom olyan nőkkel, akik óriási teherként élik meg a társadalomnak azt az elvárását, hogy már szülniük kellene, mert benne vannak a korban. Ezek az emberek akár a család, akár a barátok részéről folyamatosan azzal szembesülnek, hogy nem jók úgy, ahogy vannak, hogy nekik valamilyennek, de mindenképpen másnak kellene lenniük, mint amilyenek. Én ezzel szemben azt vallom, hogy mindenkinek joga van az életében ott tartani, ahol éppen tart, és joga van a saját eszközeivel elérni a céljait. Legyen szó akár a gyermekvállalásról is” – vallja Berentés Éva pszichológus.

Felmérésekből pedig az is kiderül, hogy más országokkal összehasonlítva a magyar társadalom igencsak családcentrikus (legalábbis annak tartjuk magunkat). Sokan a teljes élet elengedhetetlen részének tekintik a gyermekáldást, sőt igen nagy arányban gondolják úgy, hogy a gyermekvállalás nem csak magánügy, hanem a nemzet iránti kötelezettség is. Vagyis jó táptalajra lel az a közéletben használt retorika, amely a család szentségét hirdeti, és a népességfogyást esetleg a gyermektelen életmódot választók számlájára írja. „Ezt jó esetben nem tartanánk többnek, mint egy véleménynek. A gond az, hogy erősen befolyásolható társadalomban meg akarják mondani, hogy mi a nők és a férfiak dolga az életben. Ezt súlyos határsértésnek tartom. Márpedig, ha gyakran sértik meg az emberek személyes határait, akkor a társadalom tagjai sem megértve, sem szeretve nem érzik magukat. Azt pedig tudjuk, hogy a társadalom aktuális állapota nagyon szoros összefüggésben van a gyermekvállalási kedvvel” – mondja a pszichológus.

Csak békén kell hagyni őket

És hogy teljes képet kapjunk a probléma mértékéről, érdemes megvizsgálni, hogy míg nálunk az akaratlagos gyermektelenek aránya két százalék, például a német ajkú területeken (Ausztria, Németország, Svájc) ez a szám 8-10 százalék. Hollandiában ennél is több, mégis a fertilitási ráta (a teljes termékenységi arányszám) magasabb, mint az EU-átlag. Ebből a szempontból van jelentősége, hogy hányan vannak a korábban már említett időleges gyermektelenek, illetve azok, akik egészségügyi okokból kifolyólag nem tudnak gyermeket vállalni. Magyarországon a vállalt gyerekszám jócskán elmarad ugyanis a tervezett gyerekszámtól.

„Svédországban például teljesen elfogadott, hogy valaki gyermek nélkül képzeli el az életét. Úgy gondolják, hogy akinek nincs gyereke, az is tud olyan altruista dolgokkal foglalkozni, melyekkel hozzájárulhat a társadalmi jóléthez. Például nem gyereket szül, hanem tanítja a megszülető gyerekeket. Viszont ott magas azoknak a száma, akik úgy gondolják, hogy ha már gyereket vállalnak, akkor nem is egyet, hanem kettőt-hármat. Vagyis valójában nem azoktól kell megvédeni az országot, akik nem akarnak gyereket, hanem azokat kellene segíteni, akik szeretnének. Úgy tűnik, egyszerűen az a nyitja a dolognak, hogy békén hagyjuk az embereket, illetve segítjük őket” – vonja le a tanulságot Takács Judit, aki munkája során maga is találkozott olyan tanítónővel, akinek nem volt saját gyermeke, mégsem állíthatjuk, hogy gyermektelen életet élt volna. Valójában nagyon sok gyermeke volt.

Iliás Katalin cikke a HVG Extra A nő 2016/1-es számában jelent meg.

Ha szívesen olvasna hasonló tartalmakat, rendelje meg a HVG Extra A nő legfrissebb számát a kiadótól vagy keresse az újságárusoknál.