Csakúgy, mint az összes számozott és nem „hivatalos” folytatás, a Rocky-sorozat legújabb darabja is ugyanabból a sablonból építkezik, mint a bokszfilmek általában. Igen ám, de azokban nem búcsúzik el (állítólag) végleg Sylvester Stallone, nincs bennük annyi ellenállhatatlan jelenet, és nem kap szép játékra lehetőséget Dolph Lundgren. Kritika.
Önmagában már az is megható és egyedi, hogy 1976 óta követhetünk egy karaktert, és még mindig nem untuk meg szeretni. Jó, biztos van olyan, akinek nem feltétlenül dülöngélte be magát a szíve közepébe a külvárosi olaszamerikai csődör, aki aztán szupersztár sportolóvá, klisés poszterhőssé, majd nyugdíjasként ismét imádnivaló félcivil bokszolóvá vált, de Balboáról alighanem még a legyintők is elismerik, hogy Hollywood története egy zsánerszempontból is kimagaslóan jelentős figurával lenne szegényebb nélküle. Az azonban már tényleg közel lenyűgöző, amit Ryan Coogler csinált a Rocky-szériával 2015-ben: rajongóként, s pályakezdő, tehetséges rendezőként az egyik legfontosabb mellékszereplő fiából csinált főszereplőt, ezáltal helyezve új, mégis tiszteletteljes útra a franchise-t. Ráadásként Sylvester Stallone is megkapta élete második színészi Oscar-jelölését. Ugyanazért a karakterért, mint akiért az elsőt kiérdemelte.
A Creed merészelt vagány és mégis érzelmes lenni, de egy másodpercre se adta meg magát a gagyinak. Balboa pedig öreg, de úgy igazán öreg volt benne – egy vonzerejét megtartó, de mégiscsak öreg ember, akinek egyetlen fáradt nézésében benne volt minden, amiért Rocky nem csak tipikus amerikai hős, de sokunk ismerőse is, sőt sokunk kedvenc fiktív életvezetési tanácsadója is, ha úgy tetszik, aki úgy képes előadni a legközhelyesebb erkölcsi-morális szólamokat is, hogy a befogadó szinte fizikailag érzi, ahogy jobb emberré válik, amikor a kalapost hallgatja.
Hát, így mentünk neki a második résznek, na meg úgy, hogy végül Ryan Coogler helyett a hasonló stílusú Steven Caple Jr. kapta meg a rendezés jogát – de a Creed II-n is egyértelműen érezhető, hogy Adonis Apollo a coogleri, hip-hop zenékkel illusztrált popkulturális ösvényen haladt tovább az újabb mérkőzések felé. És nagyon rendben is van ez így.
Meg kellett annak történnie, hát persze, hogy meg kellett, hogy a fiatal Creed szembenézzen a szorítóban azzal a sportolóval, aki elvette az apja életét. Fiú a fiú ellen – ez sem túl eredeti alapállás, de remekül működik. És a Creed II. még az egykori szovjet bokszológépnek is képes emberi arcot adni: Ivan Drago megformálóján, Dolph Lundgrenen nem múlt a dolog, sokkal jobb színész ő, mint amennyit bármikor is megköveteltek tőle, így bizonyára boldogan tért vissza az egykori szovjet bokszológéphez, akit – miután a sztori szerint Brigitte Nielsen elhagyta őket – egyedül, s csakis a bosszúra nevelte fel fiát, Viktort (Florian Munteanu). És egészen az utolsó pillanatig nem is döbben rá, hogy mi, illetve ki az, aki igazán fontos.
Nem tudom másnak nevezni, mint bravúrnak, hogy pont a legbutább (de kétségkívül a legszórakoztatóbb) epizód, jelesül a Rocky IV. történetére sikerült Cooglernek felhúznia az új széria motivációs fonalát, és az meg egyenesen lenyűgöző, hogy a történet akkor se lesz ciki, amikor valóban eljön a revans ideje. Michael B. Jordan ismét kiváló Adonis szerepében: imádnivaló, ahogy megkéri barátnője, Bianca (Tessa Thompson) kezét, indokoltan forrófejű, amikor nem tud gondolkodni, és elfogadja a fiatal Drago kihívását, s egészen csodálatos színész, amikor egy nagyon fontos kórházi jelenetben szembe kell néznie azzal, amivel a Creed-féle szuperhősök csak ritkán néznek szembe álomgyári filmekben.
Mert igen, csakúgy, mint az első részben, most is számos igazán szép (vállaltan szentimentális) emberi pillanatot láthatunk, és ezek azok a momentumok, amelyek közepes bokszfilm helyett akár többször is újranézhető élménnyé nemesítik a Creed II-t: Jordan tekintete, ahogy a sorsdöntő vizsgálatot figyeli, Stallone tekintete, ahogy a tévében drukkol mentoráltjának, Lundgren egészen megrendítő pár másodperce a fináléban – és persze az elmaradhatatlan tréning-montázs, amelyen ugyan érződik az izzadságos igyekezet, hogy legalább a helyszín tekintetében valami újat mutasson, de végül csak sikerül is neki újat mutatni, s ami a legfontosabb: talán a legtöbb nézőt is sikerül felhergelnie a nagy bokszolás előtt.
A Creed II. természetesen elsősorban azokhoz szól, akiknek fontos Balboa, meg amit ő képviselt a legjobb formájában. Azoknak, akik nem forradalmat, hanem tisztességes filmes teljesítményt várnak egy Rocky-filmtől. Azoknak, akiknek elég az, hogy megkapják a bokszolást, a nagy szavakat, meg a férfikönnyeket. Azoknak, akiknek örömöt okozna, ha a legrosszabb pillanataikban megjelenne előttük élőben Rocky, s a maga bűbájos stílusában elmondaná, miért és mit kellene csinálni, hogy ki tudjuk magunkat bokszolni az éppen aktuális gödör legaljáról.
Szerintem vagyunk egy páran, akik boldogan megölelnénk, ha egyszer megjelenne.
Nagy feltűnést keltett és sok díjat elnyert A fehér várkastély című, Japánban, az Edo-korban játszódó társasjáték. Az alapötlete olyan, hogy elsőre nem is érti az ember, hogy lehet ezt kivitelezni, de az első játék után kiderül: A fehér várkastély rászolgált a sikerére.
Pálinkás József, az MTA volt elnöke a Népszavának arról is beszélt, hogy a magyar kormánynak nincs semmiféle tudománypolitikája, csak kósza ötletei.
A Gyurcsány-tánc óta nem láttunk ilyet.
