Mementó sorozatunkban ez alkalommal a budapesti mozizás kezdeteiről idézünk fel két filmtörténeti jelentőségű pillanatot. A hvg.hu olyan újságcikkekre bukkant 1911-ből és 1912-ből, amelyek szerint Kabos Gyula például nem 1914-ben, hanem évekkel előbb feltűnt a filmvásznon, de kitérünk egy gyorsan elhaló - és kevesek által ismert - műfaj, a Kinema-Sketch első megjelenésére is.
A 90 évvel ezelőtti soproni népszavazás előtt magyar különítményesek vették át időlegesen az uralmat a nyugat-magyarországi területeken. Egyikük egészen fantasztikus pályát futott be az 1910-es és 1920-as években, amikor Erdélyből hirtelen Nyugat-Magyarországon találta magát.
Sopronban és környékén 1921-ben népszavazást tartottak, amely kimondta, hogy a terület Magyarország része marad. Miközben a magyar különítményesekkel, a népszavazás lebonyolításával és befolyásolásával azóta is sokat foglalkoztak, addig a referendumhoz vezető diplomáciai manőverekről kevesebb szó esik. Mementó-sorozatunk e részében ezeket a tárgyalásokat elevenítjük fel.
Két olyan kommunista politikus pályafutása ívelt fel 1956 őszén, akik egykor Moszkvában a legjobb barátságban voltak. Pályájuk később ellentétes oldalra vezette őket. A forradalom miniszterelnökéről, Nagy Imréről, illetve az 1956 utáni megtorlás egyik leghírhedtebb képviselőjéről, Münnich Ferencről van szó.
Az 1956-os forradalom ötvenötödik évfordulóján érdemes megemlékeznünk egy olyan vidéki megmozdulásról, amelyről sokszor megfeledkezünk. A köztudatban a budapesti megmozdulások élnek elsősorban, pedig az országban először – három órával a főváros előtt – Debrecenben vonultak utcára a diákok, és itt lőttek elsőként a tömegbe az ávósok is.
Hogyan lehet egy ártatlan embert olyan helyzetbe hozni, hogy bevallja az általa el sem követett szörnyű gyilkosságot? Kirják Jánost – párnapos tárgyalás során – halálra ítélték, majd életfogytiglanra. Végül 11 évet ült ártatlanul a szegedi Csillag börtönben, mire kiderült, hogy más követte el a bűncselekményeket, amelyekkel őt vádolták. Október 10. a halálbüntetés elleni küzdelem világnapja.
Ötvenöt év távlatából sokaknak úgy tűnhet, hogy ami Magyarországon 1956. október 23-án történt, az hirtelen forradalmi kitörés volt, amelynek szinte csak napokkal korábban volt némi előzménye, az egyetemi ifjúság jól ismert szerveződése. Valójában azonban a hangulat már szeptemberben „forradalmi” volt, és nagyon sok ember érzékelte a változásokat. Ezt illusztrálja egy párizsi tudósító korabeli beszámolója is.
A kommunista diktatúra egyre bizonytalanabb és hektikusabb lett 1956 őszén, hetekkel a forradalom kirobbanása előtt. Így amikor szeptemberben bejelentették, hogy átszervezik a megyéket és a járásokat, még Apró Antal nyilatkozott büszkén a tervekről. Aztán lefújták az akciót, és a Szabad Népben Szabó László magyarázta a visszavonást.
Rendkívüli politikai csatározások közepette, a miniszterelnök távollétében adták át 1876-ban a második állandó hidat a Duna pesti szakaszán. Az elsőt még Haynau avatta fel, a másodikat, a Margit hidat viszont egy mára elfeledett közlekedési miniszter.
Tömegkatasztrófa történt 1944. november 4-én Budapesten: a budapesti Duna-hidak közül elsőként a Margit híd esett el. Német utászok dolgoztak a Margit híd aláaknázásán, amikor a szombat déli csúcsforgalomban – máig tisztázatlan okokból – óriási robbanás történt. A detonáció következtében leomlott a híd Pest és Margitsziget közti része. A halálos áldozatokról máig sincs biztos adat: 100-600 között mozognak az iszonytató számok.
Fordulópont volt 2001. szeptember 11.: a posztmodern terrorizmus születését számíthatjuk ettől az időponttól, amikor a tömeggyilkos merényletek médiasokkja olyan félelmet és borzalmat keltett, hogy azt már a világhatalmak sem tudták figyelmen kívül hagyni. Mementó-sorozatunk e részében a tíz éve megjelent magyar napilapok tudósításait idézzük fel.
Feltűnő a hasonlóság a 2010-11-es magyar gazdaságpolitikai jelszavak és 1938-as Darányi-kormány propagandája között. Míg mostanában az Orbán-kormány büszke arra, hogy "kipaterolta" az IMF-et, a második világháború előtt egy évvel azt ünnepelték, hogy a Népszövetség megszüntette Magyarország pénzügyi ellenőrzését, és ezzel visszaszereztük gazdasági szuverenitásunkat.
Nemcsak 2011 vonul be úgy a történelembe, mint az új alkotmány születésének az éve, illetve a „kenyérünnepek” szimbolikus esztendeje. Idén a „nemzet kenyerét” sütögetik a pécsi-pécsváradi pékek, s a kemence mellett államalapításra is emlékezeznek. 1949-ben viszont az Új Kenyér Ünnepét és az új sztálinista alkotmány ünnepét ülték meg, méghozzá azzal a „jóravaló” intézkedéssel, hogy megszüntetik a kenyérjegyet.
1961. augusztus 13-án kezdték el építeni a Berlini falat, mely kettéosztotta a várost keleti-szocialista és nyugati-kapitalista részre, és amely az európai kettéosztottság jelképévé vált. A Fal 1989. november 9-i fennállásáig 125 halálos áldozatot követelt.
Manapság nem győzzük újratanulni a Moszkva tér régi-új nevét, és az Orbán-kormány programjai közül is a Széll Kálmán-terv a legfontosabb. Az egykori miniszterelnök azonban nem volt mindig ilyen népszerű. Ady Endre publicistaként például kifejezetten utálta a Széll-korszakot. Ady ekkoriban ugyanis – a Nagyváradi Naplóban megjelent cikkei alapján – egyre jobban közeledett a szociáldemokrata és polgári radikális állásponthoz.
A kommunista sajtóban általában a sorok között kellett olvasni, és az elejtett megjegyzésekből lehetett a valós folyamatokra következtetni. Nem volt ez másképp Rákosi Mátyás leváltásakor sem, igaz, kissé nevetséges formában. Ugyanis ebben az esetben a sorok között „elrejtett” információ nyomtatott nagybetűkkel kiemelve szerepelt a szövegben: párthatározat „RÁKOSI MÁTYÁS ELVTÁRS FELMENTÉSÉRŐL”.
Száz évvel ezelőtt a karácsonyra készülődő magyar miniszterek alig-alig mertek nyilatkozni, mert az ellenzék és a kormánypártok vitája szinte megbénította a parlament működését. Karácsonyi vásárlási lázról ekkor még nem beszélhetünk ugyan, de a boldog békeidők utolsó éveinek egyikében szinte elárasztották a Pesti Hírlapot a hirdetések.
A szovjet tankok ötvenöt éve tiporták el a magyar forradalmat. A szabadságharc ugyan még pár napig tartott, de az ügy ekkor már biztos bukásra volt ítélve. November 4-én számos tragikus és furcsa dolog történt, ezúttal az utóbbiakra koncentrálva mutatjuk be a korabeli sajtó alapján a "hétköznapi" gyásznap történéseit.
Az ötvenes évek munkaversenyei a tervgazdálkodás, az államszocializmus elengedhetetlen kellékei voltak. A mozgósítás talán a mezőgazdaságban volt a valóságtól legelrugaszkodottabb, nem véletlen, hogy az agrárszektorban buktak meg először ezek a próbálkozások.
1956. október 6-án újratemették az 1949-ben koncepciós perben halálraítélt Rajk Lászlót. A keménykezű és kíméletlen kommunista ex-belügyminiszter felravatalozása nem az ő személye miatt volt érdekes, hanem mert egy egész szisztéma, a Rákosi-rendszer temetését jelentette. Igaz, a tömeg és a szónokok túl korán búcsúztatták a Kerepesi úton a rendszert, és hiába ígérgette Apró Antal, hogy többet ilyesmi nem lesz Magyarországon, mert 1958-ban Nagy Imrét még felháborítóbb eljárás után végezték ki.
