„1921 májusában a román politikai rendőrség, a sziguranca provokátorokat küldött iszkronyi birtokára, akik magyar katonatisztként bemutatkozva dinamitot kértek tőle egy alagútrobbantáshoz. Maderspach minden kétséget kizáróan megállapította, hogy az illetők nem lehetnek magyar királyi tisztek, hiszen a kést a szájukba vették étkezés közben, és villával piszkálták a fogukat. Egyiküket megölte, a másikat megsebesítette, kijátszotta az elfogására küldött csendőrjárőröket, és felmenekült a hegyekbe – mezítláb.”

Az idézet Ablonczy Balázs idén megjelent könyvéből, A visszatért Erdélyből való, amelyről korábban már írtunk a hvg.hu-n. Ablonczy könyvében a Zsil-völgyi birtokosról, mérnökről és katonatisztről, Maderspach Viktorról is ír, aki Észak-Erdély 1940-es visszacsatolásakor vesztette életét egy közúti baleset nyomán. Az akkor már idősödő tiszt ugyanis reaktiváltatta magát, és éppen iratokat szállított egy teherautóval, amely felborult. Maderspach bordáit összelapították a rázuhanó iratok, de nem közvetlenül ettől halt meg, hanem egy évvel később, 1941 októberében, miután sebe elrákosodott.

A "Retyezáti Rambó"

Maderspach a rendszerváltás után a jobboldali sajtó és irodalom szimbolikus figurájává nőtte ki magát, időnként még „Retyezáti Rambóként” is emlegetik – kissé anakronisztikusan, Sylvester Stallone ugyanis nem az első világháborúban harcolt. Ezt az elnevezést még Szőcs Géza is használta egy az interneten elérhető dokumentum szerint, amikor a Maderspachról elnevezett katonai alakulatok égető hiányáról szólt.

Népszavazási plakátok Sopronban, 1921-ben

MNM Fotótár

Maderspachról leginkább a saját maga által elmesélt és leírt hőstettek alapján maradtak fenn történetek. Élete valóban különleges volt: a dél-erdélyi Retyezát vidékén, Hunyad megyében, a Zsil-völgyében volt birtoka, amit először 1916-ban fenyegettek román csapatok, betörve az Osztrák-Magyar Monarchia területére. Maderspach 1916 augusztusában századosként éppen szabadságra tért haza, amikor megindult a román támadás: több se kellett neki, azonnal szabadcsapatot szervezett, és gerillaakciókat hajtott végre a román csapatok és az általa kollaboránsnak vélt személyek ellen.

Később, amikor Trianon után birtokaival együtt ő is Romániában maradt, a román rendőrség provokációjakor – amint a bevezetőben leírtuk – megölte az egyik titkosrendőrt, és ezért menekülnie kellett. Mezítláb indult el, majd egyik üldözőjétől zsákmányolt egy bakancsot a hegyekben, végül átvágta magát szerb területre. Ablonczy szerint „később kedvvel ismételgette, hogy ő volt az utolsó magyar, aki a fegyverrel a kezében hagyta el Erdélyt”.

Bosnyák katonáival csöppent bele a nyugat-magyarországi felkelésbe

Amikor Magyarországra jött Maderspach, éppen időben érkezett ahhoz, hogy részt vegyen az úgynevezett nyugat-magyarországi felkelésben. Ezeket az akciókat legitimista (királypárti) és horthysta különítményesek hajtották végre 1921 nyarán és őszén. Céljuk Sopron környékének magyar kézen tartása volt. Prónay Pál, Héjjas Iván és Ostenburg-Moravek Gyula neve fémjelezte ezeket a félkatonai alakulatokat. Módszereik nem voltak kíméletesek, a fehérterror idején „megedződött” embereik pedig nem ijedtek meg az osztrák csendőröktől sem, akik a mai Burgenland területére nyomultak be. Maderspach ezekhez az alakulatokhoz csatlakozott (a világháborúban kipróbált bosnyák katonáival), és több kisebb csetepatéban is részt vett.

A többi különítményeshez hasonlóan persze Maderspach megítélése nem volt mindig annyira „romantikus” és „heroikus”. 1971-ben jelent meg Soós Katalin Burgenland az európai politikában című könyve, amely 1918 és 1921 között követi a terület sorsát. A szerző leírja, hogy Nyugat-Magyarország kiürítése 1921. augusztus 27-én kezdődött meg, de 28-án a Bethlen István gróf vezette kormány leállította az akciót nagyjából Sopron környékén. Ostenburg-Moravek Gyula különítménye ekkor szállta meg Sopront, miközben elvileg Kismartonból, Eisenstadtból kivonulva csak át kellett volna haladnia a városon.

A Lajtahanság zászlóalj bevonulása: Ostenburg jelentést tesz

Bánkuti András

Bandák vagy hadsereg?

Soós leírja az úgynevezett „felkelő hadsereget”, amelyet „bandáknak” nevez. Front- és csendőrkeretre oszlottak, az utóbbi feladata a vasutak, utak megszállása és a rendfenntartás volt. A szerző szerint augusztus legvégén, szeptember elején a Nyugat-Magyarországon lévő „bandák” 5 „hadseregre” oszlottak. Az elsőnél északon Héjjas Iván parancsnokolt, Ágfalvánál Friedrich István csoportja tartózkodott, ennek vezetői voltak Gebhardt Pál és Maderspach Viktor. Friedrich, a korábbi miniszterelnök később Budapestre tért vissza egy 1921 szeptember közepén keletkezett sajtóhír szerint. Délebbre tőlük a harmadik egységet Budaházi százados erői alkották. A negyedik „hadsereget” Felsőőrnél vitéz Tabi Árpád irányította, az ötödiket pedig vitéz Molnár Endre Gyanafalvánál (Jennersdorf).

A különítményesek egyik vezére, Ostenburg aztán éppen Ágfalvánál, tehát Maderspach erőit is felhasználva futamította meg szeptember első felében az osztrák csendőrséget, így Ausztria erői kénytelenek voltak visszavonulni a területről. (Soós nem ír Maderspach szerepéről az ágfalvi csatában, de az ütközetben, amely több halálos áldozatot és sebesültet követelt, más forrásból tudjuk, hogy valószínűleg részt vett az Erdélyből elmenekült katonatiszt.)

A magyar különítményesek, a hadsereg bizonyos vezetői és egyes politikusok azonban egymástól eltérő politikai táborokba tartoztak. Voltak, akik királypártiak voltak, azaz IV. Károly Habsburg-uralkodó hazahívása mellett voltak - közülük számosan álltak az októberben valóban hazatérő uralkodó mellé (sikertelenül). Mások Horthy pártján maradtak, s a Bethlen-kormányt támogatták. Ennek számos incidens lett a következménye.

Ki ejtette foglyul Lehár ezredest?

1921. szeptember 21-én például a Pesti Hírlap ezt a címet közölte a harmadik oldalán: „Osztrák hír Lehár ezredes elfogatásáról”. A hír szerint „a Grazer Tagespost azt írja, hogy Pinkafőről érkezett jelentések szerint Lehár ezredest, a magyar legitimisták egyik vezetőjét, amikor automobilon Kőszegről Oberwartba volt úton, a szabad csapatok elfogták és az ottani szolgabíróságon őrizet alatt tartják.” Még ugyanezen a napon az önálló „nyugatmagyarországi köztársaság” kikiáltása kapcsán – amit amúgy cáfolt a Pesti Hírlap – írja az osztrák sajtóra hivatkozva a magyar lap, hogy „a köztársaság élére Friedrich István akar állani. Ezzel a tervvel függ össze Lehár ezredes visszatérése Szombathelyre.” Vagyis ugyanazon a napon, ugyanarról a személyről – Lehárról - teljesen ellentmondásos hírek jelentek meg a Pesti Hírlapban.

A pesti újságból nem egyértelmű, hogy Lehárt kik ejtették foglyul. Soós Katalin könyvéből azonban kiderül, hogy az ezredest szeptemberben Prónay emberei tartóztatták le, és tartották fogva három napig. Lehár Szombathelyre tényleg megérkezett szeptember 15-én, és csak később, szeptember 17-én fogták le Prónayék Felsőőr környékén. Prónay azt állította: parancsot kapott arra, hogy letartóztassa az ezredest, mert az „osztrák kém”. Bethlen kormányfő pedig - bár nem állt Lehár pártján sem -, ekkoriban Prónay Nyugat-Magyarországról való eltávolításán dolgozott Soós szerint.

Héjjas különítményesek Burgenlandban

MNM Történeti Fényképtára

A diplomáciai megoldás: népszavazás Sopronban

Bethlen már augusztus végén megpróbált Pestről beavatkozni a dolgokba: előbb Gömbös Gyulát küldte a helyszínre (augusztus 29-én), majd másokkal tárgyalva igyekezett befolyásolni az ott történteket. Prónay Pál közben szeptember 6-án vette át a főparancsnokságot Nyugat-Magyarországon, és október 4-én kiáltotta ki a Lajtabánság névre hallgató államalakulatot. Ez végül is kapóra jött a magyar kormánynak, amely ekkor már a diplomáciai megoldáson dolgozott.

Bethlenék Olaszország segítségével igyekeztek módosítani a trianoni határokat, ez a törekvésük az 1921. október 12-13-ai velencei konferencián sikerrel is járt. Október közepén Bethlen gróf megállapodott Ausztriával, hogy népszavazást tartanak decemberben Sopronban a város és környékének hovatartozásáról. A december 14-16. közötti szavazáson az amúgy többségében német nemzetiségű lakosság a Magyarországon maradás mellett döntött. Erről Mementó-sorozatunk legutóbbi részében írtunk részletesen. Ezek után a különítményesek elhagyták Nyugat-Magyarországot, a mai Burgenland Ausztria része lett, Sopron viszont magyar város maradt, és megkapta a Civitas fidelissima kitüntető címet, azaz a Leghűségesebb városnak szóló elismerést a Nemzetgyűléstől.

Bibó: "Megnyugvás és kiegyensúlyozódás"

Mementó-sorozatunk előző soproni részében Romsics Ignác történész értékelését idéztük, miszerint az osztrák-magyar határszakasz lett a legbiztosabb a trianoni határok közül – éppen az 1921-es népszavazás miatt. Most Bibó István ezzel egybecsengő nézeteit idézzük fel a Kelet-európai kisállamok nyomorúsága című tanulmányából. Bibó szerint Sopron esete, melyet népszavazás visszacsatolt Magyarországhoz jó példa a konfliktusok rendezésére. Abba ugyanis, hogy a város körüli német falvak, „az ún. Burgenland”, Magyarországtól Ausztriához kerültek, nos ebbe belenyugodtak a magyarok, „mert megnyugvást találtak a magyar történeti emlékekkel ékes városnak országuknál való megmaradásában”. Bibó szerint „ennek az lett az eredménye, hogy – noha Sopron minden gazdasági és racionális szempont szerint Burgenland ’természetes’ fővárosa – az osztrák–magyar határ lett egyike azoknak a keveseknek az 1918–19. évi határok közül, amelyek mentén lélektani megnyugvás és kiegyensúlyozódás alakult ki.”

Maga Maderspach persze nem talált nyugalmat: részt vett IV. Károly újabb visszatérési kísérletében 1921 októberének végén, és ezután már a magyar politikában nem kapott jelentősebb szerepet. A király csapatai végül ugyanis vereséget szenvedtek Budaörsnél, így Maderspachnak azzal kellett vigasztalódnia Ablonczy szerint, hogy bár Mátyásföldre költözött 1921 után, szegedi munkahelyére időnként biciklivel tekerjen le mérnökösködni…