Ruszkik és a haza: piros volt a vér a pesti utcán
A szovjet tankok ötvenöt éve tiporták el a magyar forradalmat. A szabadságharc ugyan még pár napig tartott, de az ügy ekkor már biztos bukásra volt ítélve. November 4-én számos tragikus és furcsa dolog történt, ezúttal az utóbbiakra koncentrálva mutatjuk be a korabeli sajtó alapján a "hétköznapi" gyásznap történéseit.
1956. november 4-én szovjet tankok özönlötték el Budapestet. A gyalogságot az előző napokban főleg a 4-es úton, Szolnok felől hozták a fővárosba Hruscsovék, de persze már korábban is voltak Pest és Buda környékén katonai erőik. Viszonylag gyorsan megszállták a Parlamentet. Innen Nagy Imre és kormánya – Bibó István kivételével – reggelre már távozott a jugoszláv követségre.
A szovjet csapatok ellenállásba elsősorban néhány pesti munkásnegyedben, laktanyák környékén és a nagyobb gyárakban ütköztek, néhány helyen még november 12-én is folytak harcok. A legtovább Újpest és Csepel tartott ki, de a kőbányai Éles saroknál is november 7-éig voltak harci cselekmények – amint az az 56-os Intézet honlapján olvasható.
Dunaújváros – a hős város
Vidéken különösen sokáig állt ellen egy szocialista iparváros (a mai Dunaújváros, amelyet akkoriban időnként Dunapenteleként, de főleg Sztálinvárosként emlegettek). Igaz, ez a település eredetileg nem is volt célpontja a november 4-ei szovjet akciónak. Mindez jól illusztrálja, hogy a forradalmat éppen a munkások támogatták a leginkább fegyveresen, látványosan cáfolva a kommunista rendszerek által hangoztatott lózungot, azt, hogy országaikban „a munkásosztály az uralkodó osztály”.
Miközben a Vörös Hadsereg tömegei és tankjai szétlapították a szórványos magyar ellenállást, a sajtóban, a rádióban hírek kavalkádja zúdult az olvasókra, hallgatókra. Most néhány korabeli napilap, illetve vidéki újság számai alapján vázoljuk fel a november 4-ei híreket.
Bíztak a villamosok újraindulásában
A november negyedikén hajnali 4 óra 15 perckor támadó szovjetekről az előző nap szerkesztett újságok természetesen nem számolhattak be. Így történhetett, hogy a Népakarat című, a forradalom idején kiadott „szabad szakszervezeti” lap november 4-ei számának első oldalán a „Megkezdték a villamoshálózat helyreállítását” című hír - pontosabban egy hosszabb képaláírás - volt olvasható. Eszerint már megkezdték Budapesten a „villamosközlekedés megindításának előkészítését”, és a honvédség műszaki alakulatai például megrongált villamosokat vontattak a javítóműhelybe. (November 4-én a bevonuló szovjet csapatok viszont megint szétlőtték a Nagykörutat, hiába volt tehát a nekibuzdulás a villamosközlekedés helyreállítására.)
Menesztették Major Tamást és Gábor Miklóst
A lap hatodik oldalán színes és sporthírek voltak, ezekből meg lehetett tudni, hogy újból „üzembe állt” a pestiek kedvelt mozgóbüféje a Keleti pályaudvar mellett, és azt is, hogy Szepesi György rádióriporter az MTI meg nem erősített forrásból származó híre szerint „megszökött Magyarországról”. A színházakban is ekkor még a „forradalmi” személycserék zajlottak: a Népszava szerint lemondatták Major Tamás volt Nemzeti-igazgatót, a Madáchból elküldték Gábor Miklóst. Új igazgatótanácsot választottak az Operettszínházban Latabár Kálmán vezetésével.
A Népszava 3. oldalán ugyanezen a napon vészjóslóbb rövidhír jelent meg. Eszerint Kodály Zoltán levelet írt a szovjet zeneszerzőkhöz, hogy járjanak közbe kormányuknál, és a szovjet csapatokat vonják ki Magyarországról. A levélnek persze nem sok hatása volt, s csak megjegyzésül tesszük hozzá, hogy a szovjet értelmiség tagjai között voltak, akik felemelték a szavukat a magyarokért. Köztük volt Lev Altsuler atomfizikus, aki a sztálini időket is éppen csak, hogy túlélte, és aki életét tulajdonképpen annak köszönhette, hogy a szovjet hidrogénbombán dolgozott.
Moszkva megígérte…
Visszatérve a november 4-ei magyar újságokhoz, a Népszava címoldalas híre szerint „Tárgyalások kezdődtek a szovjet csapatok kivonásáról”, illetve „A szovjet delegáció megígérte, hogy több szovjet csapat nem lépi át a magyar határt”. Mindezek persze illúziónak bizonyultak, bár újabb szovjet csapatokra már nem nagyon volt szükség Magyarországon, ahol 1956 novemberére akár a hatvanezret is megközelíthette Hruscsovék katonáinak száma. A tárgyalásokról pedig a lap szerkesztésekor még biztosan nem lehetett tudni, hogy a magyar katonai küldöttséget, amelyet az előző nap honvédelmi miniszterré kinevezett Maléter Pál vezetett, a szovjetek egyszerűen elfogják november 3-án. Malétert később, 1958-ban Nagy Imrével együtt végzik ki.
Fésűfelvásárló Kaposváron
Kevésbé vérmes korabeli híreket felidézve, a Szabad Somogy című lap arról számolt be november 4-én, a címoldalán, hogy felvásárlási láz tört ki Kaposváron, a megyeszékhelyen. A megyei forradalmi nemzeti tanács lapja szerint zsírt, húst, kenyeret, sót vettek az emberek, ami az újság szerint indokolatlan. „Ne üljünk fel a rémhírterjesztőknek” - ezt a szovjet katonai akció napján írta a lap, persze mit sem tudva a moszkvai haditervektől. S hogy miért kevésbé vérmes ez a hír? Mert benne van az akkori napok abszurditása is: a Május 1. utcai piperecikk-boltban ugyanis egy nő tucatnyi fésűt vásárolt fel, mások több doboz hintőport vettek, megint mások pedig fogkeféket gyűjtöttek be a lap szerint.
A Bács-Kiskun megyei forradalmi bizottság napilapja, a Petőfi Népe viszont inkább a világpolitikára koncentrált: címoldalas november 4-ei híre szerint Eisenhower amerikai elnök 20 millió dollár értékű segélyt ajánlott fel Magyarországnak. Sőt, ez csak a „kezdeti juttatás” írta a Petőfi Népe, mert ha szükség lesz rá „feltehetően” több támogatás is jöhet még.
Az amerikaiak nem tudtak róla?
Sőt, ekkoriban a Valóság című lapból - ha ezt olvasták volna Bács-Kiskunban november 4-én - az olvasók azt is megtudhatták volna, hogy a Fehér Ház szóvivője úgy nyilatkozott: Washington „nem tud arról, hogy a szovjet csapatok meg akarnák szállni Magyarországot”, legalábbis „határozott formában” nem.
Mindennek kapcsán érdemes azért hozzátenni: az amerikaiaknak nem volt megbízható és megfelelő információjuk a magyarországi történésekről ekkoriban. A szuezi válság kötötte le őket, illetve az, hogy 1956. november 6-án elnökválasztást tartottak az USA-ban. Két nappal a szavazás előtt aligha volt elvárható Eisenhowertől, hogy beavatkozzon Budapesten katonailag. Az amerikai professzor, Charles Gati kutatásaiból pedig azt is tudjuk, hogy az amerikai hírszerzésnek mindössze egyetlen embere volt 1956-ban Magyarországon, egy Geza Katona nevű férfi, aki állítólag három további, 1953 és 1956 között Magyarországon lévő ügynöknek folyósított pénzt és továbbadott nekik néhány, a központból érkező utasítást, de sosem találkozott velük, és nem is kapott tőlük jelentést.
A SZER szerepe
Mindez persze nem menti fel például a Szabad Európa Rádiót (SZER), amely sokáig biztatta a felkelőket, hogy harcoljanak a szovjetek ellen, és gyakorlatilag amerikai támogatást sugallt nekik az 1956-os forradalom és szabadságharc idején. Ugyanakkor november 4-én reggel már visszafogottabb volt a SZER: ekkor már elhangzott Nagy Imre utolsó, Parlamentből leadott beszédéről a hír a rádióban, és Kádár János szovjetek által összeállított (báb)kormányának megalakulását is bemondták.
Vigaszul csak az szolgálhatott november 4-én reggel 7 óra 44 perckor a hallgatóknak, hogy a SZER szerint „Az ENSZ Biztonsági Tanácsa tegnap este folytatta a magyar vitát. Lodge, amerikai ENSZ-küldött határozati javaslatot nyújtott be, hogy az ENSZ szólítsa fel a szovjet kormányt, tartózkodjék Magyarország belügyeibe való fegyveres beavatkozástól”. Ezt a 2010-ben Vámos György szerkesztésében kiadott kötet, A Szabad Európa Rádió és a magyar forradalom című könyv tartalmazza.
A könyvből végigkísérhető a rádiónak a forradalom idején sugárzott összes adása, így például az is, hogy november negyedikén és másnap közvetítették az ENSZ-beli tárgyalásokat. Ennek azonban sok eredménye nem lett, hiszen a Biztonsági Tanácsban a Szovjetunió megvétózta az amerikai javaslatot. És bár az ENSZ-közgyűlés napirenden tartotta még évekig a „magyar kérdést”, ennek valódi hatása 1956-ban nem volt. Csak a későbbi, a hatvanas évekbeli amnesztia meghirdetésekor játszott szerepet a nemzetközi felháborodás – de ez már a Kádár-rendszer következő korszakára jellemző „puhulás” jellegzetessége.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
Jóbarátok magyar módra: Münnich Ferenc és Nagy Imre
Két olyan kommunista politikus pályafutása ívelt fel 1956 őszén, akik egykor Moszkvában a legjobb barátságban voltak. Pályájuk később ellentétes oldalra vezette őket. A forradalom miniszterelnökéről, Nagy Imréről, illetve az 1956 utáni megtorlás egyik leghírhedtebb képviselőjéről, Münnich Ferencről van szó.
A város, ahol először "győzött 56"
Az 1956-os forradalom ötvenötödik évfordulóján érdemes megemlékeznünk egy olyan vidéki megmozdulásról, amelyről sokszor megfeledkezünk. A köztudatban a budapesti megmozdulások élnek elsősorban, pedig az országban először – három órával a főváros előtt – Debrecenben vonultak utcára a diákok, és itt lőttek elsőként a tömegbe az ávósok is.
Túl korán temették a Rákosi-rendszert
1956. október 6-án újratemették az 1949-ben koncepciós perben halálraítélt Rajk Lászlót. A keménykezű és kíméletlen kommunista ex-belügyminiszter felravatalozása nem az ő személye miatt volt érdekes, hanem mert egy egész szisztéma, a Rákosi-rendszer temetését jelentette. Igaz, a tömeg és a szónokok túl korán búcsúztatták a Kerepesi úton a rendszert, és hiába ígérgette Apró Antal, hogy többet ilyesmi nem lesz Magyarországon, mert 1958-ban Nagy Imrét még felháborítóbb eljárás után végezték ki.
