Mi magyarok nem vagyunk kompatibilisek azzal, hogy áldozatokat hozzunk a környezetünkért, vagy senki nem tud túllépni önmagán? Milyen példa, visszaigazolás kell, hogy komolyan vegyük a saját fenntarthatóságunkat is? Miért ne mentegetőzzünk azzal, hogy nem ér semmit a saját vállalásunk? Miért lehet hasznot hajtani a zöldellenességből? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ fenntarthatósági podcastunkban.
A déja vu („már látott”) élmény során az ember úgy érzi: ezt már egyszer átélte. A szakemberek ezt a memóriarendszer egyfajta tényellenőrzésének is nevezik. A jelenségnek van egy kevésbé ismert, ám talán nyugtalanítóbb ellentéte, a jamais vu („soha nem látott”).
Talán sokan hallottak már olyan párokról, akik hosszú idő után eltávolodtak egymástól: egyikük (általában az asszony) spirituális, netán ezoterikus útkeresésbe kezd, ám partnere nem tudja követni, és ez feszültséget szül. Hogyan érthetik meg egymást, hogy ne omoljon össze az évtizedek alatt együtt felépített váruk?
A magyar olimpiai és világbajnok úszó ügye korántsem elszigetelt eset a sztárúszók körében: ebben a sportban a kiégés és a mentális problémák még jobban fenyegetnek. A példák viszont azt is mutatják, hogy van visszaút a gödörből.
Manapság az önismeret is önmegvalósításunk tárgya lehet, hiszen szinte kultusszá vált a tudatosság, önmagunk feltérképezése. Mindez azonban a visszájára is fordulhat, mert a látszat ellenére eltávolíthat saját magunktól.
Az elme tudattalan szintjére lehet eljutni bizonyos technikákkal, és ezek egy részét spirituális körökben is alkalmazzák. Mi is pontosan a samanisztikus eksztázis, mi köze a hipnózishoz, mi történik az emberrel egy meditációs elvonuláson, és mit mond a pszichológus a transzcendens élményekről? Hétköznapi spiritualitás 4. rész.
A traumatikus tapasztalatokra jellemző, hogy töredékesen tárolódnak el az idegrendszerben. Az egyik legnépszerűbb traumaterápiás módszer segítségével a gyötrő mozaikszerű pillanatok egységes, elmesélhető és feldolgozható emlékekké válhatnak.
A bántalmazó árnyékában című könyvében Szirtes Lili szakpszichológus egy munkájában sikeres, harmincas férfi történetét meséli el, aki gyermekkori bántalmazás áldozata lett. Olivér megrázó, ugyanakkor felszabadító felnövéstörténete bemutatja, miként lehet kitörni a szégyen köreiből, meggyászolni és újraalkotni az elveszett pozitív jövőképet. Részlet a könyvből.
Miért nem merünk fizetésemelést kérni a főnökünktől, hogyan szövi át nemzedékeken keresztül egy család életét a szégyen, és miért nem boldogságnak nevezik a pszichológusok a boldogságot? Ezekre a kérdésekre is választ kapott, aki részt vett a HVG Extra Pszichológia Szalon legutóbbi estjén, amelyen L. Stipkovits Erika invitálta önismereti utazásra közönségét.
Vannak szülők, akik lazán és szabadon állnak a gyerekeik önmegvalósítási törekvéseihez, engedik őket kibontakozni, és támogatják is a megszokottól eltérő választásokat, akár hivatásról, akár hobbiról legyen szó. Mások komoly elvárásokat támasztanak, konkrét szabályok mentén terelgetik a gyerekeiket, és kevés teret engednek a családi hagyományon kívül eső választásoknak.
Német és svájci kutatók arra keresték a választ, igaz-e az elterjedt feltevés, hogy fiatal- és időskorban vagyunk a legboldogabbak, középkorúként viszont a boldogtalanság és az elégedetlenség dominál.
Ausztrál kutatók szerint az oxitocin hormon megemelkedett szintje nemcsak az újszülötthöz való kötődést segíti a kismamáknál, hanem azt is eredményezi, hogy arcot lássanak bele mindenféle formákba, mintázatokba.
A szinkronicitás fogalmát a pszichológiában Carl Gustav Jung vezette be, és az egymással kapcsolatban nem lévő események előfordulására használta, amikor azt érezzük, hogy ez nem csupán véletlen. Szerkesztett részlet L. Stipkovits Erika Még közelebb önmagunkhoz című könyvéből.
Ha lassítunk a tempónkon, és elkezdjük megfigyelni és átérezni a körülöttünk és velünk történteket, előnyére változik a világunk. A folyamatban önfejlesztő módszerek segíthetnek.
Ki kicsoda ma Magyarországon? L. Stipkovits Erika klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológus, pszichoterapeuta segít eligazodni.
Az ember társas lény, lehetünk-e hát egyedül boldogok? Sokan éppen azért érzik boldogtalannak magukat, mert maguk vannak, ritkán látogatják őket, nincs, akivel beszélgetni tudnának. Az egyedüllétet a fájdalmas magánnyal azonosítják, így meg is feledkeznek az áldásos egyedüllétről. Részlet L. Stipkovits Erika Még közelebb önmagunkhoz című könyvéből.
A pandémia átalakította az egészséghez és a betegséghez való viszonyulásunkat. Ugyanakkor szorongásaink csökkentése érdekében nem a legmegfelelőbb eszközökhöz nyúlunk, és úgy tűnik, inkább bízunk például a technológiában, mint saját magunkban – derült ki a legutóbbi HVG Extra Pszichológia Szalon estjén, amelynek vendégei Csabai Márta és Kőváry Zoltán szakpszichológusok voltak.
Az erőszakos médiának való gyakori kitettség hatással van sok gyermekre és serdülőre, noha a legnagyobb hatást azokra gyakorolja, akik már eleve hajlamosak az erőszakos viselkedésre. Részlet Elliot és Joshua Aronson A társas lény című könyvéből.
Egyre többen válnak nyitottá a pszichoterápiára, ám a megfelelő szakember keresése közben tapasztalhatják, hogy nehéz kiigazodni a segítők – akik egy része sajnálatos módon amatőr, sőt sarlatán – között. Mi a fontos, amikor szakembert választunk?
Manapság divatos lett bármilyen problémára, fájdalomra azt mondani, hogy el kell engedni. Engedjük el a múltat, ne őrlődjünk rajta, hiszen ami volt, elmúlt, azon változtatni már úgysem lehet. Ebben persze van igazság, de a valódi kérdés nem az, hogy mi elengedjük-e a múltat, hanem hogy a múltunk elenged-e minket.
