A fenti kérdésre a legrövidebb válasz az volna: önmagunk mélyebb megértését veszíthetjük el, ha elzárkózunk a társas kapcsolódás lehetőségeitől. A hosszabb válaszhoz először érdemes néhány alapvető fogalmat tisztáznunk, kezdve a mentalizáció kérdéskörével.
A mentalizációs képesség – amely napjainkban meglehetősen gyakran használt kifejezéssé vált – valójában becslési pontosságot takar. Becslési pontosságot abban az értelemben, hogy a másik ember fejében elrejtett gondolatokról, célokról és vágyakról mennyire vagyunk képesek érvényes hipotéziseket megfogalmazni.
Hogy erre alkalmassá váljunk, először másfajta tudásra is szert kell tennünk, méghozzá igen korai életszakaszban: önálló szándékot kell tulajdonítanunk a másik embernek. Gergely György és Csibra Gergely (akikről túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a kognitív pszichológiai irányzat hazai úttörői) az 1990-es években kísérletek sorával igazolta, hogy a 9–12 hónapos csecsemők már okot és célt tulajdonítanak akár tárgyaknak, akár sematikusan ábrázolt cselekvőknek is (például egy absztrakt formának vagy egy rajzfilmfigurának), pusztán a térbeli mozgás észlelésével.
Egyszerűbben szólva, ami megmoccan, annak célja lehet. Onnantól kezdve, hogy a csecsemő képessé válik a cél- és oktulajdonításra, a másik ember jövőbeli viselkedését is jóval pontosabban tudja majd elővételezni (anticipálni). Mindehhez azonban elengedhetetlen a megfelelő szülői visszatükrözés is.
Lenyomatunk a világban
Csecsemőkorunktól kezdve mások tükrében ismerjük meg önmagunkat és érzelmeinket. A csecsemő először édesanyja és édesapja arcán látja viszont saját lelki rezdüléseit. Ha fáj a hasa, ha éhes vagy szomjas, a szája legörbül, arca eltorzul, és ugyanez a mimika megjelenik a szülő arcán is.
És mi történik, ha ez elmarad? Ezt szemléltette remekül Edward Tronick amerikai pszichológus fapofakísérlete. Az 1970-es években végzett vizsgálatban arra kérték a résztvevő édesanyákat, hogy a csecsemőjükkel folytatott rövid interakciót követően vágjanak fapofát, vagyis szakítsanak meg mindenféle visszajelzést a csecsemő kapcsolatkeresési kísérleteire.
A csecsemők a visszatükrözés hirtelen hiányától először zavart mutattak, majd hamarosan zokogni kezdtek. Nem véletlenül. Mivel időérzékelésük még nem tette lehetővé a jövő elképzelését, egy-egy pillanat szó szerint örökkévalóságnak tűnt számukra. Úgy érzékelték tehát, hogy mindörökre elveszítették a világban a lenyomatukat. Úgy érzékelték, hogy megszűntek létezni.
Olvassa tovább Kapitány-Fövény Máté pszichológus, egyetemi adjunktus cikkét a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban, amelyben kapcsolatainkkal foglalkozunk.
Keresse a HVG Extra Pszichológia magazin legfrissebb számát az újságárusoknál vagy rendelje meg!
Az oldalon elhelyezett tartalom a HVG Extra Pszichológia közreműködésével jött létre, amelynek előállításában és szerkesztésében a hvg.hu szerkesztősége nem vett részt.
