Valahol Vajna Tímeánál szakadhatott el a cérna. Két napon belül már legalább az ötödik hírt kellett volna kitenni a cica méltán híres fánkozójáról: bezár, nem zár, bezár, nem, zár, szeret, nem szeret, szeret. Apu biztosan. Ne félj, apu, innen üzenjük, hogy mi is nagyon szeretünk! – Magamban csak kéjelgésnek hívom a műfajt, ami az evezést, az úszást, a futballt és a vívást, sőt még a mutyizást és az egymás szemébe hazudozást is lepipálva, az év folyamán minden kétséget kizáróan a mi nagy magyar össznemzeti sikerünkké avanzsált. Ha úgy érzi, hogy a szutykos 2016-ban különösebben semmiféle sikerélményben nem volt része, akkor most veregesse meg a vállát elégedetten, mert kéjelgésben idén ön is nagyot alakított, én magam is igazi örökös nagymester vagyok, és a helyzet az, hogy ezt most már pokolian unom.

Mióta a szerkesztőim megkértek, hogy „női szemmel” értékeljem a „kemény nők évét”, nem tudom, hogy mitévő legyek: sírjak, vagy inkább nevessek, mert megállás nélkül az a földre szállt gondolat kísért, hogy 2016-ban mást sem csináltunk, mint nagyrészt Vajna Tímeán és hölgykoszorúján röhögtünk. Egész pontosan kéjelegtünk, mert foglalkoztunk vele, akartuk, akármilyen visszataszítónak, viccesnek vagy épp szánalmasnak is találtuk. Szorgalmas kis krónikásként megírtuk, kiposztoltuk, kommenteltük, megbeszéltük, és tuti, hogy még a karácsonyi vacsoraasztalnál is szétszedtük. Miért is ne, hiszen ha egész évben ez ment?! – Az országról pedig, amelyben élünk-halunk, mindennél többet elárul egy aprócska, minden iróniát és élcelődést mellőző komment: „Timike, gratulálok a jólétedhez!”

Kéjelegtünk éjjel, kéjelegtünk nappal, de ez nem is akkora baj. Miközben a populizmus tomboló tájfunként sodorta el idén a józan ész utolsó bástyáit is, és a tehetetlen erőszak csákánnyal esett neki a művelt európai kultúra és civilizáció mementóinak, az igazságok utáni kor pszeudovilágában legalább egy bonyolult érzelemmel bíbelődtünk idén. Mert a kéjelgés igenis baromi bonyolult, ugyanis magába foglalja önmagát és önmaga ellentétét is: perverz, beteg öröm, ami közben fáj is. Így engedtük be mi is Vajna Timikét és barátnőit a hálószobánkba, a hétköznapjainkba, a kapcsolatainkba: családtagok lettek, na. És mi a jó ebben az egészben? Mert, ahogy az egyszeri kommentelő is megmondta, bizony szép és irigylésre méltó a brutális jólét, mert semmi sem használódik el benne. Maximum az arc, de vannak itt tehetséges festő barinők, jó pénzért majd biztos újrafestik.

És ha pénz van, akkor egész évben jön a Mikulás, a többi gyerek pedig folyton odasereglik, hogy sóvárogva nézhesse a csokihullást. De mindenki más jól nevelt gyerek, azért nem csen belőle, de ha csenne is, a tanító néni majd jól odacsap neki. Sőt, a kislányok külön féltékenykedhetnek, mert ha apunál a szivar meg a köteg lóvé, minden szép, csilivili és rendezett, egy ruhát csak egyszer kell felvenni, valaki állandóan takarít utánad, cseréli az ágytálat, ráadásul gondolkodik is helyetted, neked már csak szelfizned kell. Nézzük mindezt, mint egy valóságshow-t, amiben mindig is az volt, és most is az a pláne, hogy miközben a majmok ugrálnak a rácsok mögött, megnyugodhatunk: mennyivel különbek vagyunk, mi már nem majmok: kulturált, késsel-villával evő emberek vagyunk.

Vajna Tímea a VI. Jótékonysági maci akución novembe 30-án.

Fülöp Máté

És ha már egyszer a mi pénzünkből finanszírozzák a majomházat, akkor legalább hadd gyönyörködjünk abban, amit látunk! Akárcsak a bűnben és a gyengeségben fogant örömökben, mert ki ne csábulna el legalább gondolatban egy kicsikét: jó néha valamit úgy megszerezni, hogy különösebben nem tettünk érte semmit. A kollektív kisszerű magyar tudatalatti azt mondatja, hogy a kis szerencsétlen, akinek semmiféle adottsága semmihez, most legalább megmutatja minden sorstársa helyett: még nektek, nekünk is összejöhet! Kapjon végre egy kis benefitet az, akinek képességei nyomán amúgy semmi esélye! Ez van: sajnáljuk is ezért egy kicsit, szánalmunkért pedig a saját pénzünkkel fizetünk. Nincs is jobb, mint könnyeket és egyebeket húszezressel törölgetni!

De még mielőtt nagy meghatódottságunkban elfelejtenénk, van még itt bőven kéjelegni való: a leendő káröröm várva várt élménye. Tenyerünket dörzsöljük, esküszöm, már a popcornt is bekészítettük, úgy várjuk, hogy mi fog történni a drámai fordulatkor. Vajon milyen lesz majd a talmi, rövid csillogás árán elnyert szánalmas bukás? Egy szép napon páratlan tanmese lesz lányaink számára a történet, amit ma lelkesen mozizunk. Ilyen hát ez a kéjelgés: seggünk alatt a bulvárral nézzük végig mozdulatlanul, ahogy mások, az igazán „élelmesek” próbálnak meg élni helyettünk, sőt, még arra is rávesznek bennünket, hogy szorgalmasan lájkoljuk a mienkénél is nyomorultabb életüket.

*

Állatorvosi lónak Vajna Tímea is tökéletesen megteszi, de idén azon is rengeteget kéjelegtünk, hogy páragőzös uszodai öltözőkben nagyhatalmú férfiak hogyan aláznak és erőszakolnak meg érintetlen gyereklányokat. A képlet itt is ugyanaz, sőt, ráadásként a nagy testvér világában a pornón edződött emberi fantázia egyből rekonstruálja, átélhetővé teszi az eseményeket. Így szenvedünk a kéjeinktől, amire gyógyírt adnak azok, kiknek neve tetszőleges nehézfémből és kicsinyítőképzős becézésből áll össze. Lám, 2016 lányai, asszonyai: úgy is lehettek aranyásók, ha nem mellesleg elhozzátok magatokkal a nemezist is, sőt, magatok vagytok a nemezis. Leszámoló, megbosszuló, férfiak fejét vevő, vérét ivó, egyenesen valahonnan a mitológiai időkből. Újabb kéjes élvezet: elveszett az, aki istennőre kezet emel. Mítosz. Legenda. Mese.

*

Tudom, hogy nem vagyok jó kislány, mert az előző 77 sorban szép csokorba kellett volna fűznöm „kemény nők” elismerésre méltó cselekedeteit, 2016 nagyszerű női teljesítményeit. A bajom egyedül csak az, hogy a nagyszerű, jó és méltatandó mint fogalom idén Magyarországon teljesen értelmezhetetlenné vált. Mert egyszerre él velünk minden előnyével és hátrányával egyetemben a poroszos, hierarchikus rendszer, amely grádicsokban, osztálykategóriákban, tekintélyben, tűrésben és hallgatásban gondolkodik, és a kapitalizmus posztigazsága, amely azt hirdeti, hogy bárkiből lehet bármi, csak elég nagyot kell álmodnia, illetve kiáltania. Így nem húz a szívünk igazán sehová, egyszerre szeretjük és utáljuk őket, 2016 nagy magyar női „hőseit”: a harcos amazonokat és a gold diggereket.

Annyit kéjelegtünk rajtuk az idén, hogy végül már nem is tudunk azonosulni velük: a képernyő túloldaláról integetnek nekünk. Egy éven át ültünk a fotelben, és nem magunkra figyeltünk, hanem másokra, az ő hibáikra és botrányaikra. – Egyértelmű, hogy mit kell tennünk: először is higgyünk benne: 2017-nek nem muszáj horrornak vagy pornónak lennie.