Milliónyi recept a világhálón, nem tudunk olyat kiötleni, amit egy kattintással ne érhetnénk el annyi variációban, hogy ijedtünkben inkább letesszük a fakanalat. S mindennek ellenére nem átallunk könyvesboltokban bóklászni az újabb s újabb gasztro kiadványok tornyai között. Karácsony előtt meg pláne.
A nyomtatott szó szentsége tenné? Szeretjük a könyvszagot? Jó megfogni, lapozgatni, nézegetni? Bizonyára is-is. De ami talán igazán megfoghat,hogy egy-egy jó gasztronómiai kiadvánnyal nem egyszerűen receptözönt kapunk (van bőven ilyen is a piacon, sértődés ne essék, de ezek a nem-könyvek kategória), hanem történeteket, arcokat, sokszor korszakos kulturális-társadalmi tükörképet is. Mi eszerint válogattunk.
Mi más is kívánkozhatna akkor a lista elejére, mint Kövi Pál: Erdélyi lakoma újratöltve című könyve. Az újratöltés szerény kifejezés, mert az először 1980-ban magyarul megjelent kötet szinte a duplájára duzzadt 18 kulináris irodalmi írással, melyeket többek között Saly Noémi, Cserna-Szabó András, Tompa Imre, Ugron Zsolna, Váncsa István, Nyáry Krisztián jegyez. Méltó társszerzővé szegődve ahhoz a híres New York-i vendéglőshöz, aki az amerikai gasztroforradalom vezéralakjának számított, de nemhogy fejébe szállt volna a dicsőség gyökereit feledve, hanem éppenséggel visszatért a 70-es években a "forráshoz", hogy összegyűjtse a régi erdélyi - román, szász, örmény, zsidó, szombatos - recepteket, bemutassa a hétköznapokat s ünnepeket, a szokásokat a konyhán innen és túl is. Ezt a municiót kapjuk meg most majdhogynem duplán: "Az új írásokban feltűnnek puliszkák és tokányok, az erdélyi zsidó, örmény konyha fogásai, kolozsvári káposzták és vásárhelyi bélesek, ménesi borok és az esztena sajtjai, nyomtatott szakácskönyvek és nagymamák kézzel írt receptfüzetei, útszéli sütődék és legendás vfendéglők, ősi fogások és hamís műételek, csorbák és miccsek, zakuszkák és flekkenek, szászok és románok - és ez a felsorolás csak egy kis ízelítő."
Nem kevésbé "kis falat" Váncsa István: Lakoma - a francia konyha legfinomabb ételeiből című kötete sem, amely egy komplett kislexikonnal több mint 680 oldalnyi recept- és esszégyűjtemény a szerzőre oly jellemző szarkasztikus stílusban, élet-és ételszemléletben. Naná, hogy mindenekelőtt Provence-i piacokon csavargunk, válogatunk vele, hogy a legmegfelelőbb árustól vegyük meg a legjobb kolbászt, kagylót, halat, olívaolajat, szarvasgombát, zöldséget, gyümölcsöt, fűszereket, sajtokat - megismerve közben hentesek. kofák, halászok életét, kulináris eredetlegendákat vissza-visszakanyarogva akár az ókori agorákig; feltöltődve környező kávézókban egy-egy pohárka snapsszal, ami esetünkben nem lehet más, mint pastis. S hol vagyunk még a főzéstől?! Lett légyen az a legegyszerűbb birkacsontos Gazember leves (suope a la crapule) vagy előkelő Champagne-i pástétom. Csak mártásból vagy harmincat kavarunk ki, a nyelvhalat nyolcféle módon is megcsináljuk, de még a pacalt is ennyi változatban kínáljuk - a leendő nyájas olvasó képzeletére bízzuk, mi történhet akkor a többi lábatlan és lábasjószággal, uszonyossal.
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
