Vidnyánszky Attila a Demokratának adott interjúban az általa szorgalmazott változás szükségességének alátámasztására többek között arról beszélt, hogy többen azok közül, akik most hangosan védik az SZFE-t, néhány évvel ezelőtt még arról beszéltek, hogy elégedetlenek az ottani helyzettel. Ezt bizonyítandó, idézett a Színház folyóirat 2001. májusi számában megjelent riportból, amelyben Schilling Árpád és Bodó Viktor kemény szavakkal illette az intézményt és a benne folyó oktatást.

„A megszólalók leromlott infrastruktúráról, a diákok túlhajszolásáról, rossz tanítási módszerekről, súlyos mesterségbeli hiányosságokról beszéltek. Meg kellene kérdezni őket ma, hogy az elmúlt húsz év alatt bekövetkezett változásokkal elégedettek-e” – mondta Vidnyánszky.

Schilling Árpád nem tért ki a kérdés elől, a Facebookon egy hosszabb posztban válaszolt. Azt írta, hogy

Az elmúlt években egy új generáció és ezzel egy új szemlélet jelent meg az egyetemen. Ez az új szemlélet ugyan épít a régi hagyományra, de meg is haladja azt, amennyiben teret enged az új kihívásoknak, a nemzetközi trendeknek és a hallgatók emancipációjának. A teljesség igénye nélkül Enyedi Ildikó, Fullajtár Andrea, Lengyel Anna, Pelsőczy Réka, Bagossy László, Bodó Viktor, Gáspár Máté, Gigor Attila, Hajdu Szabolcs, Horváth Csaba, Pálfi György, Rába Roland vagy Török Ferenc megjelenése az oktatásban egyértelműen új hangot, ízlést, gondolatot és megközelítési módokat ajánlott az egyetemi hallgatóság számára, és kiegészülve a korábbi oktatókkal megerősítette az intézmény szakmai renoméját.

Bár Schilling szerint továbbra is maradtak problémák, „az intézményen belül megjelenhettek azok a kérdések, amelyeket korábban nem lehetett nyilvánosan feltenni”. A rendező szerint épp ez az átalakulás tört most meg „az erőszakos és hangsúlyosan szakmaiatlan leuralás hatására”.

Schilling a bejegyzésében hangsúlyozza, hogy egy egyetem átalakítása kizárólag az érintettek bevonásával történő szakmai egyeztetések mentén történhet meg. Ezt az egyeztetést pedig a kuratórium kinevezése előtt kellett volna megkezdeni.

Sehogy máshogy nem képzelhető el organikus és fenntartható változás (a társadalom bármely szintjén vagy területén) mint az érintettek bevonásával. A felülről, kívűlről jövő „jószándék” illuzórikus, még inkább gőgös és romboló. Az ilyen eljárás az érintetteket méltatlan helyzetbe hozza, megfélemlíti és ellehetetleníti a szakmai munkát. Ilyenkor az egyetlen szabad és jogos reakció az ellenállás.

A rendező végül így vezeti fel a saját kérdését:

Vidnyánszky Attila és megbízói szakmaiatlanul, erkölcstelenül és törvénytelenül jártak el, miközben a modellváltást az első pillanattól kezdve (párt)politikai síkon kezelték, miközben eszközül használták a kormánypropagandát. Vidnyánszky, nagyon helyesen, most így fogalmaz: ha tényleg ő az egyedüli akadálya az álláspontok közeledésének, félre fog állni, mert neki ez nem hatalmi kérdés, és soha nem is volt az a típus, aki két kézzel kapaszkodik mindenféle igazgatói székekhez. Én válaszoltam, most neki kell válaszolnia a kérdésre, mikor szándékozik fölállni a székből. Mikor és még melyikből?