És egyszer csak előbújt a sok dühös amerikai fehér férfi
A generációja egyik legtehetségesebb írójának kikiáltott Ben Lerner a kilencvenes évek Amerikájába és a saját, generációkon átívelő családi csapdáiba merül alá a legújabb, Az iskola Topekában című könyvében, hogy magyarázatot találjon Donald Trump Amerikájára, és egy olyan nemzetnek a lelkiállapotára, amelyet fojtogat a kiüresedett kommunikáció és a szabadjára engedett toxikus férfiasság.
Az iskola Topekában című könyvében az irodalom legfinomabb szövetén keresztül próbálja Ben Lerner megragadni valahogyan azokat a bonyolult társadalmi, kulturális és közösségi folyamatokat, amelyek az elmúlt harminc évben átrajzolták Amerikát. Ha úgy tetszik azt, hogy politikai mértékegységben mérve hogy jutott el az ország Bill Clintontól Donald Trumpig.
Ha az Egyesült Államok térképére nézünk, Kansas – fővárosa: Topeka – épp középen helyezkedik el, mintha csak az ország szívcsakrája lenne, (1959-ig, Alaszka és Hawaii csatlakozásáig valóban itt volt az ország földrajzi középpontja), az állam minden elnökválasztási térképen kitartóan pirosba borul, azaz a republikánus jelöltek biztos bástyája. És Kansas, illetve Topeka generációja egyik legtehetségesebb írójának, Ben Lernernek is a szülőföldje.
Ben Lerner szülei – akikről a regény figuráit mintázta a saját irodalmi alteregója, Adam Gordon mellett – klinikai pszichológusok voltak a világhíres topekai Menninger Alapítványnál, de keleti parti liberális kozmopolitákként érkeztek a konzervatívnak címkézett városba, ami eleve megteremti a feszültséget abban a korban, amikor a közbeszéd Francis Fukuyama után már a történelem végével számolt, és Clintonék épp elkezdték kiépíteni a maguk politikai birodalmát.
Ben Lerner regénye több hangon kel életre: a házasságukkal küzdő szülők, Jane és Jonathan Gordon, valamint a fiuk, a regény elején még végzős középiskolás, a végén már kétgyerekes apa, Adam Gordon nézőpontja uralja külön-külön az egyes fejezeteket, amelyekbe olykor beszűrődik egy igazi elveszett fiú, az iskolatárs Darren kusza gondolatainak a dőltbetűs jegyzőkönyve.
A család tagjai egymás emlékeit és tapasztalásait egészítik ki a saját gondolataikkal. Ezeket az emlékeket közben egy nagyobb társadalmi átalakulásba ágyazza be Ben Lerner, nemcsak az egyes szereplők tudatába kapunk betekintést, hanem egy egész nemzetébe.
A regény legjobban és legérzékenyebben kidolgozott alakja, Jane Gordon – akit a szerző a saját anyjáról, a pszichológus Harriet Lernerről mintázott – biztos háttér előtt mozog magabiztosan: neki egy jól bebetonozott macsó struktúrában kell működnie és élnie úgy szakmailag, mint emberileg, ehhez pedig megteremtette a maga eszközeit. Nem lepődik meg, amikor a saját terapeutája a nők alacsonyabb fizetése miatti aggályait a péniszirigységre vezeti vissza, és a „fallikus törekvés” bizonyítékát látja benne, és azon sem, hogy „ha tiltakozott a péniszirigység diagnózisa ellen, azt is a pénszirigység csalhatatlan jelének tekintették”.
Jane Gordon ebben a macsó közegben írt szakmai könyvet a nők dühéről, de szinte törvényszerű, hogy a teljesítményt, a hírnevet (szerepelt az Oprah-show-ban, ennél feljebb pedig nem igazán van az amerikai nyilvánosságban, mint tudjuk) a patriarchális közeg megtorolja. Egymás után keresik telefonon az ismeretlen Férfiak, akik sokszor nagyon udvariasan kezdik, de utána rátérnek a lényegre. „Néha azt akarták közölni, hogy hülye picsa vagyok, aki tönkretette a házasságukat, vagy hogy a mai nőkkel az a baj, hogy hozzám hasonló picsák, egy rakás feminista picsa, vagy csak fogjam be a picsa számat (hagyjam abba az írást); elmondták, amit akartak, aztán letették.” Mintha csak a mai trollok analóg megfelelői lennének egy olyan korban, ahol még nagyobb erőfeszítés kellett a trollkodáshoz.
Ezek a telefonok jobban felkavarják a férjét, mint őt, hiszen Jane nem tudja komolyan venni őket, „vagy csak mint a férfiasság ronda sebezhetőségének képviselőit”. Más kérdés, hogy a szerző szerint zárójelben odakívánkozik, hogy
(Persze, ha tanultunk bármit, akkor azt, hogy mennyire veszélyes is ez a sebezhető férfiasság.)
Ben Lerner regénye sok szempontból ennek a veszélynek a kibontása, feltárása, megértése a háromtagú család nézőpontján és az őket körülvevő közeg hatásain és ellenhatásain keresztül. Az író által nagybetűvel emlegetett Férfiak, akik a kilencvenes évek elején még csak anonim telefonálóként adták ki a dühüket és frusztrációjukat, a regény végén, ahol már a Trump-korszak adja a díszletet, egyre nagyobb, egyre veszélyesebb és egyre dühösebb tömeggé állnak össze.
A szerző viszont újra meg újra a családi dinamikán keresztül tükrözi vissza a társadalmi történéseket. Például bármennyire hatásos és hatékony módszerei vannak Jane Gordonnak az őt érő támadások kivédésére, a sebeket nem tudja megspórolni, ha a fiáról van szó. A könyv egyik emlékezetes jelenetében Jane épp a Kansasi Női Konferencián készül beszédet tartani, amikor bigott, homofób és nőgyűlölő aktivisták kiabálással zavarják meg az érkezését a családjával. A fia visszakiabál nekik, hogy megvédje az anyját, a helyzet pedig gyorsan eszkalálódik a szitokszavak terén („Phelpsék egyik híve lebuzizta Adamet, aki meg lepicsázta a nőt”), és Jane megkapja a szemrehányást, hogy „Ilyen fiút nevelt? Nagyon büszke lehet.”
„Én meg azt feleltem, pedig tudtam, hogy nem lenne szabad: Nem, nem vagyok büszke. Szégyellem, hogy ilyet mondott”. Az instant seb garantált: „Megvédelek ezekkel a seggfejekkel szemben, és te szégyellsz?” – reagál a fia.
A férfialakoknak ugyanis sokkal kevesebb a kapaszkodójuk, mint Jane Gordonnak. Tőlük az erő nyelvét várja el a közeg, de az erő nyelve sokszor teljesen haszontalan, sőt kifejezetten káros.
Ben Lerner topekai iskolájának a középpontjában ugyanis a nyelv van – amelyet ő maga is mesterien használ, sokszor már-már a költészet határait súrolva, és amely a regényben tükrözi nemcsak az egyes szereplők, hanem az egész ország állapotát is.
A nyelv a regény egy szálának a főszereplője is lesz, a középiskolás Adam Gordon ugyanis vitaversenyeken feszegeti a határait a szavak és mondatok, és természetesen az ellenfelek uralásában. Ezek a vitaversenyek pedig kicsiben előrevetítik a politikai közbeszéd korrumpálódását évtizedekkel később, az itteni hangulat megragad valamit azokból a folyamatokból, amelyeket a fehér férfiak erőszakos dühe táplál, és amelyek aztán kiüresítik a közéletet.
Lerner ugyanis a kilencvenes évek közepének a Topekájában ássa ki annak a folyamatnak a gyökereit, amely elvezet a 2010-es évek végének Amerikájához. Ebben olyan mellékszereplők vannak a segítségére, mint az Adam Gordont a vitaversenyre felkészítő Peter Evanson (aki „mestere annak, ami majd trollkodás néven lesz közismert”, és aki „tehetségesen tudta színlelni a hihető felháborodást, aztán taktikusan megsértődni, mintha az övé lenne az erkölcsi fölény”).
Evanson felkészítése során elhangzik az egyik legcinikusabb, politikailag mégis kifizetődő, sőt gyümölcsöző megjegyzés arról, hogy a nyelv milyen erős eszköze a manipulálásnak. Adamnek el kell képzelnie, hogy az elnökségért kampányol, és az egyik billegő államban van. „Egy-két órányira Pittsburghtől, és noha intelligensnek kell mutatkoznod, a szíveket is meg kell nyerned, nem csak az elméket. Ebben Kansas játszik a kezedre. A közép-nyugati kiejtésed. Süss el egy-egy népi bölcsességet. »Ha egy disznót berúzsozunk, attól az még disznó marad.« Ilyeneket. Mondd azt, rögtön a Jelcin megszegett ígéretéről szóló, szuper ékesszóló szöveg után, »Na most, ezt Kansasban mi hazugságnak hívjuk.« Miután kikeltél a sarkköri olajfúrás szabályozása ellen: »Na most, Kansasben mi erre nem ráznánk kezet.«
Nem kell, hogy létező szállóige legyen, csak add elő, mintha jól bevált mondás lenne. Mondd, hogy „jól bevált”.
A módszer ismerős lehet a valóságból is, a populista politikusok szájából. De a történet ok-okozati ívét maga Lerner rajzolja fel, amikor megjegyzi, hogy Evanson aztán „fő agytröszt lesz egy olyan szélsőjobbos állami kormányzatban, amilyet Kansas még sosem látott”, és amely aztán fontos modellje lesz a Trump-kabinetnek.
Bármilyen sikereket ér is el a vitaversenyeken, Adam Gordonnak rá kell jönnie, hogy az erő nyelve haszontalan, amikor az életet a maga leghétköznapibb valóságában kell megélni, például a játszótéren, ahol a gyerekei csúszdázni akarnak, de egy makacs kisfiú nem engedi őket, és a gyerek apja semmit nem akar tenni azért, hogy rávegye a fiát: hagyja játszani a lányokat is. Itt, a regény végén már Trump Amerikájában járunk, és a patthelyzetet megoldani próbáló két apa között nemcsak reménytelen, egyenesen lehetetlen a kommunikáció. „Két kivételezett fehér férfi voltunk eltérő nevelési stratégiával; két uralkodó nélküli férfi voltunk, hobbesi természeti állapotban, az ősi konfrontáció szélén” – hangzik Adam belső analízise.
A szókincs, a nyelv itt már teljesen értelmét veszti, a mögötte maradt vákuumot az erőszak és a gyűlölet tölti ki, amelynek aztán nem kell más, csak egy célpont. És ezt a politikusoknál jobban senki sem ismerte fel. Ben Lerner csak a mélyére ásott.
Ben Lerner: Az iskola Topekában, 21. Század Kiadó, 4290 forint
Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
