Révész Bálint Borneo szigetén, a dzsungel mélyén forgatott dokumentumfilmet. Stábjával kinyomozta, hogy az őslakosok földjén félig illegális fakitermelés folyik, és a fák egy részét a tokiói olimpiához használták fel. Az erdők helyén pedig már a világűrből is jól látható olajpálma-ültetvényeket találtak. A nyomozásról és arról beszélgettünk a rendezővel, hogy miként teszik tönkre a pálmaolajban érdekelt vállalkozók az őslakosokat.
hvg.hu: A Nagyi projekt című dokumentumfilmje után 10 ezer kilométerrel arrébb kezdett forgatni: Borneo szigetén egy őslakos közösség életét vette filmre, ebből született meg az Uprooted - The Olympic Tribe című munkája. Hogy talált rá a dayakokra?
Révész Bálint: Van egy jó barátom, a filmben is szereplő Angus MacInnes, aki egy nemzetközi civil szervezetnél dolgozik, a Forest Peoples Programmes-nál (FFP), amely az őslakosok jogait védi. 2016-ban a szervezet kapott egy fülest, miszerint Borneo Indonéziához tartozó déli részén, vagyis Kalimantánban egy őslakos dayak srácot – aki később be is került a filmbe –, illegálisan börtönbe zártak, és ráállították Angust az ügyre, hogy keresse meg a dayak közösséget, szaglásszon körbe kicsit. Kiderült, hogy az ügy mögött komplexebb problémák vannak, Angusban pedig megfogalmazódott az ötlet, hogy filmet kéne csinálni a közösségről. Így találta meg az operatőrt, Jamie Wolfeldet és engem. Én 2018-ban, akkor kattantam rá igazán a témára, amikor Angus össze tudta kötni az olimpiát ezzel a nagyon lokális történettel.
hvg.hu: Összesen 20 hetet voltak kint. Milyenek voltak az első benyomásai a közösségről?
R. B.: Mikor 2018-ban eldőlt, hogy csatlakozom Angushoz, egy trópusi betegséggel a szervezetemben sikerült Borneóra érkeznem. Egy giardia lamblia nevű féreg belém mászott Indiában, és három hónap antibiotikumkúra meg különböző nyugat-európai orvoslások sem segítettek rendbe jönnöm. Mikor megérkeztem Borneóra, elmeséltem az esetem, mire csináltak nekem egy főzetet, amelynek az alapanyagait előtte napokig érlelték, áztatták. A főzetet két éjszaka kellett innom, aztán a harmadik napra teljesen jól lettem. Ez volt az első benyomás. A második az, hogy Borneón lenni egy nagyon meditatív állapot, szinte delíriumos. Sokszor azon kaptam magam, hogy a melegtől, meg abból fakadóan, hogy rá vagyok utalva a helyiekre, egyszerűen csak ülök és nem csinálok semmit. Át kellett állni arra a ritmusra, ahogy ők élnek. Akkor csináltunk jó anyagokat is, mikor fel tudtuk velük venni a ritmust, tehát amikor 5-kor keltünk velük, délután 2-kor meg pihentünk. Borneón más folyása van az időnek.
hvg.hu: Az egyik dayak falu három tagjával, illetve Angus MacInnes társaságában kinyomozták, hogy félig illegálisan dolgozó indonéz fakitermelők kivágják a dayakok fáit, amelyek aztán Tokióba kerülnek, hogy az olimpiai beruházásokhoz felhasználják azokat. Ahhoz az olimpiához, amit minden idők legzöldebbjeként hirdettek… A fák útját egy ideig egyedül követi a stáb, de a tokiói szálat már egy külső civil szervezettel együtt göngyölítik fel. Miből jöttek rá, hogy a Japánba került faanyag ugyanaz, mint amit kitermeltek Borneón?
R. B.: Hajózási adatok alapján kötöttük össze a szálakat. Megtaláltuk a fűrésztelepet, amin keresztül átmennek a közösség fái. Ez a telep eladta egy indonéz kereskedőnek az anyagot, az pedig tovább egy japán kereskedőnek. Így találtuk meg a kapcsolódást az olimpia beszállítójához. Tudjuk, hogy arról a környékről is mentek fák az olimpiára, ahol mi forgattunk, de nehéz erre konkrét bizonyítékot felmutatni. Amikor ugyanis a rönkök elindulnak az erdőkben a nagyobb folyók mellett létrehozott falerakókból, megjelölik a fákat egy-egy QR-kóddal, és onnantól kezdve legális a folyamat, lekövethető a fa útja. Addig azonban egyáltalán nem transzparens a dolog, a folyamat legelején nincs monitorozva, hogy pontosan hány fát vágnak ki és mely területekről. A filmben az egyik szereplő, Tekwan sztorija tanulságos ebből a szempontból. Amíg ő egy fakitermelőnek dolgozott, éppen az eltussolás volt a feladata: ő 25 ezer köbméter fát írt be a nyilvántartásba, miközben 105 ezernyit vágtak ki valójában. Ez a mintapéldája annak, hogy miként történik Borneón a nagyüzemi lehúzás.
hvg.hu: Lehet tudni, hogy pontosan mire használták fel a fákat az olimpián?
R. B.: Igen, és az a legszomorúbb az egészben, hogy a kivágott fák csupán a zsaluzathoz kellettek. Tehát nem mondjuk, a világ legnagyobb tornatermének a faanyaga készült el belőlük, amin aztán évszázadokon át dzsúdózhatnak a japánok, hanem az épülő vasbetonszerkezetek stabilizálásához kellett a fa arra az időre, amíg megköt a beton. Amint ez megtörtént, a zsalukat kivették. 5-ször, 7-szer használták fel így a fát, és utána egyszerűen kidobták.
hvg.hu: Mit mond erre a Japán Olimpiai Bizottság vagy a helyi fakitermelő cégek? Megkeresték őket, hogy reagáljanak?
R. B.: Az a szervezet, aki befejezte a nyomozásunkat, a Rainforest Action Network, az elmúlt 3 évben hat panaszt nyújtott be a japánoknak, és nem kapott választ egyszer sem. A nemzetközi nyomás miatt a japánoknak ugyan volt egy akciójuk: elvileg „leellenőrizték”, hogy honnan jön a fa, és elküldtek egy csapatot Indonéziába, de egy teljesen másik helyre, nem oda, ahonnan a fa valóban érkezik, úgyhogy ez egy látszatintézkedés volt a részükről.
A helyi cégekkel és kitermelőkkel nem volt alkalmunk beszélni.
hvg.hu: Évente több mint 200 őslakos aktivistát ölnek meg világszerte, mert a földjükért, az erdőikért harcolnak, amivel viszont nagyvállalatok, az értékes területeken profitálni akaró államok érdekeit sértik. Tud ilyen brutális esetekről Borneón is?
R. B.: Volt egy ilyen sztori ott a közelben is, ahol mi forgattunk. Egy európai aktivista antropológus, Bruno Manser beleszeretett Borneo maláj részén a dayak kultúrába, és lobbizott Európában a dayakok érdekeiért. Ez a kutató bajkeverőnek számított a maláj kormány szemében, és egyszer csak eltűnt, valószínűleg megölték.
hvg.hu: Nem félt? Mennyire volt kockázatos mindennek tudatában kint forgatni?
R. B.: Én nem éltem meg ezt úgy, hogy veszélyben lennénk, viszont Indonéziában több mint tíz állami militáns, fegyveres szerv működik, így az egyenruhás, fegyveres jelenlét állandó, és inkább ez frusztrált. Angusra nézve veszélyesebb lehetett a forgatás, mert ő a nevét adja a jogi procedúrákhoz, amiket elindít a falu érdekében.
hvg.hu: Az Uprooted épp úgy szól az őslakosok kizsákmányolásáról, mint az értékes trópusi fák eltűnésének rejtélyéről. Az indonéz állam pontosan mely jogait nem ismeri el a dayakoknak, és milyen következményekkel jár ez?
R. B.: Általánosságban elmondható, hogy minél később ismerik el az őslakosok földhöz való jogait, annál több lehetőségük van az indonézeknek vagy a malájoknak a koncessziós területeket értékesíteni. Abban a pillanatban, hogy őslakosként te el vagy ismerve, jogot formálhatsz a földterületre, ahol élsz és amit megművelsz. Mert őslakosként csak akkor tarthatnak számon, ha a földből élsz, illetve, ha a sokadik generáció óta ugyanott laksz.
Látni kell, hogy a hatalmas őserdőknek az őslakosok ugyanúgy szerves részei, mint az állatok, növények; ezek az emberek évezredek óta fenntartják az egyensúlyt az erdőkben. Olyan ők, mint a helyi vadőrök. Épp ezért az egyik legfontosabb, hogy elismertessék a jogaikat, mert abban a pillanatban végre jogilag is felléphetnének az erdők kiirtása ellen.
Amíg azonban nem ismerik el a dayakok jogait, nagyon könnyen veszik rá ezeket a közösségeket a különböző nagyvállalatok, hogy átadják a földjeiket. Egyszerűen átejtik őket.
Az erdő értük, ők az erdőért vannakUprooted/Jamie Wolfeld
hvg.hu: Mióta irtják az esőerdőt Borneón?
R. B.: Az intenzív fakitermelés a 80-as években kezdődött el a Suharto-rezsim alatt. Akkoriban alakultak ki az oligarcha-érdekeltségek Borneón, de miután a faanyag nem volt akkora biznisz, a 90-es években elkezdtek olajpálmát termeszteni a kivágott erdők helyén.
Ez a legnagyobb biznisz most. Folyamatosan bővülő kereslet van rá, mert a pálmaolajat biodízelként is hasznosítják, kozmetikai termékekben, élelmiszerekben használják fel. Az olajpálma nagyon gyorsan megnő, bődületesen gyorsan termel profitot, egyszerű realizálni benne a pénzt. Azonban az is a baj vele, hogy az olajpálma iszonyatos mértékben zabálja a vizet, és 15-20 év alatt elsivatagosíthatja a területeket. Malajziában már tíz éve van olajpálma – lehet látni szatelliten is, ahol már leváltotta az erdőségeket.
hvg.hu: Látszódik Google Mapsen a pusztítás?
R. B.: Igen, ha megnézzük a térképet, a barnás erezet mutatja az ültetvényeket, az ép zöld felületek meg még a dzsungelt jelölik (lásd fenti képünkön). Malajziában már nagyon sok helyen olajpálmaföldek vannak, és most az a terv, hogy a határ mentén építenek egy autópályát, így az egész esőerdős részt előbb-utóbb be tudják darálni. A legdurvább az indonéz Pápuán történik, ide az állam már nem enged be fehér embert, se turistát, se újságírót, hogy ne problémázzunk. Itt már le vannak osztva a területek az indonéz vállalkozóknak, akik mögött holland, amerikai, brit, német, kínai bankok állnak.
hvg.hu: A dayakok rendkívüli kiszolgáltatottságát mutatja, hogy miután elvették a földjüket, sokszor kénytelenek maguk is az olajpálma-ültetvényeken dolgozni. Hogy viszonyulnak ehhez a meghasonlottsághoz?
R. B.: A kiszolgáltatottságnak többféle formája van. Az általunk filmre vett, Long Isun-i közösségtől például a szomszéd közösség bérli a földet, mert az már korábban eladta a sajátját. Mégis ők még a szerencsésebb helyzetben vannak, mert nem kell pálmaültetvényeken dolgozniuk.
Aztán a 90-es évek elején egy tendencia volt, hogy úgy fosztottak meg őslakos közösségeket a földjüktől, hogy a nagyobb folyókhoz költöztették őket, hogy könnyebb legyen őket számon tartani. A kisebb folyók ugyanis kiapadnak, és az ezek mentén élőket olykor hónapokig nem tudták elérni. Azáltal viszont, hogy az embereknek ki kellett költözniük a nagy folyó mentére, akár 30-50 kilométerrel is messzebb kerültek a saját földjüktől. Erre már nyugodtan mondhatta azt az indonéz állam, hogy „az 50 kilométerrel arrébb lévő földetek már nem is tiétek, hiszen hogy is tudnátok abból megélni!”.
hvg.hu: A filmnek a legfőbb célja, hogy ezeknek az őslakosoknak az ügyét előre mozdítsa a nyilvánosság eszközével. De vajon Japánban, Indonéziában fognak vetítéseket szervezni? A dayakoknak megmutatják?
R. B.: Van az úgynevezett impact faktor a dokumentumfilmeknél, ami arra vonatkozik, hogy miként tud a film olyan közösségekhez eljutni, akikre igazán hatnia kéne. Ezt külön kell finanszírozni, de az egyik célunk nekünk is az, hogy eljusson a film Kalimantánba olyan közösségekhez, akiket még nem vertek át a nagyvállalatok. A vetítések után workshopot, beszélgetést tartanánk, és végig vennénk a technikákat, hogy miként ismerhetik fel az átverést, illetve hogyan tudnak olyan bizonyítékot gyűjteni, amely az a nemzetközi bíróságon is megállja a helyét.
R. B.: Három egymás melletti dayak falut próbált egy vállalat befűzni, hogy adják el a földjeiket, de a három falu ellenállt. Erre a vállalat munkatársai valahogy rávették a helyi vezetőket, hogy legalább jöjjenek el velük egy tárgyalásra egy kisvárosba. Elmentek, berakták őket egy háromcsillagos szállodába, elvitték őket karaoke-zni, berúgatták őket, és aztán hajnalban, mikor már mindenki talajrészeg volt, azt mondták nekik, hogy „figyu skacok, sokezer dollár eddig a cechetek, ezt most vagy kifizetitek, vagy aláírjátok az eladásról szóló szerződést”. És ennyi, el van intézve. Mindhárom vezető aláírta a papírt, és el is lett adva mind a három közösségnek az összes földje. Ez csak egy példa, és ez még talán a szebbik módszer.
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
