„Rájöttem, hogy Európa száz éve Amerika ribanca” – interjú Jean-Marc Barr-ral
Jean-Marc Barr egyik pillanatról a másikra az egyik legnagyobb európai filmsztár lett A nagy kékség című mozisiker főszerepe miatt, és bár félig amerikai, mégse ment Hollywoodba, inkább Lars von Trier állandó színésze lett. Interjú Jean-Claude Van Damme-ról, milliódolláros filmekről és Kelet-Európáról.
Jean-Marc Barr 1960-ban született Nyugat-Németországban amerikai apa és francia anya gyerekeként, kamaszkorát Amerikában töltötte, de visszatért Európába színészetet tanulni, és nagyon hamar meg is jött a világhír: Jean Reno és Rosanna Arquette mellett eljátszotta A nagy kékség című, 1988-as Luc Besson-film főszerepét, és a film gigantikus siker lett, Barr pedig sztár lett. Mégsem ment vissza Amerikába, inkább olyan nagy rendezőkkel dolgozott Európában, mint Lars von Trier, akinek szinte minden filmjében szerepelt, sőt Trier gyerekének is ő a keresztapja. Később több filmet rendezett is.
A CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon most ő vette át Az Európai Mozi Nagykövete-díjat, ami jobb emberhez nem is kerülhetett volna: interjúnkban épp arról beszél, mennyire sokat jelent neki az európai film és általában Európa, sőt francia állampolgárként sem tartja magát franciának, csakis európainak. Arról beszélgettünk vele Miskolcon A nagy kékség vetítése után, miért nem választotta Hollywoodot, milyen Lars von Trierrel dolgozni, miért nincs lakása, és mi az a joker a kezében, ami miatt nem aggódik a karrierje alakulásán.
hvg.hu: Amikor átvette Az Európai Mozi Nagykövete-díjat, úgy fogalmazott: ön Jean-Claude Van Damme ellentéte.
Jean-Marc Barr: Kedvelem Van Damme spontaneitását: hülyeségeket mond, de azt szívből és hitelesen. Egy belga kisvárosból indulva a legjobbkor próbálkozott Hollywoodban, ugyanakkor, amikor Schwarzenegger és Stallone is menők voltak. Kitalálta, mi az álma, és megvalósította. A filmjei rendben vannak, de amit elért, az nagyszerű. Én is Európában születtem, hamar megtanultam franciául, és
én is Amerikában éltem, de amikor megválasztották Ronald Reagant, úgy éreztem, nem maradhatok ott tovább.
Úgyhogy visszajöttem Európába, úgy döntöttem, hogy európai színész leszek, Angliába mentem tanulni, és elindultam a pályán. És úgy alakult, hogy lett egy hatalmas sikerem, ami választás elé állított: elmegyek Hollywoodba, és azt csinálom, amit mindenki Hollywoodban, vagy Európában maradok.
Az én helyzetem nagyon egyszerű volt, mert szerelmes voltam egy jugoszláv lányba, aki három nap alatt tönkrement volna Los Angelesben: az nem az ő világa volt. Ez a lány segített azzá válnom, amit európai művészként szerettem volna elérni, és magamévá tennem a Kelet-Európára jellemző, őszinte és hiteles művészi hozzáállást. Onnantól az egész nem szakma, hanem hivatás, misszió lett számomra: megadatott, hogy dönthettem a sorsomról, és ebben a küldetéstudat vezetett. Hasonlóan mondjuk egy paphoz, akinek követnie kell az igazságról alkotott ideáit, és terjesztenie az igét. Úgy gondoltam, ezt jobban megvalósíthatom Európában, mint Amerikában.
hvg.hu: Miért?
J.-M. B.: Mert Amerikában ez az egész semmit nem jelent. A hetvenes években ott is voltak hatalmas színészek, mint Jane Fonda, Marlon Brando vagy Paul Newman, de ők is politikus figurák voltak, akik az egyént képviselték. Megcsináltam A nagy kékséget, egyik pillanatról a másikra sztár lettem, de ahelyett, hogy főszerepeket játszottam volna Hollywoodban, inkább Lars von Triernél játszottam, akár mellékszerepeket is. Nem én magam, az egyén érdekelt, hanem a film: azt gondoltam, annak kell nagy dolognak lennie, nem az én szerepemnek. Ez a mentalitás Amerikában nem működne. Ott befektetés vagy, aminek rengeteg pénzt kell hoznia. Egyetlen szerepet játszottam el Amerikában: Jack Kerouacét a Művésztelep című filmben, mert Kerouac és az Úton című regénye mindig is nagyon sokat jelentett nekem. Például nincs is saját lakásom vagy autóm.
hvg.hu: Mármint mindmáig nincs?
J.-M. B.: Nincs, és soha nem is volt. Mindig tudtam, hogy akkor nem tudnék szabadon dönteni: ha törlesztőrészleted van, akkor azt a törlesztőrészletet ki is kell fizetni. Viszont a kezemben van a joker: San Diegóban, Kaliforniában nőttem fel, úgyhogy ha minden a földbe áll, egyszerűen hazamehetek oda gördeszkázni, és kész. Nekem nagyon fontos, hogy testben és lélekben is szabad legyek, márpedig az, amit Hollywoodban kérnek tőled, mindenedet elveszi: a lelkedet és a testedet is, mert be kell hunynod a szemed, hogy ne lásd az igazságot. Ha most az amerikai társadalomra és különösen a politikusokra nézek, pontosan azt látom, amit Brezsnyev idején: ugyanaz a dekadencia, ugyanúgy azok a vállalkozók gazdagodtak meg, akik a háborúban érdekelt cégekkel üzleteltek. Ugyanez történt Oroszországban. Ezt utálom, úgyhogy lázadok ellene.
Tudom, hogy bohóc vagyok, de ez csodálatos szerep: a bohóc megmosolyogtat, megnevettet, megríkat, de ő az, aki kimondhatja az igazat a királyról. Nekem ez a legfontosabb.
Franciaországban élek, francia az útlevelem, és francia adókat fizetek, de nem vagyok francia. Európai vagyok. Németországban születtem, a háború gyermeke vagyok: apám az amerikai hadseregben szolgált, ezért érkezett Európába. Kiváltságos helyzet az enyém: egyszerre származom Európából és Amerikából is, így képes vagyok európaiként sem tartani Amerikától. Sokáig nem voltam a mainstream része, amit én csinálok, az nem feltétlenül látható a legnagyobb vásznakon – de ha valakit a margóra helyeznek, az bók.
hvg.hu: Miért?
J.-M. B.: Lehet három hitelkártyád, három autód és három házad, de ha részt veszel a nagy hazugságban, többé nem színész vagy, hanem üzletember. Én a magam módján akarok művész lenni, úgy, ahogyan Shakespeare, aki a semmivel kezdte, és a semmihez is jutott vissza, mert ha nincs semmid, szabad vagy. Hatvanhárom éves vagyok, de ma is ugyanazok az elveim, amik huszonhárom éves koromban.
Lehet, hogy nem a nagy tömegek, de néhányan értik, amit csinálok. Pár éve rendeztem egy filmet, az volt a címe, hogy Túl sok hús. Nemrég a Dél-Afrikai Köztársaságban forgattam, és épp egy mosodában mostam a ruháimat, amikor odajött egy fiatal fekete srác, és azt mondta: ó, téged ismerlek! Vártam, hogy felhozza A nagy kékséget, de azt mondta: „Láttam a Túl sok húst, és megváltoztatta az életemet!” Érti? Dél-Afrikában! Ott azt éreztem, van értelme annak, hogy forog a Föld. Számomra ez a lényeg.
Európa mai helyzete rettenetes. Az ukrajnai háború ébresztett rá, hogy Európa már 1918 óta Amerika ribanca. Amikor felrobbantották az Északi Áramlat gázvezetéket, azt éreztem:
A rohadt életbe, eddig is a ribancaik voltunk, de most már azt akarják, hogy miközben szopjuk őket, még a szemükbe is nézzünk!
(Semmilyen bizonyíték nincs arra, hogy Amerikának köze lenne a gázvezeték felrobbantásához, az erről szóló hírek mindössze egyetlen meg nem nevezett forrásra hivatkoztak – a szerk.) Mindazok a problémák, amelyek most Európában kibontakoznak, ideértve a menekültválságot is, azt a célt szolgálják, hogy eltöröljék az államokat, és Európa is az amerikai világkormány része legyen. Ezt nem tudom elviselni. Ha európainak lenni csak annyit jelent, hogy euróval fizetünk, az semmit nem jelent.
hvg.hu: És mit gondol az európai filmekről? Ugyanazt jelenti még az „európai film”, amit Godard vagy Fassbinder korában?
J.-M. B.: Ma már nincs egy egységes formavilág; ez ma már egy szigetvilág, és ha azt mondjuk, európai film, nem egy adott dologról beszélünk. Ráadásul harminc éve kijött heti hét film, és mindenki ugyanazokról beszélt. Épp az a helyzet, mint az internettel: bárki világokat teremthet, de ezek már nem kapcsolódnak egymáshoz. Ez baj, de nem tudom, mi lenne rá a megoldás. Nem láttam igazán nagyszerű amerikai filmet 20-30 éve, legalábbis olyan színvonalút, mint mondjuk a Hullámtörés vagy az Underground. Bár már nem is járok sokat moziba, mert nem vonzanak az új filmek: amint ránézel a plakátra, már pontosan tudod, mire számíts. Ez olyan, mint a propaganda. A háború óta jöttem rá arra is, hogy a tévé is csak propagandát sugároz, ezért azt sem nézem. Én egy olyan korban éltem, ami jobb volt, mint a mai, a kapitalizmus hanyatlásának időszaka, és már vagyok elég öreg ahhoz, hogy dühösen kiabálhassak, és ne kelljen közben a karrieremért aggódnom. Úgyhogy ezt is teszem.
hvg.hu: Hogy alakult ki a szinte állandó munkakapcsolata és barátsága Lars von Trierrel?
J.-M. B.: Régen valóban nagyon közel álltunk egymáshoz, de úgy 2000 óta inkább már nőket választ a filmjeibe. Az én legnagyobb szerencsém az volt, hogy olyan korban lettem európai színész, amikor az osztályok nélküli kontinens történetében először kialakult egy közös európai nyelv: az angol. A Larsszal közös filmjeink attól voltak nagy dobások, hogy európai alkotások voltak, de angol nyelven, így képesek voltak valós alternatívát teremteni Hollywood helyett.
Lars sose tartott színésznek, mert szerinte nem úgy játszom, ahogy a színészek szoktak.
Amikor A nagy kékség után úgy döntöttem, megcsinálom az Európát, egy csomóan hülyének néztek, és azt mondták, „Ember, elcseszed a karrieredet, mikor Hollywoodba is mehetnél!” De azok a filmek nem maradtak volna fenn úgy, mint Lars von Trier filmjei. Azok nem vonják be úgy a nézőket, csak szórakoztatják őket. Én olyan filmekben szeretek játszani, amelyek olyannyira bevonják a nézőket, hogy egy idő után azon veszik észre magukat, már menekülni se tudnak tőlük. Ez a művészet: felforgatja a világodat, és gondolkodásra késztet. Szeretem a szórakoztatást, de a mai szórakoztatás sokszor már olyan idióta, hogy az már kínos. Az Európa egy félig amerikai, félig francia fickóról szól, aki vasúti kalauzként megpróbál kedves lenni a németekkel a második világháború után, de a németek annyiféleképpen kibasznak vele, hogy végül inkább felrobbantja a vonatot. És ha ránézel a történelemre, hát nem pont ezt látod?
hvg.hu: Elnézve a filmográfiáját, az embernek szinte az az érzése, Lars von Trierrel megegyeztek abban, hogy ha csak apró szerepben is, de minden filmjében szerepelni fog. Akad azonban néhány, amiben nem bukkant fel. Miért?
J.-M. B.: Lars mindig a napi ajánlatot választja a menüről. Amikor velem dolgozott, én voltam épp a nagy szám A nagy kékség miatt. A Hullámtörésben például úgy volt, Helena Bonham-Carter fogja játszani Besst, de aztán a hollywoodi ügynöke közölte, nem lehet meztelen a filmben. Így lett helyette Emily Watson a főszereplő, és briliáns volt. Aztán jött Björk a Táncos a sötétben főszerepében, aki hatalmas sztár volt, a századvég nagy énekesnője, majd Nicole Kidman, Kirsten Dunst. Neki nagy sztárok kellenek, és ezt meg is értem. De én nem ezt a játékot játszom. Így a Táncos a sötétben-ben csak egy apró szerepem van, de például A nimfomániásban nagyszerű lehetőséget kaptam: pár percem van egy olyan fickó szerepében, aki ráébred, hogy pedofil. A film gyönyörű opus dei tabutémákról, hihetetlenül intellektuális, de vicces is. Sokan nem értik, hogy Lars mindig azt szeretné, ha nevetnénk egy kicsit a filmjein, akkor is, ha baromi sötét témákról szólnak.
Szívesebben játszom el egy apró szerepet egy hatalmas filmben, mint egy főszerepet valami olyasmiben, amit az emberek úgyis elfelejtenek egy héttel a premierje után.
Ha visszamegyek Amerikába, nem sokan ismernek fel az utcán. De az a kevés ember, aki igen, épp azért ismer fel, amiért szeretném, hogy felismerjenek.
Ha a filmjeiddel millió dollárokat kereső üzletemberré válsz, többé nem a világ problémáival foglalkozol, hanem konformistává kell válnod, hogy megőrizhesd a vagyonodat. Én szerencsésnek tartom magam, mert ha nem is fontos a pozícióm, valami fontosban vehettem részt.
hvg.hu: Tényleg olyan nehéz ember Lars von Trier, mint mondják?
J.-M. B.: Nem, egyáltalán nem! Csak arról van szó, hogy amit a sajtó nem tud kontrollálni, azt megpróbálja elpusztítani. Emlékszem, régen mindenki együtt volt a cannes-i filmfesztiválon, a sztárok és a közönség. Ma viszont már olyan az egész, mint a G7-találkozó, és úgy kezelik a rendezőket, mint az országok elnökeit. És az ilyesmi beférkőzik a fejedbe. Lars sok esetben nem fogta fel a kereteket, amik között volt. Az Európáért kapott díját a vízbe dobta, a Táncos a sötétben díja után megköszönte a díjat a fesztivál elnökének, és hozzátette, „annak ellenére, hogy szart se tud a filmművészetről”. Ha ilyesmiket csinálsz, gyorsan szerzel magadnak pár ellenséget. Mindössze ennyiről van szó.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
