Ne az egészségügyre, hanem magunkra számítsunk, ha sokáig és jól akarunk élni
Dr. Peter Attia azt mondja, ha túl akarjuk élni a várható életkorunkat, mégpedig viszonylag jó formában, akkor keményen meg kell dolgoznunk érte – apró, egymásra épülő változtatásokkal. Ehhez nyújt hátteret és segítséget a Végigélni című könyvében.
Az orvostudomány ma minden korábbinál hatékonyabban kezelni tudja a törött lábat és a lőtt sebet, és ahogy az elmúlt években láttuk, még a járványokon is gyorsan fogást talál. De az olyan hosszú távú betegségek ellen, mint a rák, a cukorbetegség, a szív- és érrendszeri betegségek vagy az Alzheimer-kór, már kevésbé hatékony. Pedig nagy eséllyel épp ezek a betegségek várnak ránk életünk utolsó évtizedeiben.
Magyarországon a várható élettartam öt év alatt átlagosan 1,7 évvel csökkent az Eurostat adatai szerint. Míg a 2017-ben születettek arra számíthattak, hogy átlagosan 76 éves korukig élnek, a 2021-ben születettek már csak 74,3 évet remélhettek – az Európai Unióban ez utóbbi 80,1 év. Vagyis nem állunk túl jól, egyéni szinten pedig nagyon sok tényező befolyásolhatja azt, hogy meddig élünk, és ebből hány évet egészségben.
Azt, hogy a magyar egészségügy korántsem az a biztos védőháló, mint amiben a társadalombiztosítást lelkiismeretesen fizető állampolgár reménykedik, egyre többen veszik adottnak. A statisztikákból pedig visszaköszön az is, hogy a magyarok egészségi állapota nagyon is sok feladatot tudna adni az egészségügynek, ha az elbírna ezekkel: az elhízás, az alkohol, a dohányzás, a stressz és a tespedés is szedi az áldozatait. A Központi Statisztikai Hivatal szerint egy átlag magyar már évekkel a nyugdíjba vonulás előtt lerobban.
A hosszú ÉS egészséges élet titkát kutató, és az ez irányú ismeretterjesztést missziónak tekintő Dr. Peter Attia jegyzetekkel és szakirodalommal együtt csaknem 500 oldalas Végigélni című könyve az orvostudomány mai állapotából kiindulva meglehetősen sötét képet fest arról, hogy mit várhatunk az egészségügytől a nyugati világban. Röviden: elnyújtott betegeskedést és kiszolgáltatottságot.
Lehet, hogy az orvosok ma képesek minket életben tartani, de szinte semmit nem tudnak tenni azért, hogy közben, ahogy ő fogalmaz, lassan elsorvadjunk. Persze a könyv nem lenne 500 oldalas, ha ne kínálna legalább néhány reménysugarat arra, hogy ezt megakadályozzuk.
A helyzet komolyságának a hangsúlyozására Peter Attia nem kíméli meg az olvasót attól a jövőképtől, amelyben az életmódja és az orvostudomány jelenleg érvényes filozófiája szerint „lassú halálra” számíthat, és nagy eséllyel az öregkorral járó krónikus betegségek fogják elvinni, amelyeket ő csak az Apokalipszis Négy Lovasának nevez. Ezek a következők:
- szívbetegség
- rák
- neurodegeneratív betegség
- 2-es típusú cukorbetegség, és az azzal összefüggő anyagcsere-rendellenességek.
Ennek a forgatókönyvnek a komolyan vételéhez jó tudni azt is, hogy tévhit, hogy az orvostudomány olyan jól állna a halálozási arány javításában. A huszadik századi halálozási adatokból ugyanis az látszik, hogy ha kivesszük belőlük a nyolc legfontosabb fertőző betegség haláleseteit, amelyeket az 1930-as évektől antibiotikummal nagyjából kordában tudunk tartani, akkor az átlagos halálozási arány nem sokat változott, vagyis az egészségügy, amelynek jelenleg a gondjaira vagyunk bízva – ahogy Attia nevezi: orvostudomány 2.0. – nem sok eredményt ért el az Apokalipszis Lovasai ellen.
Ezeknek a kialakulásában – ahogy azt visszatérően hallhatjuk és olvashatjuk – az életmódunknak nem elhanyagolható a szerepe, de az orvosi képzést végigcsináló, majd orvosként praktizáló Attia azt is fontosnak tartja tudatosítani, hogy az egészségügy is hozzájárul a romló statisztikákhoz, mert rendszerint rossz időpillanatban avatkozik be, jóval a betegség megjelenése után, gyakran túlságosan későn. Pedig ezek a krónikus betegségek éveken, sokszor évtizedeken keresztül alakulnak ki, és ahogy írja, még amikor valaki „hirtelen” hal is meg szívrohamban, a betegség valószínűleg már két évtizede fejlődik a koszorúereiben. Attia a könyvében ezekre a megelőző évtizedekre próbálja meg irányítani a figyelmet.
Peter Attia nem állítja, hogy könnyű dolgunk van, hiszen „civilizációs betegségekkel” állunk szemben: a modern korban javultak ugyan az életkörülményeink, de nagyon sok olyan körülmény határozza meg a mindennapjainkat, amely többféle módon is korlátozza az éveink számát, és a génjeink nem tudják tartani a lépést a környezetünkkel.
Attia öt taktikai területet határoz meg, ahol szerinte mindenképpen tennünk kell valamit, ha befolyásolni akarjuk az egészségünket.
- Az első, és a szerző szerint messze a leghatékonyabb a mozgás, amelynek az ő eszközkészletében egyszerre kell szolgálnia az aerob hatékonyságot, a maximális oxigénfelvételt, valamint az erőt és a stabilitást.
- A második a táplálkozás, vagy ahogy Attia nevezi, a táplálkozási biokémia.
- A harmadik az alvás, amelyről még mindig nem lehet eleget beszélni.
- A negyedik pedig az érzelmi egészség.
A könyv részletekbe menően foglalkozik mindegyik eszköz jelentőségével és hatásával – vagy épp a kiiktatásának a következményeivel. De talán az egyik legerősebb érve ezek mellett az, amikor az úgynevezett centenáris tízpróba kidolgozására biztatja az olvasót, akinek azon kell elgondolkodnia, hogy mi az, amit az élete kilencedik, esetleg a tizedik évtizedében is meg akarna tudni csinálni. Túrázni három kilométert? Kinyitni egy befőttesüveget? Felemelni egy kisgyereket a földről? Majd végigvezeti azon, hogy mi mindent kell már a harmincas-negyvenes éveiben megtennie ahhoz, hogy felvértezze magát az erő és az aerob kapacitás hirtelen hanyatlásával szemben, amivel idősebb korában szembe kell majd néznie – és ami ezeket a hétköznapi tevékenységeket ellehetetleníti.
„Tudom, hogy saját fizikai hanyatlásunk elég morbid téma, de ha nem gondolunk rá, attól még nem lesz kevésbé elkerülhetetlen”
– igyekszik meggyőzni az olvasót erről a nagyon is személyes életbiztosításról.
Hogy mennyire nem „felhasználóbarát” az orvostudomány 2.0 hozzáállása, azt a szerző a legszemléletesebben a 2-es típusú cukorbetegségen keresztül tudja láttatni. Az Amerikai Diabétesz Társaság irányelvei szerint egy cukorbeteg akkor kapja meg az erről szóló diagnózist, illetve a kezelést és a gyógyszereket, ha a hemoglobin A1c tesztje 6,5 százalékos vagy nagyobb értéket mutat. Ha 6,4 százalékot ér el, akkor általában testmozgás és étrendváltoztatás javaslatával hazaküldik, majd várnak, hogy kialakuljon nála a cukorbetegség – pedig lenne lehetőség a közbeavatkozásra.
A késlekedés mellett életbevágó hiányossága a mai orvostudománynak az is, hogy a betegségekre egymástól teljesen függetlenül tekint. „Úgy kezeljük például a cukorbetegséget, mintha semmi köze nem lenne a rákhoz és az Alzheimer-kórhoz, holott erős rizikófaktornak számít mindkettőnél” – mutat rá a szerző.
Attia könyve tulajdonképpen kiáltvány annak érdekében, hogy a fent említett „Lovasokat” kicselezzük, és a lehető legkorábban cselekedjünk. Ezt lenne hivatott elérni az orvostudomány 3.0, amely jóval nagyobb hangsúlyt helyez a megelőzésre, mint a kezelésre, egyedi esetnek tekinti a pácienst, nem kezel egyformán mindenkit, és a kockázatok őszinte felmérését és elfogadását tekinti kezdőpontnak – beleértve a cselekvés hiányának a kockázatát is. Összességében pedig nagyobb figyelmet szentel az egészségtartamnak és az életminőségnek.
Az egymás után bezáró kórházi osztályok országából nézve ez leginkább valami úri huncutságnak tűnik a liberális Nyugaton, de Attia meggyőzően állítja, hogy ez az orvoslás jövője: és nem utolsó sorban a betegek kezébe is ad eszközöket annak érdekében, hogy alakítani tudják az életkilátásaikat – nemcsak hosszában, hanem minőségében is.
Szerencsére a szerző nem hagyja kétségbeesni az olvasóját, és nem csak a lehetséges eszközökben, hanem a nyelvezetben is közel hozza a problémát és a megoldást. Bár a könyv alaposan megvan pakolva orvosi szakszavakkal, Attia ért ahhoz, hogy történeteken, hasonlatokon, személyes tapasztalatokon keresztül érzékeltesse a szervezetünkben zajló folyamatokat, megértesse a kockázatokat, és a közbeavatkozás jelentőségét. A mondanivalójának súlyt ad az is, hogy az olvasó sok esetben vagy a környezetében vagy saját magán megtapasztalta már az itt felsorolt egészségi kihívásokat. Az egész nagyon valóságízű lesz ettől.
Peter Attia nagyon érzékletesen és érthetően magyarázza el a betegségek kialakulását, hogy az egészségesnek tartott értékekből hogy olvasható ki a kockázat, legyen szó zsigeri zsírról, a májenzim szintjéről vagy a csalóka koleszterinszintről (nem, nem a „jónak” kikiáltott HDL-re, vagy a „rossznak” kikiáltott LDL koleszterinre érdemes figyelni, ha a megelőzés a cél, hanem a koleszterint szállító fehérje, az apoB, és egy kevéssé ismert, de nagyon is halálos részecskének, a Lipoprotein(a)-nak vagy röviden Lp(a)-nak a szintjére.) Egyértelművé teszi azt is, hogy ha csökkenteni akarjuk a szív- és érrendszeri betegségek halálozási arányát, akkor már 40 vagy akár 30 éves kortól el kell gondolkodni a megelőzésen.
Peter Attia, ismét egy személyes szálat befűzve a tudományos eszmefuttatásba, a végére tartogatja az egyik, ha nem a legfontosabb kérdést, amelyre jó, ha van válaszunk, ha már az összes feladatot igyekszünk kipipálni a „hosszú élet”-listán. Az epilógusban elismeri, hogy a hosszú élet iránti megszállottsága valójában a haláltól való félelméből eredt, csakhogy meg kellett találnia a választ arra is, hogy miért is érdemes megnyújtani az életet. „Miért akarunk hosszabb ideig élni? Mi célból? Kiért?” – teszi fel az egyszerű, mégis sokszor szőnyeg alá söpört kérdéseket. A válasszal talán könnyebb lesz ennek a könyvnek az elméletét átültetni a gyakorlatba.
Borítóképünk illusztráció! Fotó: AFP/Hans Lucas/Magali Cohen