Szürke az élete? Találjon ki magának rituálékat!
Az apró szertartások tehetik különlegessé a hétköznapokat. Ez az üzenete Michael Norton könyvének, A rituálhatásnak, amely egy olyan világra nyit ajtót, amelyet eltakar előlünk a szokásokra és hatékonyságra optimalizált életünk.
A nagy eséllyel vallásos, spirituális kontextusból ismert rituálé megtévesztően hasonlíthat a szokásra, ezért Michael Norton, aki a Harvard Egyetem kutatója és tanára, és kollégáival egy évtizeden át tanulmányozta a szertartásokat, már rögtön a könyve elején egyértelműsíti, hogy két külön fogalomról van szó, és ezt egy minimalista definícióval meg is világítja. A szokás lényege ugyanis a „mit”, a rituáléé pedig a „hogyan”. Vagyis a szokás arról szól, hogy mit csinálunk, a rituálé pedig ennek a cselekvésnek a végrehajtási módjáról. Ha ez még mindig sejtelmesen szól, akkor vegyünk egy hétköznapi példát, amely önmagában mind a két fogalmat képes megtestesíteni: a kávézást.
A kávézás az egyik embernek szokás – egyfajta végcél, hogy koffeinhez jusson. A másiknak azonban túlmutat önmagán azzal, hogy a kávézás „hogyanja” a fontos: hogy milyen kávét iszik, hogyan készíti el, miből, hol és miért issza, amitől az egész jelentőségteljes rituálévá válik.
A modernkori rituálé egyik plakátfiúja is lehetne Rafael Nadal, akinek a szervák előtti mozdulatsora tankönyvinek számít ebben a műfajban. Pedig az ő esetében ezt a rituálét nem is a szokással, hanem a babonával keverték össze gyakran. Hosszúra nyúlt (és tavaly véget ért) teniszkarrierje során Nadal a szervái előtt megigazította az alsónadrágját, majd a pólóját, kisimítod a haját a szeméből, és megtörölte az arcát.
A mozdulatok sokszor talán idegesítették a nézőket és a vetélytársait is, de Nadal elárulta, hogy mindez pszichológiai előnyökkel jár: „Nem kötelező ezeket megtennem, de ha megteszem, az azt jelenti, hogy összpontosítok”. Az életrajzában pedig azt is világossá tette, mennyire távol áll a valóságtól a feltételezés, hogy ez babona vagy kényszeresség lenne: „Ha babona lenne, miért csinálnám ugyanazt a dolgot újra meg újra, akkor is, ha nyerek, és akkor is, ha veszítek? A rituálé számomra egy eszköz, hogy belehelyezzem magam a meccsbe, azzal, hogy rendet teszek a környezetemben, rendet teszek a fejemben is.”
A rituálé azt jelenti, hogy ugyanazokat az egyszerű, akár unalmas cselekvéseket, érzelemmel, jelentéssel, valami „többel” lehet átitatni, és ettől mindez rögtön gazdagabb lesz, és hatással van nemcsak a külső, hanem a belső világunkra is – adott esetben, mint Nadalnál, akár versenyelőnyhöz is juttathat.
Norton szerint a rituálék meglepően elterjedtek, és túlmutatnak a nyilvánvaló élethelyzeteken, mint amilyenek az esküvők vagy temetések, ünnepek és vallásos események. Sőt nemcsak átszövik az életünket, hanem nagyon hatékonyak és sokoldalúak is, és nagyon sok helyzetben támaszt és segítséget nyújtanak. Enyhíthetik például a teljesítménytől való szorongást, elmélyíthetik a családi, baráti kapcsolatokat, többlet értelmet adhatnak a munkahelyi jelenlétnek, megerősíthetik az emlékeket, segíthetnek a gyász feldolgozásában. Vagyis nagyon sok érzelmi, pszichológiai hatást kiválthatnak, és pont olyan helyzetekben, amikor a legnagyobb szükségünk van erre. Norton ezt nevezi rituálhatásnak.
Persze könnyen legyinthetnénk is erre, mondván, hogy marhaság, de a szerző finoman adagolt kutatási adatokkal is alátámasztja az állításait. Az egyéni és kollektív rituálék kutatásában pszichológusok, közgazdászok, idegtudósok és antropológusok vettek részt, maga Norton és kutatótársai a Harvardon pedig egy évtizeden keresztül több tízezer embert kérdeztek, laborkísérleteket végeztek, sőt különféle képalkotó eljárásokkal is megvizsgálták az agyat, hogy feltárják a szertartások hátterét.
De ezeket a kísérleteket ki lehet vinni a laborokból, és ki lehet próbálni a saját életünkben is. Vegyünk például egy tökéletesen felszolgált sört. A belga Stella Artois sörgyár még a kilencvenes években indította el a félig-meddig komoly marketingkampányát, amelynek középpontjában a kilenc lépéses csapolási és felszolgálási útmutató állt – benne az ikonikus mozdulattal, amellyel a fölöző 45 fokos szögben távolítja el a hab nagy, laza buborékjait. Ennek a marketingfogásnak köszönhetően a vállalat a versenytársai fölé tudta árazni a termékét, de mozdulatsor szertartásossága valóban képes valamiféle többlettel ellátni az élményt. Mert egy sört meg lehet inni úgy is, hogy lecsavarjuk a kupakját, és kész. De a megfelelő rituáléval hatással lehetünk az élmény minőségére. Norton ezt úgy fogalmazza meg, hogy „akár még a papírtálcás tizenkettes kiszerelésben vásárolt dobozos sört is élvezhető elixírré változtathatjuk.”
Oké, ez talán túlzásnak hangzik, de érzékelteti a rituálék erejét, és megmutatja azt is, hogy a leghétköznapibb helyzeteket is sikerülhet átminősíteni a segítségükkel. Még az olyan, nyűgnek gondolt tevékenységeket is, mint például a tavaszi nagytakarítás, amely gyakorlati szükségszerűségből alakulhat át rituálévá, ha úgy állunk hozzá, hogy megtisztítjuk a teret, és megünnepeljük a közeledő új évszakot és új életszakaszt.
Talán senki nem tudott annyi többlet tartalommal felruházni egy olyan hétköznapi, és sokszor megvetett tevékenységet, mint a rendrakás és a takarítás, mint Marie Kondo, aki ennek megfelelően fel is bukkan Norton könyvében. A japán háztartási guru egyik legnagyobb hatású útmutatása az, hogy „takarításkor az a lényeg, hogy minden egyes tárgyat egyesével vegyünk fel, és csendben kérdezzük meg magunktól: ez még örömet okoz? Figyelj oda, hogyan reagál a tested. Az öröm személyes dolog, ezért mindenki másképp fogja megélni.” Kondo nem építhetett volna birodalmat arra, ha a rituáléja nem működne, és valószínűleg sok embert megmentett a megőrüléstől a a felhalmozott lomok közepén.
Michael Norton nem hallgatja el, hogy a rituálék marketingcsapdaként is leselkednek ránk. Nemcsak a már emlegetett sört, hanem kozmetikai termékeket, kávékat, alkoholt is megpróbálnak eladni nekünk ezzel a plusszal, de a szerző tudományos perspektívájából nézve sokkal gazdagabbak leszünk, ha „ahelyett, hogy passzívan elfogadnánk (vagy megvásárolnánk) a vállalatok által tervezett és számunkra értékesített rituálékat, aktív szereplőkké is válhatunk, ha némi erőfeszítést és figyelmet fordítunk a saját rituáléink kialakítására”.
Ezek a személyes, „világi rituálék” felölelhetnek nagyon sok élethelyzetet vagy életkort. Rituálé lehet egy gyerek lefekvési rutinja, egy felnőtt hazaérkezése a munkából, de lehet extrém is, mint például Victor Hugóé, aki minden reggel kilenc körül meztelenre vetkőzött, és arra utasította az inasát, hogy dugja el a ruháit mindaddig, amíg nem teljesíti az aznapra kitűzött írói penzumát.
Flannery O’Connor minden nap még pirkadat előtt felkelt, imádkozott, majd édesanyja társaságában megivott egy termosz kávét, héttől pedig katolikus misén vett részt.
Maya Angelou reggelente elment a házától nem messze lévő motelszobába, ahol előzetes kérésének megfelelően a személyzet az összes képet levette a falról.
Charles Dickens a nap végén elővette a mindig magánál hordott iránytűjét, hogy megbizonyosodjon arról, hogy az ágya észak vele néz, majd elfújta a gyertyát, mielőtt elaludt.
Keith Richards mindig megeszi egy szelet húsos pitét, mielőtt színpadra lép a Rolling Stonesszal.
Chris Martin, a Coldplay énekese fellépés előtt nem hagyja el az öltözőjét addig, amíg fogat nem mosott.
Marie Curie csak akkor tudott elaludni, ha az ágya mellett volt egy kis üveg rádium.
Szvjatoszlav Richer zongoraművész minden koncertje előtt egy rózsaszín műanyag homárt helyezett egy szaténnal bélelt dobozba, és egészen addig a pillanatig magánál tartotta, amíg színpadra nem lépett.
Serena Williams az első adogatása előtt ötször, a második előtt pedig kétszer pattintja meg a labdát.
Cristiano Ronaldo folyton a jobb lábával teszi meg az első lépést a focipályán.
Joan Didion író mindig berakta a mélyhűtőbe a vázlatait, ha úgy érezte, hogy elakadt.
Norton ugyanis azt állítja, hogy a „rituálhatás” segíthet az emberi létezés mélyebb megtapasztalásában, és a szembenézésben is a kihívásokkal. A rituálék szó szerint átalakíthatják az érzelmi élményeinket, és összekapcsolhatnak bennünket saját magunkkal és másokkal.
Michael Norton egy interjúban tisztázta, hogy szó sincs arról, hogy a szokások ellensége lenne, de mégis úgy gondolja, hogy néha túlságosan is sok figyelmet szentelünk ezeknek, abban bízva, hogy a tökéletes szokásokkal tökéletes életet élhetünk, benne a szokássá tett mozgással, egészséges étkezéssel, alvással, és a többi, általában újévi fogadalom formájában előkerülő elhatározással. „Azt hiszem, visszatekintve úgy értékelnénk, hogy ez egy elég száraz, unalmas élet volt. Szuper egészséges lennél, ez nem kétséges. De azt mondanád, hogy gazdag életem volt, vagy érdekes, változatos életem? Azt hiszem, pont itt jönnek be a képbe a rituálék: segítenek kilépni a mindennapi életünkből, szó szerint, a mindennapok rutinjából, és segítenek egy kicsit több örömet, több értelmet és több érzelmet találni benne.”
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
