„Az első kilenc hónap gyilkos volt. Gondoltam, hogy a külföld jó, majd hamar nagy autóval, bécsi rendszámmal száguldozunk. Felejtős volt. De nem volt kedvem szégyenben hazamenni.” Hegedűs Csaba négy éve, 23 évesen ment Orosházáról Bécsbe egy barátja tanácsára, amikor már túl volt azon, hogy úszómesterként vagy autómosóként próbáljon megélni. „Bécsben festőket kerestek, mondtam, festő vagyok. Feketén dolgoztam, heti 50 óráért 100-150 eurót kerestem az elején. Parkban aludtam, a Dunában fürödtem, lefogytam. Négyen voltunk, a többiek lekoptak.”

 Tolmáccsal tárgyalni

A nem túl rózsás kilátásokhoz képest Csaba ma egy 23 embert foglalkoztató építőipari cég vezetője, farmerben és fekete zakóban jár, csuklóján drágának látszó óra, a haja hátranyalva, és a mosolya Jack Nicholsonéra emlékeztet a Batmanből. Amikor ugyanis már heti 250 eurót keresett, kölcsönből megalapította a bécsiesnek hangzó Wiener Perfect Bau kft-t Orosházán, és azzal kezdett kint házalni. Habár fogalma sem volt róla, mivel jár a cégalapítás. Németül nem tudott, az első buktatókon a konzulátus jogi tanácsadója segítette át, tárgyalni azóta is tolmáccsal megy.

Stiller Ákos

Csaba szerint az volt az áttörés, amikor megcsípett egy munkaerőkölcsönzési megbízást egy osztrák cégnél, és utána már tudott kocsit, szerszámokat, gépeket venni. Azóta csak osztrákokkal dolgozik, törökökkel vagy szerbekkel már nem áll össze. „Ha precíz vagy és tiszta, és intelligensen beszélsz, akkor tudsz érvényesülni.” Az osztrákok korrektek és egyenesek, nem húznak le és nem támadnak be hátulról – állítja. 

Társa soproni, de „látni se akarja Magyarországot”, ahol műszakvezetőként az Elzettnél nem keresett annyit, mint Bécsben egy segédmunkás. Csaba azt mondja, nem túl sokat ígérően, hogy „ha keresek annyit, hogy otthon le tudom élni az életemet, akkor hazamegyek”. Egyébként éppen az eddigi legnagyobb dobásukra készülnek, hiszen megkapták az Ausztria legmagasabb épületének szánt, 220 méter magas DC Tower gipszkartonos munkáit.

Kölcsönpénzből vendéglő

„Á, heló, Grüßgott!” – ez egy indiai törzsvendégnek szól Neubauer Adél és Lívia meidlingi kávézójában. Az inkább külvárosi helynek számító Giro Café az indiai vendégtől elvonatkoztatva tipikus bécsi magyar hely, a vendégkör nagy része a már régebben a környéken élő magyarokból áll. A pultban mézeskalács és muffin díszlik, a kassza mellett a magyar Halloween-partiról maradt tökök sorakoznak.

Giro Cafe

Egyébként a soproni testvérpár nem akart „magyar helyet” nyitni, csak így alakult, miután rögtön az elején egy magyar karácsonyi vásárra (mert Bécsben ilyen is van) kaptak catering-megbízást. Utána a facebook-on terjedt tovább a hírük. És az is számít, hogy a Bécsben próbálkozó magyar vállalkozókat tájékoztató honlap szerkesztője, Földes Péter (alias Pierre) itt tartja a fogadóóráit.

 Lívia 32 éves, vendéglátóiparit végzett, és három éve ment ki Ausztriába felszolgálónak, miközben Győrben andragógiát tanult levelezőn. Németből középfokúja volt. A hat évvel fiatalabb Adél a Pannon Egyetemen szerzett vendéglátós diplomával már egyenesen Bécsbe ment másfél éve, hogy együtt nyithassanak kávézót. Kölcsönből meg félretett pénzből fogtak neki.

Giro Cafe

Az első tanulság pedig az volt, hogy aki Bécsben kávézót akar nyitni, először is szerezzen egy jó könyvelőt és egy ügyvédet. Bécsben ugyanis az önkormányzati bérlemények rendezetlen terhei átszállnak a következő bérlőre. „Ha nem vagy elég figyelmes, akkor rád tud ruházni rejtett adósságot, majdnem belefutottunk egy ilyenbe” – mondja Lívia. Nulláról építették át a kávézót. „Olyan kávézót akartunk, ahol tényleg jó a kávé. Olaszországból hozatjuk, a bútorokat is ott csináltattuk.” Tíz hónap alatt kapták csak meg a dohányzóra az engedélyt, úgyhogy nem lehet azt mondani, hogy Bécsben gyorsabban őrölnek a bürokrácia malmai, mint Budapesten. 

„Amit a felsőoktatásba befektettem, azt otthon nem tudom kamatoztatni” – említi Lívia a legsúlyosabb érvet Ausztria mellett. „Egy hatórás takarítónő többet keres itt, mint egy középvezető otthon, ráadásul itt megbecsülik a munkavállalót. Szeretem Ausztriát, de mértékkel.” Úgyhogy úgy tervezi, előbb-utóbb inkább hazamegy, míg Adél egyelőre marad. 

A kevés szabályt be kell tartani 

Kovalcsik Mónika építőipari vállalkozásainak a válság tett be Magyarországon annyira, hogy 32 évesen úgy döntött, ismeretségek nélkül kijön Bécsbe. „Olyan munkát kerestem, amihez nem kell nyelvtudás, és tudok másokat foglalkoztatni. Másrészt azt gondoltam, mindenképp inkább itt szeretnék gyereket, ne az otthoni jövedelmemből kelljen eltartanom.” Két éve otthonról kezdett telefonálgatni bécsi munka után a magyar mobiljáról. Végül inkább helyben próbálkozott, egyrészt vasbetonacél-szerelésre, másrészt takarításra szakosodott céget alapított. 

Stiller Ákos

Az indulást egy szerb takarítócég jelentette, amelyiknél négy fővel alvállalkozó lett, és utána már bővíteni is tudott. Rövidesen tizenkét emberrel dolgozott, akik Sopronból ingáztak vagy bécsi munkásszállásokon laktak, és nagyjából kéthetente jutottak haza. Nem volt nehéz kiszámolni, hogy a nehéz fizikai munka és az ingázás ellenére még mindig jobban járnak, mint otthon. Mónika szerint Ausztriában „kevés a szabály, de azokat be kell tartani”. Például 5-30 ezer eurót is kirónak illegális foglalkoztatásért.

Azért illúziói neki is voltak. „Azt gondoltam, itt mindenki kifizet mindenkit.” Mónika a bőrén tapasztalta meg, hogy ez nincs mindig így, és az eset elvitte több tízezer euróját, amikor már épp fellélegezhetett volna. Most mindenesetre gőzerővel dolgozik az új vállalkozásán, továbbra is szerb partnerekkel. És egyre több fővállalkozói ajánlatot ad be, mondja nem minden büszkeség nélkül. Leülni is alig van ideje. „Aki itt van, annak nincs ideje. Ha hazamegyek, kell két nap, hogy átálljak. Ebben az országban sokkal nagyobb a nyugalom, rendezettek a családok. Talán azért, mert akinek van munkája, annak van pénze is. Itt nem fordulhat elő, hogy nem tudják kifizetni a fűtésszámlát.”

(A szerző korábban a Magyar Narancsnak volt az újságírója. Nagy sikerű könyvet írt a pécsi Európa Kulturális Fővárosa projektről. Jelenleg Bécsben dolgozik, a Sozial Marie, egy civil szervezetek szociális innovációját támogató díj munkatársaként.)