“Megmutattak egy hekket nyersen, lemérték, kifizettük. Amit aztán sülve kiadtak, majdnem fele akkora volt.” Egy olvasónk járt így a Balaton északi oldalán, Tihany egyik legmenőbb fürdőhelyén. A vendéglátóipari lehúzós technikákat bemutató cikkünk nyomán olvasóink is lendületbe jöttek és egymás után osztották meg átvágós tapasztalataikat. Legtöbben nagyon olcsó és átlátható stiklikre panaszkodnak, úgy tűnik, egy csomó helyen teljesen hülyének nézik a vendéget.

Hekkes olvasónk vesszőfutása például nem ért véget a fagyasztott, majd felengedett sült hal méretével, balszerencséjére salátára is fájt a foga. “Nyár közepén saláta címén csak csalamádé, csemege uborka és almapaprika volt kapható. Kérdésemre, hogy nincs-e valami friss öszetevőkből mégis valami saláta, a görög salátát ajánlották. Ez a "görög" saláta durván összevagdalt uborkából és három négy apró ismeretlen sajtdarabból állt. Ez több száz forintos pofátlan becsapás volt.”

A külföldiek kinevették az apró falatkát

Egyik-másik trükk “gazdasági” jelentősége nem is nagyon érthető, hiszen vajon mit hoz a (fekete)kasszára az az akció, amelynek során a félliteresnek mondott – amúgy 4 decis –, 650 forintért vesztegetett limonádéban jó, ha 1,5-2 deci ital van, és a pohár többi része “ki van tömve citrommal, narancskarikával, jéggel, ami jól néz ki”, hiszen a töltőanyagok jóval többe kerülnek, mint a hiányzó szóda. Ezzel “trükkel” csak a vendég kedvét veszik el a következő ital megvásárálásától. Mondjuk, a személyzet nyugalma sem utolsó szempont, az is igaz.

hvg.hu archív

Sok egység alapoz arra, hogy a vendég, ha már leült, nem áll neki komolyabban balhézni, inkább fogyasztani akar, mint az igazáért harcolni. Ebben bízva trükkök sorozatát zúdítják a nyakába, főleg, ha külföldi. Egy, a szakmát belülről ismerő olvasónk avat be a kulisszatitkokba: a tételek “ízre nagyon finomak, viszont roppant miniatűrizáltak, mind a gyorskaják mind a főételek mennyisége. Felszolgáltam egy 800 forintos hamburgert, és az asztalnál ülő külföldi vendégek kinevették a tányéron tartózkodó hamburger falatkát. Gondolná az ember, a pizza van a legjobb árban 1000-1500 forint, ez oké, de az már nem, hogy lassan a széle nagyobb, mint a feltét. A főételek mennyisége is rettentően kevés, és még a köret benne sincs az árban: pár gramm krumpli vagy rizs még plusz 500 forint.”

Napi rutin a félretájékoztatás, vannak helyzetek, amikor vendég nem böngészi hosszasan az ét-, vagy ittalapot, hanem csak úgy nagyvonalúan – ám, mint később kiderül, felelőtlenül – blindre berendel egy üdítőt. Üdítőkérdésben sok újat feltehetően nem tudnak mondani senkinek, arra azonban nem számít a nyaraló, hogy “ha kér egy kólát, akkor az 500 forintos félliteres kiszerelést kapja. Nutella helyett hasonló ízű német klón. Menük: táblára kiírják a csalogató, jól hangzó menüket, beül a vendég megkapja az étlapot és az első oldalon rögtön észreveszi, hogy a táblán kiírt ezer forintos menü egy gyerekadag. A vendégek 95 százaléka persze nem áll fel, hanem rendel egy felnőtt menüt, igencsak felnőtt árral.”

Nullkilométeres felszolgálók

Ugyan csak áttételesen átverős, inkább végtelenül bosszantó az egyik-másik helyen tapasztalható mérhetetlen hozzá nem értés és inkompetencia. “Általában egy műszakban tartanak egy rutinos kasszást, vagy főpincért, akinek a feladata felszolgálás helyett inkább a többiek hibáinak kijavítása. A többi felszolgáló, pultos, mixer legfőbb tulajdonsága az amatőrség (nulla óra vendéglátós tapasztalat), továbbá a gyenge kommunikációs készség, néhol az idegen nyelv alapfokú hiánya. Néhány példa: a felszolgáló nem tud cappuccinót készíteni, a mixer cukorszirupot tesz a cuba librébe (a világ legegyszerűbb koktéljába).”

Általánosan elterjedt az ásványvíz kontra csapvíz feszültség, szinte minden levélírónk megemlíti. Egy “igen gyakori étteremlátogató” új jelenségként említi a “csapvíz problematikáját”. Arról van szó, hogy “ha az ember egyszerű csapvizet kér, újabban kerek-perec megtagadják. Legutóbb az egyik legismertebb, legrégebbi budapesti indiai étteremben mondták azt, hogy nem adhatnak, mert a "főnökség megtiltotta". Ez különösen annak fényében vicces, hogy egy ilyen helyen az ember másodmagával alsó hangon otthagy 8-10 ezer forintot – akkor meg miért az az egy pohár csapvíz fáj?”

Sekélyes szolgáltatások a Balatonnál

Fazekas István

A csapvíz különösen veszélyes lehúzós eszköznek tűnik, hiszen “amikor a szomjas vendég ásványvizet kér, biztos lehet benne, hogy a mentes címkével ellátott palackban közönséges csapvíz van, a szénsavas címkéjű pedig szódavíz. Mikor a vendéglátásnak még volt becsülete, a megrendelt ásványvíz zárókupakját a vendég asztalánál pattintották le. Mi van ma? Felnyitott üveggel "kedveskedik" a felszolgáló.”

Ennek minősített verziója, amikor ugyanezt nem a vízzel adják elő, hanem a jóval drágább tömény italokkal. “A legfelháborítóbb eset a márkás italok nem megléte, helyette noname csöves piákat alkalmaz a kívülről igazán tetszetős bár.” A balatoni viszonyokat jól ismerő olvasónk szerint ez “a sétányon szinte minden bárban alkalmazott módszer”.

Mintha háború után lennénk

Itt azonban nincs vége, a jelek szerint a vendéglátóipar képes mindezt szintetizálni: Budapesten egy belvárosi kávéházban "majd’ minden alkalommal túlszámláztak, volt, hogy 50-80 százalékal. A kaja sokszor rossz, a kávé úgyszintén, a kiszolgálás pocsék, sokat kell várni, egyszer mikor kértem a panaszkönyvet, megtagadták.” Mondjuk, ha kihozzák a panaszkönyvet, sokkal jobban akkor sem jár a kedves vendég. “Magára valamit is adó vendéglátó/szórakozó hely minimum két vásárlók könyvével rendelkezik. Az egyik, amit a vendég lát és abba bejegyzést tesz, a másik, amit a felettes szerv lát és ellenőriz.”

Egy olvasónk beszámol az északi part egyik nagy, állami kezelésben lévő üdülő- és strandkomplexuma vendéglátásának villámgyors leépüléséről. A strand háború utáni kifosztott területre emlékeztet: a felszívódott büfé kocsi hűlt helye, besötétített étkező pultok és lakatra zárt koktélos bódé fogadja a nyaralókat. A kevés üzemelő étkezőben sem volt sok köszönet, a fogyasztói igényeket finoman szólva sem sikerült belőni: gyrostállal csak az első 2-3 órában találkozhattak, lángoshoz öt nap alatt nem sikerült hozzájutniuk. Egy ártatlan pénteki napon 36 darabra becsülték a teljes üdülőközpont lángosigényét. Sültkolbászt csak a kommunikációban – krétával a palatáblán – érzékeltek, a hamburger és a hot-dog pedig egymást váltották, nem volt olyan nap az egyhetes nyaralás során, hogy mindkettőt lehetett volna kapni.