Még csak március közepén jártunk, épp csak a járványügyi veszélyhelyzet meghirdetésének kezdetén, amikor a Magyar Divat & Design Ügynökség megkeresett mint a ruhaipari ágazati stratégia kimunkálása során meghallgatott ismerős varrodatulajdonost, hogy az Innovációs és Technológiai Minisztérium (ITM) sürgősen gyártási kapacitásokat keres orvosi maszkok és védőruházat gyártására, részt vennénk-e ilyen munkában. A legnagyobb örömmel, válaszoltam, hisz amúgy is törtük már a fejünket valami hasonlón.

Nem voltunk egyedül ezzel, mások is szívesen jelentkeztek a hívó szóra, sokféle indíttatásból: túlélési önérdekből, segíteni akarásból.

A megkeresés nem ért meglepetésként: a média tele volt az elszánt, tettrekész nyilatkozatokkal:

–       Gondoskodunk a védőfelszerelésekről (eü. intézmények, idősek, veszélyeztetettek…);

–       “Csak a fővárosnak 5 millió maszkra van szüksége”;

–       “Annyi munkahelyet teremtünk, ahányat a járvány tönkretett”;

–       Nem újraéleszteni, hanem életben tartani kell a gazdaságot;

–       Meg kell menteni az érintett kis- és középvállalati szektort, hogy ne veszítsék el a munkahelyeiket az emberek,

és így tovább. Úgy éreztem, itt valóban rólunk beszélnek: kell a termék, és fontos a termelő.

Olvasom, sok helyen milyen innovatív módon tudtak reagálni hazai kisvállalkozások a válságra. Ezt láttam a saját területünkön is. A hirtelen bizonytalanná váló, visszaeső ruha- és divatipari kereslet pótlására védőfelszerelések gyártására állították át a kapacitásokat. Termékleírások, know-how-k, minőségi tanúsítványok terén napok alatt összegyűlt a szükséges tudás.

A termelés tömegessé válásának akkor csak egyetlen akadálya látszott: az alapanyaghiány. Se textil, se gumi nem állt rendelkezésre megfelelő mennyiségben.

Egy-egy termelő több kereskedőnél is bejelentkezett anyagért, gumiért, addig is gyárt abból, ami van, bízva abban, hogy majd csak mindenki a fülére tudja akasztani a 8 mm széles gumiszalaggal varrt maszkot is... Elvégre azonnal kell, hatalmas mennyiségben. Hiszen hallotta, hogy legalább naponta cserélni kell, ha lehet, még sűrűbben.

A kereskedő pedig anyagot rendel. Ha valami, akkor ez menti meg a forgalmat, a néhány fős munkahelyet. Ebben a kapkodásban és nyilatkozatdömpingben nehéz megbecsülni a tényleges, effektív keresletet. De még a kínálatot is. Nem tudni, hogy mekkora készletek állomásoznak a határon, kamionokba zárva, áhítva az egészségügyi várakozási idő leteltét. A kereskedő tehát rendel. Bízik benne, hogy nem vállal extrém kockázatot ezzel. Ha hihetünk a politikusi nyilatkozatoknak. Ha hihetünk a médiának.

Ekkorra összeállnak a termelési kooperációk, alapanyag- és terméklogisztika, gyártás. Kis cég vagyunk, de ebben az együttműködésben napi több ezer maszkot tudunk szállítani. Országosan pedig a magyar varrodai kapacitások felhasználása ennek a sokszorosát kínálja. Ez hetente milliós nagyságrendben jelenthet új maszkokat.

És ekkorra kiderül, hogy az állami vagy önkormányzati megrendelők nem léteznek.

Maradnak helyettük a Katasztrófavédelem neve mögé bújó, a termék egy részével fizetés nélkül eltűnő ügyeskedők. Aki kapacitást toborzott (ITM), nem is jelentkezik. Akiket megkeresünk, nem is válaszolnak. Az önkormányzati ismerősök most annyira sem ismernek, hogy válaszoljanak az ajánlatra. Még nem veszítjük el a reményt, hiszen nem szívességet kérünk. Méltányos áron kínálunk kiemelten fontos terméket azoknak, akiktől folyamatosan azt halljuk, hogy milyen nagy szükség van rá. Napok telnek el, még mindig nincs válasz. A gyártást mindenesetre leállítjuk. Aztán mégiscsak sikerül kierőszakolni néhány választ.

“Délelőtt dönt az illetékes testület a megrendelésről.” Azóta eltelt három hét. Melyik délelőtt?

“Jövő héten érkezik másfél millió maszk Kínából, addig már nem rendelünk. De utána sem, mert már rég túlléptük a közbeszerzési értékhatárt!” Te jó ég! Ez komoly? Tényleg egy bonyolult, hosszadalmas, vagy épp csak a barátok által ismert pályázati kiírással lehet a már most is elkésett védőfelszereléseket beszerezni?

Mástól még ennyit sem kapunk. Nem csüggedünk, megyünk tovább. Hisz fontos, mindenki által hőn várt termékről van szó… Meg a magyar munkahelyek… #Együtt sikerülni fog!

További levél a szakszervezetnek, hisz az is közösségi érdekeket véd, sokakért felelős. Tíz nap után nincs válasz.

Na majd a piac. Levél az ételfutárnak. Rendelés mellé adhat maszkot. Nagyobb összeg esetén ingyen. Meg aztán a saját dolgozói, akik sok emberrel találkoznak. Talán már nem meglepő: nincs válasz.

Közben folyamatosak a hírek a sok milliónyi, Kínából érkező maszkról és egyéb egészségügyi védőfelszerelésről, orvosi műszerről.

Maradnak a külföldi kapcsolatok. Talán tudjuk értékesíteni az időközben felhalmozódott készletet. Nem csak a sajátunkat, hanem szerte az országban felhalmozódottakat. Távoli városokból keresnek meg varroda-ismerősök, nem tudnánk-e segíteni a maszkjaik eladásában. Szóval irány külföld. A néhány kiküldött mintadarabot jól fogadják, rendelnének. De kiderül, hiába: A maszkokra kiviteli tilalom van érvényben. Csak itt, csak most, csak nekünk. A Kormányra nem vonatkozik.

A gyártás végleg leáll. Nálunk és máshol is. Maszkkal teli dobozok közt lavírozunk a műhelyben, ahogy a kereskedő az anyag- és gumihegyeit kerülgeti. A szabad pénzét abba fektette. A közeljövő záloga.

Jó látni, hogy azért megfelelő helyen már a jövőre is gondolnak, s az igazán fontos dolgokra (újra) jut valami kis közpénz is: állami ügynökségek közbeszerzési pályázat keretében ötmilliárd forintot kínálnak a koronavírus-járvány által okozott károk mérséklését segítő tanácsokért. Nekem lenne néhány. És még sokunknak. Valami mégis azt súgja, hogy nem ezekre a tanácsokra várnak.

Légüres térben mozgunk. Vagy inkább víz alatt. Itt vannak hangok, csak épp semmi értelmük. Nem a mi tudásunkkal megfejthető hangok ezek. Láthatóan nem rendkívüli felhatalmazásra van szükség. A rendkívüli helyzeteket is a maguk szintjén szabadon, felelős döntést hozó hétköznapi emberek, munkaadók és munkavállalók, orvosok, ápolók, szociális gondozók, kórházigazgatók kezelik a leghatékonyabban. Még akkor is, ha ezért a munkahelyük elvesztésével fizethetnek.

Epilógus 1.

Az mégsem lehet, hogy ennyire kontraproduktív legyen a rendszer. Kell lennie valami mögöttes értelemnek, csak gondolkodni kell…

Mindenki tudja, hogy Kína a világgazdaság motorja. Legyen szó termelésről, a rejtélyesen hangzó ellátási láncokról, vagy éppen felvevőpiacról. Nem véletlen, hogy a gazdasági elemzők mindig a várható kínai növekedési ütemre fűzik fel a világgazdasággal kapcsolatos várakozásaikat. Most, a járványügyi vészhelyzet miatt összeomló világgazdaság talpraállítását ugyancsak Kínában kell kezdeni. Ezt is Magyarországon ismerték fel először. Azért nem kell a magyar áru, hogy legyen helye a kínainak. Azért nem szabad exportálni sem, hogy ott is legyen helye a kínainak. Így fog erőre kapni a kínai, s rajta keresztül az egész világgazdaság, magával ragadva a magyar gazdaságot is. Sokkal több munkahelyet teremtve, mint amennyit most a pitiáner kis üzleteléseinkkel meg tudnánk menteni.

Ravasz és zseniális.

Epilógus 2.

Happy end. Volt, aki komolyan gondolta, amit mondott. A XII. kerületi önkormányzat megvette a maszkjainkat. Jaj neked, Kína!