Találat érte a libanoni Wazzani folyó egyik szivattyúállomását néhány hete a Hezbollah elleni izraeli légicsapások során. A támadást Bejrútban sokan szándékosnak tartották, a telep 2002-es átadásakor ugyanis Izrael katonai akcióval fenyegetőzött, mivel a szivattyú a libanoni-izraeli határ előtt néhány száz méterrel pumpál ki vizet a folyóból, amely később Izrael egyik legfontosabb édesvízforrásába, a Jordánba torkollik. Egyes libanoni tisztviselők szerint Izrael azért is bombázta a dél-libanoni öntözőrendszereket és csatornákat, hogy megakadályozza a víz felhasználását. Az izraeli szárazföldi erők - szólnak a vádak - nemcsak a Hezbollah megsemmisítése, hanem a víz miatt is nyomultak előre a határtól húsz kilométerre lévő Litáni folyóig. Mark Regev izraeli külügyi szóvivő mindezt nevetséges összeesküvés-elméletnek nevezte, és közölte: az öntözőlétesítmények nem voltak hivatalos célpontok.

A Hezbollah és Izrael 34 napos háborúja nyilvánvalóan nem a víz miatt tört ki, mint ahogy a történelem folyamán eddig csak ritkán indítottak háborút kizárólag a vízért. A vízforrások ellenőrzése ugyanakkor számtalan nemzetközi konfliktus stratégiai célja volt. A múlt heti stockholmi vízügyi konferencián kiderült: a világ édesvízkészletei olyan gyors ütemben fogynak, hogy birtoklásuk a 21. század egyik legfontosabb - a kőolajéval együtt emlegetett - biztonsági problémájává lépett elő.

A Stockholmban nyilvánosságra hozott és az ENSZ támogatásával készült tanulmány szerint a világon már ma is minden harmadik ember olyan területen él, ahol nincs elég víz. A jelentés azt jósolja, hogy 2050-re a víz iránti kereslet a mostaninak a duplája lesz, főként a pazarló mezőgazdasági felhasználás miatt. Ennél is riasztóbb az ENSZ népesedési alapjának (UNPF) prognózisa: 2025-ben a Föld 7,9 milliárd lakójából 5 milliárd nem jut majd elég iható vízhez.

Az országokat átszelő folyók feletti nemzeti szuverenitás számos esetben a védelmi doktrínák része, ugyanakkor nincs megfelelő nemzetközi jogi keret a vízforrások miatt kipattanó konfliktusok békés kezelésére. Pedig az egyik országban végzett emberi beavatkozások - folyószennyezések, elterelések, erőművek és duzzasztók építése - alapvetően befolyásolhatják a folyók hozamát. Komoly feszültséget okozhat az is, hogy a világ népességének a fele lassan a nemzetközi élelmiszerpiactól függ, mivel a vízhiány miatt nem tudja helyben megtermelni a szükséges élelmet.

© sxc.hu

A kulturális különbségek is szíthatják a vízfelhasználás körüli ellentéteket. Számos országban a fogyasztók ingyen kapják az isten ajándékának, de legalább közkincsnek tartott vizet. Más államok vagy intézmények - mint például a Világbank - azt sürgetik, hogy a víz ára tükrözze az előállítási költségeket, mert csak így lehet elejét venni a pazarlásnak. A vízgazdálkodás mára szinte iparággá fejlődött: a berendezések és szolgáltatások globális piacát 400 milliárd dollárnyira becsülik. Az USA "víziparának" értéke 2010-re elérheti a 150 milliárd dollárt. Egyre több energetikai és ipari cég - mint az amerikai General Electric vagy a német Siemens - óriási befektetéseket hajtott végre a vízbizniszben, illetve milliárdos beruházásokra készül.

Ádáz verseny várható a vízért a vidéki és a városi lakosság között is. A mezőgazdaság ugyanis hetvenszer annyi vizet használ fel, mint amennyit a közvetlen emberi fogyasztás (ivás, főzés, mosás, tisztálkodás). Egy átlag amerikai napi vízfogyasztását az USA környezetvédelmi ügynöksége 400 literre teszi, ami 2013-ra az ország 36 államában vízhiányhoz vezethet. Néhány amerikai nagyvárosban - például Los Angelesben - manapság is gyakoriak a vízkorlátozások. Az amerikai vízfogyasztás mértéke beárnyékolja a Mexikóval való kapcsolatokat is, a közép-amerikai ország kormánya hivatalosan is tiltakozott a Colorado folyó alacsony vízszintje miatt. A világ két legnépesebb országában, Kínában és Indiában ugyancsak komoly válságokat jósolnak a tudósok a vízkészletek szűkössége miatt.

A vízhiánnyal kapcsolatos nemzetközi konfliktusok leginkább a Közel-Keletet és Afrikát fenyegetik. Egyiptom - amely ötezer évvel ezelőtt a Nílusnak köszönhette, hogy a világ egyik első civilizációjának a bölcsője volt - ma már élelmiszer-szükségletének a felét kénytelen importálni, mivel a vízhiány miatt képtelen elég élelmet előállítani. Pedig egy 1958-as, számára előnyös szerződés alapján Egyiptom aránytalanul több vizet hasznosít a Nílusból, és ezen az etiópiai és szudáni követelések ellenére sem akar változtatni. "Az egyetlen ok, amiért Egyiptom ismét háborúzni fog, a víz lehet" - mondta a néhai Anvar Szadat elnök az Izraellel 1979-ben kötött béke után. Butrosz Butrosz Gáli volt egyiptomi külügyminiszter, egykori ENSZ-főtitkár pedig 1988-ban úgy vélte, a térség következő háborúja a Nílus vizéért folyik majd.

A föld alatti vízkészletek feletti ellenőrzés ugyancsak alapvető kérdéssé vált az izraeli-palesztin konfliktusban. Ciszjordánia - a Jordán nyugati partja - és a Golán-fennsík 1967-es izraeli elfoglalása ugyan elsősorban biztonsági okokra vezethető vissza, ám a két terület jelentős vízforrás is. A Szíriától elvett Golán a Jordán fontos vízgyűjtő területe, és a Damaszkusszal való megegyezést nagyrészt éppen az akadályozza, hogy a fennsík visszaadása esetén Izrael ragaszkodik a Kineret-tó keleti partjához is.

Történelmi dokumentumok szerint Haim Weizmann cionista vezetőtől, Izrael első elnökétől David Ben-Gurion néhai kormányfőn át Mose Dajan volt vezérkari főnökig többen is eljátszottak a gondolattal, hogy Izraelnek annektálnia kéne a Litáni folyóig húzódó dél-libanoni területeket. Izrael ráadásul sokszor érvel azzal, hogy a Litáni vizét Libanon nem jól hasznosítja, hiszen főként vízerőműveket épített rá, a folyó hozamának jelentős része pedig a "tengerbe vész". Szakértők szerint béke esetén gyümölcsöző együttműködés alakulhatna ki a két ország között: Izraelnek vízre, Libanonnak energiára van szüksége. Uri Samir izraeli hidrológus szerint "ha van politikai akarat a békére, a víz nem jelent akadályt. Ha viszont ürügy kell a háborúra, akkor a víz bőven kínál lehetőséget."