Aktuális feladataink gyakran magukkal ránthatnak minket. Az ellentétes prioritások visszafognak és nyomást gyakorolnak ránk, kimerítenek fizikailag, szellemileg és érzelmileg is. Menedékre van szükségünk, ahol meghúzhatjuk magunkat, ahol védettek vagyunk az életünkben játszott szerepek nyomásával szemben. Kellenek olyan helyek, terek és tevékenységek, ahol megszabadulhatunk mindattól, amit mások számára jelentünk. Ismernünk kell magunkat ezeken az elvárásokon kívül is. Nem élhetünk céllal bíró, értelmes életet menedék nélkül.

Lépjünk egyet hátra

2011. március 11-én Japán történetének legnagyobb földrengését óriási cunami követte a Fukusimához közeli partoknál. Az események hatására rövid idő alatt, váratlanul teljes egészében ismeretlen helyzet alakult ki, amelyre senki sem volt felkészülve. A szökőár három teljes zónaolvadást és robbanásokat okozott a Daiicsi atomerőmű reaktorblokkjaiban. Az 1986-os csernobili atomkatasztrófa óta ez volt a legsúlyosabb nukleáris baleset.

Ugyanabban az időben, alig 10 kilométerrel dél felé, a Fukusima Daini erőműben is krízishelyzet alakult ki. Műszaki szempontból mindkét erőmű esetében a reaktorok hűtése jelentette a legnagyobb nehézséget, mert a cunami megsemmisítette az elektromos áramot szolgáltató rendszerek nagy részét. A Daini erőmű is súlyosan megsérült, árvíz és áramkimaradás sújtotta, veszélybe került a konténment tartályok sértetlensége. Ez az erőmű azonban elkerülte a Daiicsi tragédiáját.

A Hogyan menekült meg a másik fukusimai erőmű? című tanulmányban Ranjay Gulati leírja, hogy a Daini megmenekülése Naohiro Masuda főellenőrnek és csapatának köszönhető, akik megfelelően mérték fel a helyzetet. Masuda ellenállt az azonnali cselekvés nyomásának. Egy lépést hátralépett, és átgondolta, mit is tud a katasztrófáról, diagramot állított össze a veszélyekről. Az ábra segítségével a csapat értékelte a történéseket, lépéseiket a további fejleményekhez igazították.

Amikor Masuda új sorokat adott a diagramhoz, „nem tartott szenvedélyes szónoklatokat és nem osztogatott parancsokat. Várt és írt. Ebben a helyzetben kevesen lettek volna ilyen türelmesek” − fogalmaz a szerző. Mindez lehetővé tette a csapat számára, hogy minden egyes új információ beérkezésekor naprakész értékeléseket és terveket állítsanak össze. A krízis átgondolt értelmezését a múlt értékelését követően a jövőre vonatkozóan alkották meg: ezzel a már megtörtént események érthetőbbé, a még meg nem történtek pedig kiszámíthatóbbá váltak.

Kilépni a táncparkettről az erkélyre

hvgkonyvek.hu

A múltba való visszatekintés különösen akkor nagyon fontos, ha a körülöttünk lévők azonnali cselekvést várnak tőlünk, vagy nagy a nyomás rajtunk, hogy gyorsan oldjunk meg bizonyos helyzeteket. Lehetővé teszi ugyanis, hogy több időt szánjunk a problémamegoldásra, további információkat gyűjtsünk be, és többféle beavatkozási lehetőséget tárjunk fel. Ronald Heifetz és Marty Linsky a Vezetés nehéz helyzetben című könyvükben, illetve az Alexander Grashow-val közösen írt Az alkalmazkodó vezetés gyakorlata műben az erkélyre kilépés metaforáját használják, a táncparkett történéseitől eltávolodó nézőpontra utalva.

Az erkélyre kilépés lehetővé teszi, hogy kivonjuk magunkat a helyzet dinamikájából, hogy lássuk a nagyobb képet is, elgondolkodjunk, mi is történik valójában. Folyamatosan a táncparkett és az erkély között mozgunk, hogy egyszerre lássuk a teljes képet és a probléma részleteit. „A célunk az, hogy egyidejűleg mindkét helyzethez a legközelebb legyünk, mintha fél szemmel a táncparkettről, fél szemmel pedig az erkélyről figyelnénk a többieket és saját magunkat” – vélik a szerzők.

Ha egy nukleáris vészhelyzetben lehetséges egy lépést hátralépni a helyzet tanulmányozása és átgondolása céljából, vajon mi akadályoz meg bennünket abban, hogy ezt a megközelítést alkalmazzuk élet-halál döntésekkel ritkán terhelt, mindennapos munkahelyi kihívások során? Ahhoz, hogy termékeny és kreatív módon kapcsolódjunk a környezetünkhöz, mi is eggyé válhatunk a tájjal, miközben mégis elszigetelődünk.

A fenti cikk az A nemcselekvés című könyv szerkesztett részlete. Miért nem lehetünk igazán eredményesek a szüntelen stressz és szorongás mellett? Hogyan ellensúlyozzuk a túlterheltség hatásait? Miként lehet kevesebb cselekvéssel többet elérni? Steven D’Souza és Diana Renner könyvükben feltérképezik a „cselekvés” határait és veszélyeit. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel!