Káli Béla kurátor Rajk László tervének makettjével. Rácsodálkozás © Stiller Ákos

Kevés frusztrálóbb mesterség van, mint az építészeké. Az alkotás szenvedése után jöhet az azonnali, indoklás nélküli elutasítás, vagy, ami még rosszabb, a megrendelővel való alkudozás, huzakodás, az elvtelen kompromisszumok vállalása, az önáltatás – mindez csak azért, hogy a mű megszülessen. Kín, és csak ritkán édes kín az ő osztályrészük.

Ezt az „iszonyatot” demonstrálja a ma nyíló Ha!! - Meg nem épült Magyarország című kiállítás a Körzőgyár Galériában. A tárlat rendezői 1945 után keletkezett, majd elvetélt, magvaszakadt, hamvába holt, kimúlt, de mégis megörökítésre érdemes, a legtöbb esetben jelentős építészeti terveket gyűjtöttek össze. A megcélzott időszakból csak egyetlen projekt lóg ki, a budapesti városháza kibővítésének 1939/1940-es tervpályázata, amely azért kaphatott helyet, mert sok tekintetben megelőlegezte az elkövetkező szűk hetven esztendőt: a nagyszabású tervpályázatra készülő gigantikus épületek pénzhiány és rendszerváltások miatt nem épülhettek meg. Abban is „úttörő” volt a pályázat, hogy már a kiíráskor sejteni lehetett a szomorú végkifejletet. Hírlik, a Főváros újabb tenderrel próbálkozik, hogy a Kiskörút felé eső szabad területet beépítse. Meglátjuk, a városrészt sújtó átok tovaszállt-e. Mert hát nem messze van innen a Nemzeti nagylétének temetője, a Gödör, amely még a hazai építészeti botránykövek között is dobogós helyet foglal el. Orbán Viktor kormánya idején Bán Ferenc távlatos tervei a szűk látókörű politika miatt nem valósulhattak meg az Erzsébet téren, hogy épüljön helyette egy másik Nemzeti Színház, amely olyan, amilyen.

A meg nem épült főváros

A Virtuális Budapest sorozatunk korábbi darabjai: 1. Zsidó "temlpom" a Kossuth térnél 2. Toronyóriás és hét vezér a Margit híd közepén 3. Kéjlakok és Walhalla a Gellért-hegyen 4. A metróépítésen a meleg csákányváltás sem segített

A magyar tervpályázatoknak jó, ha harminc százalékából lesz valaha épület – nyilatkozták a szervezőknek neves építészek. Ez azt jelenti, hogy egy-egy építésznek gyakran csak minden tizedik tervét építik meg, s azt is úgy, hogy az „anyja” sem ismer rá. Ezt történt például Virág Csaba Kálvin téri épületeivel is. Az építészek karakterének ez persze ritkán használ, cinikussá vagy paranoiássá válnak, láttunk mindkettőre több példát.

Finta József, Kapy Jenő, ifj. Janáky István, Vadász György, Sugár Péter és Rajk László is megszólal abban a tárlaton látható filmben, amelyben saját balsikereiket elevenítik fel. Közülük az utóbbi extravagáns teveivel eleve kihívja maga ellen a sorsot, s maga lepődik meg a leginkább, ha mégis célhoz ér. Azért megesnek csuda dolgok is. A nyolcvanas évek elején a demokratikus ellenzék egyik meghatározó figurájaként munkahelyén, az Ipartervnél csak trafóállomásokkal foglalkozhatott, s így kapta meg a Györgyi Dénes és Román Ernő által 1931-ben tervezett óbudai épület átalakítását, amelyet persze később elvettek tőle. Hogy aztán 1996-ban már a készülő Aquincumi Múzeum pályázatára dolgozza át a korábbi konstrukcióját, és végül idén Rajk tervei alapján el is készüljön a mű első üteme.

Persze a történetek többségét a tárlaton nem zárja happy end. Káli Bélának, a kiállítás építész kurátorának „kedvenc” története az MTV Szabadság térről való kiköltöztetésének pályázata még 1969-ből. (Ez is aktuális!) Eszerint príma tervek készültek az Arany-hegyre, de a tévé vezetése bizonytalan volt, hogy az új helyen jók lesznek-e majd a stúdiók, ezért arra kérték az építész Virág Csabát, hogy a régi helyen tervezzen az újjal megegyezőt. A IV. stúdióval mindenki maradéktalanul elégedett volt, a tévé meg máig maradt az egykori tőzsdepalotában, mondván, minek menjenek és építkezzenek, ha a régi helyen is lehet dolgozni.

A másik tantörténetet Munteán László – aki a kiállítás másik rendezője – mondta el a hvg.hu-nak. Eszerint a hatvanas–hetvenes évek fordulóján gőzerővel folyt a budapesti sportcsarnok tervezése. A Gulyás Zoltán jegyezte elképzelés szerint az épületet három ponton alátámasztott, egyedülállóan vékony gömbhéj fedte volna. Ezt azonban a döntéshozók megtorpedózták, és a Szovjetunióból importálták egy már felépített csarnok tervét, amelyet aztán itthon is felhúzták, s a keresztségben a Budapest Sportcsarnok nevet kapta, majd 1999-ben leégett.

Nekünk azért továbbra is érmes helyen maradt Nyiri István fogadóépületének szomorú históriája. A Stadion metróállomás kétkupolás ikerházát, bár 85 százalékban kész volt, a hatvanas évek közepén mégis visszabontottak, és randa irodaépületté alakították át.

Bán Ferenc Nemzeti Színháza. A makett magánya © Stiller Ákos

Egy-egy pályázatra az építészek óriási energiákat mozgósítanak. Aki látott már tervezőt beadási határidő táján, tudja, mi az az élőhalott. Azt képzelnénk, hogy az építőművész már csak kegyeletből vagy hiúságból is dokumentálja szenvedéseit, vagy ha ő nem, hát valamilyen arra felkent szerv. Ehhez képest a Ha rendezőinek nem volt könnyű összegereblyézniük a kiállított anyagot. A munka elején még 41, a szocializmus idején meg nem valósult pályázat bemutatásában gondolkodtak. Ebből aztán négy maradt: a Liszt Ferenc téri buszpályaudvar, a sportcsarnok, a tévészékház és a téli cirkusz elvetélt tervei. Nem a rendezőkön múlott (a fentebb említetteken túl még Ocztos István, Frederique Lemerre is köztük van), nagyon nehéz ugyanis az egykori pályázati anyagokat fellelni, a kisebb részük sok helyre szóródott szét, a nagyobb részüknek pedig nyomuk veszett. Különösen fájó, hogy az egykori nagy állami építészirodák szinte mindegyikének anyaga felszívódott, egyedül talán az Ipartervé van egy helyen, de az sem a legjobb tárolási körülmények között. Mindez persze újonnan és sürgetően felveti azt a krónikus problémát: miért nincsen végre komoly raktárkapacitással és jelentős kiállítótérrel bíró építészeti múzeumunk?

Azért szerencsére vannak „hiú” építészeink, akik mindannyiunk örömére megőrzik saját anyagaikat, s az így dokumentált pályaművek adják a kiállítás törzsanyagát. Éppen ezért kerültek túlsúlyba  a rendszerváltást követő épületprojektek. A lemondott ’96-os Expo épületei Finta Józseftől, Janesch Péter Teve utcai Fővárosi Levéltára, Rajk László Budai Várba szánt Biotornya, Bán Ferenc Nemzeti Színháza (jól megfér egy térben Vadász György mindkét helyszínre adaptált terveivel – ó, megszépítő idő!) és Goldberger-háza, Sugár Péter és Karácsony Tamás Lauder-iskolája (amelyet aztán Virág Csaba készíthetett el) vagy a Kapy Jenő irányítása mellett születő tervrajzok a Kopaszi-gátra.

Számos olyan építkezés zajlik ma is Budapesten és az országban, amelyek korrekt tervpályázattal indulnak, hogy aztán valamilyen leegyszerűsített, konzum megoldás váljon valóra. Ezt éltük meg a Millenniumi Városközpontnál, a Kopaszi-gáton, s ez történik a józsefvárosi Corvin–Szigony projekttel is. Persze ezek magánberuházások, amelyeknél a megrendelő diktál. Ám a tapasztalat azt mutatja, a közpénzből megvalósuló építkezéseknél sem jobb a helyzet. Így kíváncsian várjuk, mi lesz a kormányzati negyed projekttel, nem kell-e majd annak is néhány év múlva helyet szorítani a meg nem valósült épületek dobogóján. 

De egyelőre maradjuk az eddigi csődöknél. Az Építészet hónapjának részeként összehozott tanulságos tárlat október végéig tekinthető meg a Körzőgyár Molnár utcai épületében. Ahova már csak azért is érdemes minél előbb ellátogatni, mert nem sokára átépítik szállodává.

Zádori Zsolt