„Egyáltalán nincsenek emlékeim a kisgyerekkoromból, az első, amire emlékszem 10 éves korom körül történt. Hármast kaptam matekból – addig csak ötöseim voltak. Sokáig rejtegettem, de amikor kiderült, tíz szíjat kaptam a fenekemre, meg egy oldalnyi matekpéldát, ami sokkal nehezebb volt, mint amit már tanultunk. Egész éjszakára bezárt a szobámba, addig nem jöhettem ki, amíg meg nem oldottam. Utólag jót tett, mert brillíroztam matekból” – meséli a 26 éves Kristóf, akit kiskora óta vert az apja.

Egy 2005-ös kutatás szerint a magyar szülők hetven százaléka rendszeresen alkalmaz testi fenyítést a gyermekével szemben. Gyurkó Szilvia, az UNICEF gyerekjogi igazgatója szerint ez az arány az elmúlt években sem változott jelentősen, habár 2005 óta törvény tiltja a fizikai bántalmazás legenyhébb formáit is. A jogszabályi változáshoz azonban nem kapcsolódott semmiféle tudatformáló kampány, a legtöbb szülő nem ismeri a jogszabályt, a bíróságok az ügyek elbírálásakor pedig nem alkalmazzák azt – sorolja a problémákat Gyurkó.

Verni csak tervezetten, szépen

1989-ben a Gyermeki Jogok Világnapján fogadták el az ENSZ Gyermekjogi Egyezményét. Magyarország a gyerekjogok törvényi garantálásában élen jár, tizennegyedikek voltunk a világ országainak sorában, amelyek elfogadták a „zéró tolerancia” jogszabályt a testi fenyítéssel szemben. „Ugyanaz a szabályozás vonatkozik a gyerekekre, mint a felnőttekre, hiszen két felnőtt viszonyában sem engedélyezett még a kézre csapás sem” – magyarázza az UNICEF szakembere.

A jognak egyfajta normaképző szerepe van: kitűzi a karókat a társadalom számára, hogy mi a helyes és mi nem: a gyerekverés esetében az az irányelv, hogy „egy pofont sem szabad”. Kerezsi Klára, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának professzora szerint azonban a jog ebben az esetben előreszaladt a társadalom kulturális állapotához képest, hiszen az emberek többsége nem ért egyet ezzel a megközelítéssel.

Egy kétgyermekes édesanya szerint „sok esetben hatékony egy gyors pofon vagy kézre ütés, nem lesz tőle semmi baja a gyereknek, viszont megtanulja, hogy ne csináljon olyat többet”. Ezzel a vélekedéssel nincs egyedül. Czakó Gábor Kossuth-díjas író például idén szeptemberben a Magyar Televízió egyik műsorában mesélt arról, hogy ő tervezetten és tudatosan verte a fiúgyermekeit, mégpedig nevelési célzattal. A megjegyzés nem váltott ki különösebb felháborodást sem a stúdióban ülő műsorvezetők, sem pedig a szélesebb közvélemény részéről.

Szász Larisza gyermekvédelemi szociális munkás is megerősíti, hogy még mindig elterjedt nevelési eszköz a testi fenyítés. A családok magánügyüknek tekintik, miként nevelik a gyermekeiket. „Ha egy szülő agresszívan és megalázóan beszél gyermekével a nyilvánosság előtt, akkor valószínűleg az a gyerek nem ússza meg a verést, miután zárt ajtó mögé kerülnek. Ezzel nem tudunk mit tenni, hiszen a gyerekek nem szoktak szólni.”

Maradandó sérülések

„Nem tetszett, de nem merült fel bennem, hogy ez nem normális. Azt hittem, hogy ez egy kötelező rossz, amin mindenkinek át kell esnie” – magyarázza Kristóf, hogy miért nem szólt senkinek arról, mi történik vele otthon.

hvg.hu

A gyerekverésnek súlyos és hosszan tartó következményei lehetnek: a bántalmazott gyerek önértékelésének torzulását eredményezheti, mert az az üzenete, hogy bármit megtehetnek a testével, és ő nem tudja magát megvédeni. Gyurkó szerint az ilyen gyerekek később gyakran felnőttkorban is nehezen tudják magukat megvédeni és kevésbé tartják önmagukat értékes embernek. Kristóf sokáig félt más emberek érintésétől, kamaszként elvesztette elevenségét, „későn érő típus” lett, aki soha nem érezte, hogy mások szeretnék, és megtanult hazudni is. „Ha a saját szüleidnek folyamatosan hazudnod kell félelemből, azért, hogy elkerüld a pofont a rossz teljesítményért, onnantól bárkinek fogsz tudni hazudni.”

A bántalmazott gyermekek felnőttként gyakran erőszakkal oldják meg konfliktusaikat. A MONA (Magyarországi Női Alapítvány) 2005-ben börtönökben végzett kutatása szerint a megkérdezett 50 nő és 49 férfi fogvatartott közül a nők 92, illetve a férfiak 44 százaléka szenvedett el családon belüli erőszakot élete során. Természetesen nem lesz minden gyerekből bűnöző, aki kap néhány pofont a szüleitől, ám később nagy valószínűséggel fogja alkalmazni ezt a nevelési eszközt a saját gyermekein.

Született bántalmazók

„Egyszer vertem meg a fiamat nagyon, de akkor is az apámnak akartam megfelelni, aki szerint elfogadhatatlanul viselkedett a gyerek. Azt a tehetetlen dühöt, amit egyszerre a gyerek, magam és az apám iránt éreztem, nem kívánom senkinek. Tudom, hogy a fiam emlékszik rá, hogy néha megvertem és tudom, hogy negatív hatással volt rá. Mindig nagyon megbántam, és utólag már látom, hogy semmi értelme nem volt, de akkor, azokban a helyzetekben tehetetlen voltam” – meséli két fiatal felnőtt édesanyja.

A 2005-ös kutatás szerint a gyerekeiket időnként testi fenyítésben részesítő szülők kétharmada bűntudatot érez, ami azt mutatja, hogy ha lenne más eszköz a kezükben, akkor sokkal kisebb arányban ütnének. Tóth Olga szerint senki nem születik bántalmazónak, hanem azzá válik. A szociológus a szociális tanulás fontosságát hangsúlyozza, melyben kulcsszerepe van a közvetlen környezetnek.

Az általunk megkérdezett szakértők egyetértettek abban, hogy az ellátórendszernek kellene segítenie a szülőket, hogy a gyereknevelésben használható, pozitív módszereket sajátítsanak el a terhesség alatt, vagy akár még korábban, iskolai körülmények között. A gyermekekkel foglalkozók és a bírák szakmai felkészítésére is szükség lenne, hogy tudjanak róla, és alkalmazzák a jogszabályt. Ehhez viszont már pénz kell.

Kristóf is gondol a jövőre. „Sokáig azt gondoltam, sosem lesz gyerekem, mert rettegtem, hogy elkövetném ugyanazokat a hibákat, mint apám. Ha mégis apa leszek, eszembe sem fog jutni megütni a gyerekem, nem akarom, hogy féljen tőlem, nem kell majd bujkálnia előlem és soha nem fogom utolsó senkinek nevezni, ha elront valamit. Az én gyerekemnek nem akarok ilyen gyerekkort.”

A szerző az X Kommunikációs Központ munkatársa