Éppen három évtizede jelent meg Vang Meng A csirizgyár igazgatója című novellája. A főhőst, Ting Jit az író csökönyös embernek tartja. A tervgazdálkodás idején, az év elején, csupa hangzatos ígéretekből állították össze a tervet, majd a tervidőszak végén készítettek egy újabbat, az eredményekről. Ám, mint az író megjegyzi,

ezt a két kimutatást nem volt szokás összevetni, egymás mellé tenni.

Ting Ji csökönyössége abban mutatkozott meg, hogy ő igenis össze akarta vetni ezt a két kimutatást. Ennek azonban csak egy eredménye lett: mindenki meggyűlölte őt, még a pártból is kizárták.

Lehet, hogy Orbán Viktor olvasta a novellát, és – okulva Ting Ji szomorú sorsából – évértékeléseiben soha nem fogalmaz meg számonkérhető célokat, soha nem törekszik az év elmúltával egymás mellé állítani a tervet és a tényeket. Így nem is kell valódi javulást elérni ahhoz, hogy vállon veregesse önmagát. Ezzel viszont elmulasztja azt, hogy felfedezve az elmaradást, korrigálni lehessen azokat.

Drága hazánkban a politika, úgy tűnik, csupa ígérgetésből áll. Ebben Orbán Viktor utolérhetetlen: távolra ugyan, de mindig nagyot ígér. Azután, ha valami bejött, mert olyan is van, akkor csak arról beszél, ami meg nem, arról hallgat. És arról hallgat a kormánymédia is. Ki emlékszik például a 2010-es hatszázalékos növekedés ígéretére? Márpedig, ahogy mondani szokták,

az emlékezet nélküli választó szégyentelen politikust szül.

Úgy tűnik, a Fidesz éppen erre játszik.

Persze a tervezés és értékelés az üzleti életben sem könnyű. Sokféle szempont van, és a sokféle érdekcsoportot más és más érdekli. Ezért dolgozták ki az ún. kiegyensúlyozott mutatószám-rendszert (balanced scorecard, BSC), amelyik több szemszögből, számszerűsített, az ellenőrzést megkönnyítő formában rögzíti a vezetők által ígért fejlődés útvonalát. Ez azután lehetővé teszi az előrehaladás pontosan nyomon követését.

A politikában azonban a kiegyensúlyozottság még fontosabb és nehezebb, mint a gazdaságban. Az ellenzék és a kormányon levők egyaránt hajlamosak csak arról beszélni, ami őket támasztja alá. Márpedig a folyamatok összetettségéből adódóan egyaránt vannak aggodalomra és örömre okot adó jelek. Ezért alkottam meg a BSC mintájára még évekkel ezelőtt egy ugyanilyen rendszert a társadalom számára is.

Ez a kiegyensúlyozott társadalmi mutatószám-rendszer lehetővé teszi a számszerűsíthető terv elkészítését, és meghatározott fordulópontokon az előrehaladás ellenőrzését. A kiegyensúlyozottság azáltal érhető el, hogy egyszerre mutatjuk fel a távoli jövőt (pl. az intézményi korlátokat), a középtávot befolyásoló tényezőket (pl. a működésbeli hatékonyságot és versenyképességet), a jelen szempontjait kifejező eredményeket (pl. a növekedési ütemet), valamint az emberek végső értékelési szempontjait (pl. egyenlőtlenséget).

Lássuk tehát ennek alapján Magyarország 2016-os bizonyítványát. A könnyebb eligazodás kedvéért a kiegyensúlyozott társadalmi mutatószám rendszer alapján adható jegyeket, a „visegrádi osztályátlag” összefüggésébe helyeztük.

Hosszú távú, intézményi hatások

1. a tulajdon biztonsága (World Economic Forum): az „osztályátlagnál” gyengébb és romló;

2. a törvények hatalma (Világbank): az „osztályátlagnál” rosszabb és csökkenő;

3. az egyéni jogok mértéke (Freedom House): „osztályátlagnál” alacsonyabb és csökkenő;

4. a demokrácia (The Economist): közepes, az „osztályátlagnál” gyengébb és romló.

Az intézményi működés minősége és a középtávú kilátások

1. az intézményi szabályozás (Világbank): rosszabb az „osztályátlagnál” és stagnál;

2. versenyképesség (WEF): gyengébb az „osztályátlagnál” és romló;

3. korrupció (Transparency International): közepes, de Európában magas és romló;

4. kormányzati hatékonyság (Nézőpont I.): közepes, de jobb az „osztályátlagnál.”

A jelenre vonatkozó állapotjelzők

1. növekedési ütem (KSH): épphogy eléri az „osztályátlagot”, de nem fenntartható;

2. a lakossági fogyasztás (KSH): javuló, de nem fenntartható;

3. eladósodottság (MNB): stagnáló, de hosszú távon nem fenntartható;

4. szegénység (TÁRKI): Európai összehasonlításban rossz, az „osztályátlaghoz” képest közepes, rövid távon némileg csökkent, de távlatilag nem tartós a javulás;

5. munkanélküliség (KSH): javuló, de hosszú távon nem fenntartható.

Végső célok szerinti minősítés

1. egyenlőtlenség (Világbank): nem kiugró, belesimul az osztályátlagba, de romló;

2. társadalmi mobilitás mértéke (TÁRKI): csökken, és a leszakadás veszélye nő;

3. egészségi állapot (KSH): lassan javul, de az „osztályátlagnál” gyengébb;

4. társadalmi dezorganizáció, öngyilkosság (KSH): a helyzet rossz, de enyhén javuló.

Országunk tehát 2016-ban folytatta az elmúlt években követett, hosszú távon fenntarthatatlan fejlődési pályáját. Feszültségek és ellentmondások éleződnek a társadalmi fejlődést meghatározó legtöbb területen: a demográfiában, az egészségügyben, az oktatási- és a nyugdíjrendszerben, az egyenlőtlenség és a leszakadó társadalmi csoportok súlya növekszik.

Az átlagpolgár figyelmét elkerüli – részben mert szeme elől elrejtik, részben mert ostobaságokkal megzavarják –, hogy az ország hosszú távú kilátásai szükségszerűen romlanak. Ennek döntő oka, hogy az intézmények színvonala alacsony, működésük minősége gyenge. Ezek behatárolják az elérhető javulást: minden erőfeszítés ellenére a társadalom újra és újra beleütközik a korlátaiba. Az intézményi működés minősége ugyan megfelel az „osztályátlagnak”, de középtávú trendje inkább romló eredményt jelez.

Orbán Viktor 2016-os évértékelője egyes elemzőkben a növekvő önbizalom érzését keltette. Ennek valószínű oka: végleges rendszerré állt össze a NER. Újrarendeződött az oligarchák hálózata, újabb kifizetési helyek bukkantak elő, újabb ellenségek lettek kijelölve, a médiában sikerült újabb kritikus hangokat elhallgattatni stb. Míg azonban ez a hatalom számára látszólag stabilitást kínál, a valóságban éppen ez gyengíti tovább – fokozatosan közép-ázsiai szintje süllyesztve – az intézményi rendszer minőségét és a szabályozás hatékonyságát.

Hiába tehet meg szinte bármit a miniszterelnök, nem csupán az európai felzárkóztatás lehetetlenült el, de még a visegrádi „osztályátlag” is egyre elérhetetlenebb.

Orbán Viktor gyakran hivatkozik a jelenre vonatkozó állapotjelzőkben megmutatkozó javulásra. Ugyanakkor szinte minden területen látható, hogy a növekedés, a költségvetési egyensúly, a fogyasztás bővülése, a munkanélküliség csökkenése nem fenntartható. Vagy megismételhetetlen tényezők (a magánnyugdíjalapok „lenyúlt” forrásai), vagy olyan külső forrásbevonás (EU-támogatások) eredménye, amelyet nem a teljesítmény hozott létre, inkább gyengeséget jelez, vagyis nem vezet tartós javuláshoz.

A méltányos és kiegyensúlyozott évértékeléshez jegyeink ott találhatók az interneten. Olyan ez, mintha csemeténk iskolai teljesítményéről kapnánk visszajelzéseket. Ha egyszer mégis megbuktatják, vagy kicsapják az iskolából, ne az iskolát szidjuk, hogy nem tanítottak rendesen, vagy pikkelnek gyermekünkre (bár ez előfordulhat). Ne mutogassunk másra, hiszen egyszer sem pillantottunk bele az ellenőrzőjébe, és az osztályfőnökire se mentünk be. Jórészt magunk tehetünk gyermekünk kudarcairól.

Épp így, ha egyszer bekövetkezik a gazdasági csőd vagy társadalmi krach, ne a gonosz külföldet, a semmirekellő politikusokat, meg a tolvaj oligarchákat szidjuk. Erről mi magunk is tehetünk, mert mindent elhittünk. Mert a jelek láttán csak legyintettünk, vagy még azt a fáradságot sem vettük, hogy egy-két kattintással megbizonyosodjunk a valóságról. Mert az írás – ha nem is a falon – de az interneten ott volt, van és lesz. Ám mi, ahogy Erdős Virág írta: hagytuk.