szerző:
Illényi Balázs
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Eredendően a világmegváltó forradalomról szólt a trockizmus, de miután névadóját Sztálin elüldözte, majd megölette, a fogalom a Szovjetunióban és szatellitállamaiban is a „frakciózó” és „elhajló” elvtársak megbélyegzésére szolgáló váddá silányult. És most, évtizedekkel a rendszerváltás után ismét ilyen értelemben használták Magyarországon.

„Ez a Trockij kétes figura, valljuk be. Sehol nincs jó sajtója (...) Ha kompromittálni akarnak valakit, elég azzal gyanúsítani, hogy trockista, vagy trockizmusra hajló, vagy van valamilyen trockista színezete.”

Így foglalta össze a trockizmus univerzális vádját az 1930-as évek végén Jorge Semprún. Bár a – később francia nyelven alkotó – világhírű katalán író még „csak” a korabeli sztálini politikai tisztogatások, illetve a spanyol polgárháború idején zajló kommunista terror tapasztalataira alapozhatta ifjúkori megállapítását, annak máig ható érvényességét számtalanszor visszaigazolta az elmúlt nyolc évtized történelme.

Legutóbb a hazai kormánypárti sajtó munkatársai húzták elő az örök vádat, amikor a „kommunizmus állami pénzből való finanszírozása” címén támadták a Szépművészeti Múzeum főigazgatóját, Baán Lászlót a július elején megnyitott Frida Kahlo-kiállítás miatt. A vészjósló megbélyegzést arra a gyengéd kapcsolatra alapozták, amelybe a sokat szenvedett és igen fordulatos életpályát befutott mexikói festőnő bonyolódott a bolsevik forradalmárral. A részleteiben kevéssé ismert liezonra abban a kétéves időszakban került sor, amikor Kahlo és szintén meggyőződéses kommunista, mi több, „trockista” férje, Diego Rivera a házába fogadta a tengerentúli emigrációba érkező Trockij házaspárt.

Trockij második felesége és Frida Kahlo (középen) társaságában. Vészjósló megbélyegzés
©

Elgondolkodtató, hogy ezt a kétes hírnevet egy olyan forradalmi ideológia érdemelte ki, amelynek az elmúlt közel egy évszázadban sehol sem alakult ki valódi tömegbázisa, egyetlen államban sem jutott vezető szerephez, és egyetlen forradalmat sem robbantott ki. Az azonban már kevésbé meglepő, hogy a trockizmus vádját igen gyakran saját korábbi elvtársaik aggatják az érintettekre. Hasonló történt a névadóval, az 1879-ben Ukrajnában született Lev Davidovics Bronstejnnel is, aki mozgalmi nevét a húszas éveiben állítólag egy börtönőrétől kölcsönözte. Változatos forradalmi tapasztalatait is felhasználva vált 1917-ben a „nagy októberinek” mondott fegyveres puccs egyik fő szervezőjévé és lebonyolítójává, amiért Lenin utóbb úgy dicsérte: „az októberi napokban nem volt nála jobb bolsevik”.

Meg egy ideig utána sem, hiszen Trockij kulcsszerepet vállalt az újdonsült szovjethatalom megszilárdításában, előbb külügyi, majd hadügyi népbiztosként. Egyebek mellett ő szervezte meg a Vörös Hadsereget, vezette be vaskézzel a hadikommunizmust, és ő verte le a „bolsevikok nélküli szovjetekért” fellázadó kronstadti tengerészek lázadását 1921 márciusában. De Trockij elméleti munkássága is meghatározó volt. Első változatban már 1905-ben kidolgozta az úgynevezett permanens forradalom elméletét. E szerint a parasztságra támaszkodó, ám a munkásosztály vezette forradalmi mozgalom nem állhat meg a nemzeti – adott esetben az orosz – határokon, hanem azokat átlépve az egész világon forradalmakat kell gerjesztenie. Ezzel az elképzelésével azonban már 1924-től élesen szembekerült Sztálinnal, aki az első világháború után elbukó európai forradalmak sorsa alapján arra a következtetésre jutott, hogy jobb, ha az elképzelt kommunizmust egyelőre egy országban, mindentől függetlenül próbálja felépíteni.

Nemcsak ez az éles elvi, hanem az áthidalhatatlan kulturális és személyiségbeli különbségek is szembeállították kettejüket. A Lenin halála utáni hatalmi harcban végül alulmaradt az apparátuson belüli taktikázásban kevésbé ügyes (és kevésbé gátlástalan) Trockij. A fokozatosan elszigetelődött egykori második embert 1926-ban kizárták a párt vezető testületeiből, egy évvel később magából a pártból is. A belső, majd külső emigrációba kényszerített Trockijból pedig hamarosan a bolsevik mozgalom legfőbb ellenségét kreálták. Amire a tekintetben rá is szolgált, hogy tevékenysége egykori elvtársai kritikájára irányult. Elárult forradalom című, 1936-os művében az akkor már hét éve száműzetésben élő Trockij „elfajult munkásállamnak” nevezte a Szovjetuniót, ahol szerinte a pártbürokrácia az egyszemélyi diktatúrát támogatva kisemmizte a proletariátust.

Magyar elhajlók

Kétszer kellett szembenéznie a trockizmus vádjával Rajk Lászlónak. Először épp 80 éve, 1938 júliusában, a spanyol polgárháború közepette, amikor emiatt váltották le a magyar zászlóalj kommunista párttitkári posztjáról. A feljelentő, a zászlóalj zavaros múltú hadnagya, Haász László a trockisták üldözését irányító Gerő Ernő régi ismerőse és provokátora volt – mutatta ki Anderle Ádám három éve, A Rajk-per spanyolországi előzményei című tanulmányában. Az életveszélyes, ám alaptalan vádak alól sikerült tisztáznia magát Rajknak, de ügyét 11 évvel később újra elővették. Ez vált az ürügyévé 1949. májusi letartóztatásának, amit a Szabad Nép két héttel később „trockista kémcsoport” elleni eljárásként tálalt. A Rajk-per alapkoncepciója ugyan a trockizmus elleni harc jegyében fogant – amihez kitűnően passzolt a főszereplő korábbi, spanyolországi „eltévelyedése” –, ám menet közben alapvetően áthangszerelték, hogy alkalmas legyen az aktuális főellenség, a jugoszláv pártvezér, Josip Broz Tito lejáratására. A volt vaskezű magyar belügyminiszterből így egy titoista összeesküvés vezetőjét kreálták, ám azért a tárgyaláson azt is be kellett vallania, hogy spanyolos „trockistaként” egykor „elvtelen politikai alapon állva” cáfolt és bomlasztott mindent, ami a „forradalmi munkásmozgalom” számára fontos volt.

A perbe ugyancsak a trockista vonal erősítésére került bele a Magyar Rádió alelnökeként letartóztatott szociáldemokrata Justus Pál. Őt – mint „a legaktívabb trockista csoport fejét” – már egy évvel korábban alkalmasnak látta Péter Gábor, az ÁVH vezetője, hogy egy koncepciós per főszereplője legyen. Ennek a forgatókönyvét fel is ajánlotta a kommunista párt legfelső vezetőinek, ám ők ezt akkor még korainak találták – tárta fel az ezredfordulón Gyarmati György történész. 1949-ben aztán sorra kerülhetett a kommunistákkal ideológiai kérdésekben mindig is konfrontálódó Justus. Mivel azonban a Rajk-perben „a trockizmusmutáció titoizmust kellett elsődleges bűnbakként pellengérre állítani”, ő csupán nyolcadrendű vádlottja lehetett a justizmordnak, ezért „úszhatta meg” életfogytiglannal.

Ekkortájt kezdődtek a nagy moszkvai kirakatperek, amelyek szereplői mind „trockistaként” kerültek a vádlottak padjára, majd – szinte mindannyian – a kivégzőosztag elé. Köztük a párt – Sztálinnal vélten vagy valósan rivalizáló – meghatározó figurái. De a trockizmus a „frakciózás”, a „szektásság”, a párt hivatalos irányvonalától való „elhajlás” szinonimájává vált a nemzetközi munkásmozgalomban is. Már a spanyol polgárháborúban is felmerült ez a megbocsáthatatlan vád, amellyel a kommunisták nem az ellenséget, hanem saját soraikat – a Franco tábornok ellen küzdő köztársaságiak sokszínű baloldali táborát – ritkították. Elsősorban a katalán Egyesült Marxista Munkáspárt (POUM) kádereit, akiket a szovjet titkosrendőrség, az NKVD tisztjeként ott tevékenykedő magyar Pedro kapitány, alias Gerő Ernő jelentése nyomán minősítettek trockistáknak és a „fasizmus ügynökeinek”. A számos halálos áldozatot követelő megtorlás során tűnt el a POUM vezetője, az egykor Trockij személyi titkáraként is dolgozó Andreu Nin. De a (boszorkány)üldözési kampány része volt a nemzetközi brigádok tagjainak, köztük Rajk Lászlónak a meghurcolása is (lásd Magyar elhajlók című írásunkat).

Az egyre inkább elfajuló munkásállam ökle – az NKVD katalán bérgyilkosa, Ramón Mercader jégcsákánya képében – 1940. augusztus 20-án lesújtott magára Trockijra is. Aki ezzel, bár életútjával nem feltétlenül szolgált rá, ikonná is vált. A „permanens forradalmár” ugyan bízott abban, hogy a sztálinista Szovjetunió, valamint a kapitalizmus megtörésére általa kezdeményezett nemzetközi kommunista szervezet, az 1938 őszén Párizs mellett 30 küldött részvételével létrehozott IV. Internacionálé beteljesíti majd örökségét, de reménye hiú ábrándnak bizonyult.

Részben azért, mert a harmincas években kezdődött üldözési mánia végigkísérte a szovjetek által uralt nemzetközi munkásmozgalom történetét. A sokszor paranoiássá váló gyanakvásra maguk a trockisták is adtak okot a hidegháború idején meghirdetett, entrizmusnak nevezett forradalmi taktikájukkal. Ennek lényege, hogy a tömegbázis híján lévő mozgalom káderei színleg belépnek a legközelebbi kommunista vagy szociáldemokrata pártba, hogy aztán ott – „élcsapatként” viselkedve – szép lassan a maguk kezébe vegyék a dolgok és a tagság irányítását. Erre az egyik legismertebb (egyszersmind a taktika gyengeségét is demonstráló) példa az ezredfordulón francia miniszterelnökké avanzsált Lionel Jospin esete, aki az 1970-es években trockistaként szivárgott be a Szocialista Pártba.

A világméretűnek beállított fenyegetés, amelynek felnagyításából a Rákosi-féle magyar pártvezetés is lojálisan kivette a részét, nem vált valóra, a trockizmus fogalma az idők során verbális ideológiai bunkósbottá silányult. Az elmozdulást jól mutatja az 1976-ban kiadott Munkásmozgalom-történeti lexikon, amely a trockizmust már csupán „a szocialista világforradalom kibontakozásával kapcsolatos kispolgári türelmetlenségként” jellemezte.

A nekik tulajdonított veszély már csak azért sem volt reális, mert Trockij követői a kezdetektől megosztottak voltak, az elmúlt évtizedekben pedig számtalan frakcióra szakadtak. Hol politikai szektaként, hol erőszakos antiglobalista tüntetőkként, hol a szakszervezetekbe beépült mozgalmárokként feltűnve hovatovább csak abban értenek egyet, hogy valamiképpen mind a kapitalista világrend lebontásán ügyködnek. A munkásmozgalmat kutató John Kelly brit professzor márciusi kötete (Kortárs trockizmus) szerint a világ 57 országában működnek trockisták, ám csak Nagy-Britanniában 22 kisebb-nagyobb szervezetük rivalizál. A IV. Internacionálé egysége is rég megbomlott. Jelenleg közel két tucat, magát nemzetközinek mondó trockista társaság létezik (a néhány ezertől a néhány tucatig terjedő taglétszámmal). Közülük hárman is az 1938-ban alapított szervezet örökösének tartják magukat, míg vannak, akik már az V. Internacionálé megalapításáról álmodoznak.

A cikk eredetileg a HVG 2018/30. számában jelent meg.

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!