Fájnak az értelmüktől elválasztott szavak. És annyira reménytelen őket az értelmükhöz visszatéríteni. Néhányszor próbálkoztam már például a relativizálással. Hogy nem kellene azt a bagatellizálás helyett használni. Mert jelentős tényezőket, tragédiákat és bűnöket bagatellizálni roppant helytelen dolog, de relativizálni – vagyis összehasonlítás útján megállapítani, minél súlyosabbak vagy kevésbé súlyosak - mindent lehet, szükséges és elkerülhetetlen is, miután minden relatív. A magyarországi zsidóságnak a vészkorszakban elszenvedett 60% körüli iszonyatos vesztesége is relativizálható, vagyis összevethető például a lengyelországi zsidóság 80-90%-os veszteségével.

A Népszabadságban megjelent utolsó cikkeim egyikében a konstruktív ellenzéket próbáltam hiányolni, mintha a konstruktivitás az ellenzék esetében is azt jelenthetné, amit. Az építő törekvést. Függetlenül attól, hogy ez milyen viszonyt jelent a kormányzó hatalommal.

1947 novemberében Parragi György a parlamentben „hangoztatta, hogy pártja konstruktív ellenzéki magatartást tanúsít, és mivel meg van győződve a kormány jóindulatáról, a javaslatot elfogadja”. Parragi pártja akkor Balogh István páternek a kommunisták által életre bátorított álellenzéki pártja volt, melynek szónokaként Parragi azt a javaslatot fogadta el, hogy a valódi ellenzék akkori vezérét, Pfeiffer Zoltánt fosszák meg mentelmi jogától, amiből egyenesen következett, hogy Pfeiffert és pártját kiradírozták a közéletből (ld. itt).

Konstruktív ellenzékről az ellenzékmentes ország ellenzékmentes sajtójában évtizedeken keresztül csak a külpolitikai rovatban esett szó, de ott sem sok. Belföldi használatra magyarított formában építő kritikáról beszéltek. Egy kritika akkor volt építő, ha támogatni és erősíteni kívánta azt a hatalmat, azt a személyt vagy intézményt, amelyre vonatkozott.

A „konstruktív ellenzék” kifejezés a rendszerváltás közeledtével jött ismét divatba. 1987-ben 1, azaz egy, 1988-ban már 49 találatot ad rá az Arcanum hatalmas sajtóadatbázisa. Ezek az 1988-as említések sokáig csak a lengyel ellenzék és a kormány közötti tárgyalásokhoz kapcsolódtak, de az év vége felé már a magyar viszonyokra is vonatkoztatták őket. Szűrös Mátyás nyilatkozta 1988. október 17-én a Népszabadságban: „a konstruktív ellenzéknek van helye ebben a társadalomban. Akik társadalompolitikánk és filozófiánk alapján állnak, és elfogadják a szocialista társadalom építését, sőt abban aktívan részt vesznek a nemzet sajátos szerveződő erejeként — velük célszerű kapcsolatot tartani, együttműködni.” A konstruktív ellenzék tehát az, amelyik alapvetően egyetért a hatalommal.

„A kormánykritikus oldalon borzasztóan hiányzik egy igazi patrióta párt, amely tényleg be tudja tölteni a nemzeti és konstruktív ellenzék szerepét: azaz a nemzeti sorskérdésekben ugyanazt mondja, mint a Fidesz-KDNP, és legfeljebb a politika részletkérdéseiben mond némiképpen mást.” Így vélekedik az ellenzék destruktivitásáról szóló Kövér-interjú alatt A halál ötven órája náci parancsnokának nevén, Hesslerezredesként kommentelő polgártárs, aki a Mi Hazánk nevű nem éppen antifasiszta pártot véli alkalmasnak erre a konstruktív szerepre.

Gyurcsány Ferenc tavaly úgy vélekedett a Népszavában, hogy „a diktatúra konstruktív ellenzéke önmaga is a diktatúrát építi”.

Gyurcsány szavai azt jelentik, hogy az az ellenzék, amely ma konstruktív, az ő szemében destruktív. Adottnak veszi a konstruktív szó értelemvesztését az ellenzékkel alkotott szókapcsolatban. A konstruktív jelző nem a konstruktivitáshoz, hanem a kormányhatalomhoz való viszonyt jelenti.

Ez pedig voltaképp kormánybarát értelmezés. Hiszen azt implikálja, hogy a kormány képviseli a konstruktivitást, az ellenzéke pedig a destruktivitást. A „konstruktív ellenzék” pártja pedig az az öszvér, az az átmeneti species, amely, noha ellenzéki, mégsem destruktív, noha konstruktív, mégsem kormánypárt.

Ha a konstruktív jelző eredeti értelme menthetetlen, ha a nemzetközi (legalábbis az angol) szóhasználat sem segít, ha tehát végképp le kell róla mondanunk, akkor talán az lenne a leghelyesebb, ha lefordítanánk. Az Arcanum a „konstruktív ellenzékre” 1520 találatot ad, az „építő ellenzékre” 62-t. Vagyis kb. 25 konstruktív ellenzékre jut 1 építő. Így talán, az építővel nem reménytelen a dolog. És nagyon is szükségünk lenne erre az építő jelzőre.

Tudniillik az egyik legfontosabb dolog, amit a létező ellenzékről mondhatunk, hogy nem építő. Hanem lamentáló. Az ellenzék leginkább panaszirodaként működik. Képviselői mintha főfoglalkozásban egy össznépi panaszkönyvet olvasnának föl.

Erre kevés a pénz, arra kevés a pénz, erre sem adnak, arra sem adnak, ezt se emelik, azt se emelik, ezt sem csökkentik, azt sem csökkentik, erre sem futja, arra sem futja, ez is lerohad, az is lerohad, ez sem működik, az sem működik, ezt is elvették, azt is elvették, ez se nincs, az se nincs, ezt sem engedik, azt sem engedik, ezt is bántják, azt is bántják, ezt is sértik, azt is sértik, erről is csúnyákat mondanak meg arról is, ezt is ellopták, azt is ellopták, ezt is elfuserálták, azt is elfuserálták, és így tovább...

Nagyobbrészt helytálló dolgokat olvasnak föl abból a panaszkönyvből, és ez a felolvasás megkerülhetetlen ellenzéki funkció, el lehet várni az ellenzéktől, és csak az ellenzéktől lehet elvárni, hogy ezt tegye, csak éppen annyira domináns, hogy elnyomja, kiszorítja az ellenzéki építkezést. Az alternatív világ építését. És lehet, hogy azért szorítja ki, mert nincs is ahhoz alkotóerő, alkotókedv, alkotó mersz.

A nagy reformkudarc, amelyet az MSZP és az SZDSZ 2002–2010 között vallott, eltemette azt a gyönyörű, ambciózus reformkorszakot is, amely 1987-89-ben elkezdődött a Fordulat és reformmal, a Fidesz programjával, az SZDSZ Kék Könyvével.

A két bal kézzel elfuserált reformkísérletek nem azért haltak el, mert időszerűtlennek váltak. Ellenkezőleg. Azért tartunk ott, ahol tartunk, mert elhaltak.

És halva is maradnak, amíg csak az a fő mondandó, hogy a nyugdíjasoknak vissza kell adni svájci indexálással, tisztességes inflációs előrejelzéssel, a méltányosság lehetőségével, a rokkantnyugdíjazás rendszerének korrekciójával stb., amit elvettek tőlük, és nem az, hogy új nyugdíjreform kell; amíg csak az a fő mondandó, hogy az iskolában nincs kréta, nincs tanár, nincs pénz, magas az óraszám, és nem az, hogy le kell számolni a hagyományos iskolamodellel, folytatni kell azokat a reformokat, amelyek 1985-től Magyar Bálintig előremozdították a magyar iskolát a jövő és Európa élhetőbb része felé; amíg csak az a fő mondandó, hogy nincs orvos, versenyképtelenek a bérek az egészségügyben, hosszú a várólista stb., stb.; és nem az, hogy verseny nélkül és a hatékonyságra ösztönző mechanizmusok nélkül iszonyatosan alacsony hatásfokkal költődnek el a az egészségügyben a beleöntött forintok és főleg eurók. Folytathatnánk sok-sok egyéb területtel.

Új reformkor kell, amelyben a különböző pártokban kialakuló elképzelések nem lapulnak meg (ha netán vannak is) a senki által nem olvasott pártprogramokban, hanem a pártok kommunikációjának középpontjába kerülnek. Azokkal lépnek a nyilvánosság elé, azokról rendeznek vitákat, azokat szembesítik egymással.

Az elfásult értelmiséget ezzel az ellenzéki építő munkával kellene felrázni. Azzal a millió vonzó kihívással, amelyet ennek a munkának a nehézségei, dilemmái, a megvívandó súlyos viták jelentenek. Ehhez a fölrázáshoz az kell, hogy az ellenzék elsősorban ezzel jelenítse meg magát a nyilvánosságban.

Csak persze tudni kell, hogy emellett az építkezés mellett, a panaszvisszhangozás nem mehet egészen úgy, mint eddig. Nem lehet tovább úgy tenni, mintha a panaszoknak csak az lenne az oka, hogy azok kormányoznak, akik, az orvoslásuknak meg csak az lenne az akadálya, hogy nem az ellenzék kormányoz.

Mert, aki rendszerben, fölépítendő intézményekben, kialakítandó mechanizmusokban gondolkodik, tudja, hogy különböző eredmények különböző időtávban, különböző valószínűséggel érhetők el, s amit elérünk, annak ára van. Előre látható és előre nem látható mellékhatásai, vesztesei.

Nem lehet azt is mondani, hogy helyreállítjuk a demokráciát, és a legmélyebb tisztelettel érvényesítjük az emberi jogokat, meg azt is mondani, hogy mi majd mindent el fogunk intézni, ami miatt ti most panaszkodtok, s amiért mi most a hatalmat vádoljuk.

A demokrácia, az emberi jogok érvényesülése, az államhatalmak szétválasztása, a fékek és az ellensúlyok ugyanis azt jelentik, hogy sok minden van, amit a kormány nem kormányozhat, nem intézhet el, a parlamenti többség nem szavazhat meg. Amennyivel demokratikusabb, annyival korlátozottabb is lesz a jelenleginél az azt leváltó kormány.

Hiszen a polgárok jogait, szuverenitását, a vállalkozások, intézmények, iskolák, civil szervezetek, kutatóintézetek stb. függetlenségét és önállóságát tiszteletben tartó, decentralizáló kormány regnálása idején ezek a részek, a társadalom alkotórészei visszakapják döntési jogosítványaik jelentős részét, és ezt a kormány és a törvényhozás veszti el! Például nem ígérheti meg egy ellenzéki párt egyszerre azt, hogy visszaadja a bíróságok és az ügyészség teljes függetlenségét, és azt, hogy az országot kirabló korrupt disznócsordát behajtja a börtönbe. Mivel ez nem a kormány és nem a pártok kompetenciája, hanem egy másik államhatalmi ágé.