Látszik, hogy az ellenzék még mindig nem vonta le a tanulságot a vereségekből

A hétvégén hivatalosan is elindult a 2019-es európai parlamenti választás kampánya, huszonnégy párt kezdte meg az induláshoz szükséges aláírások gyűjtését. A törpepártok a jelek szerint levonták az elmúlt kampányok tanulságait: van keresnivalójuk a versenyben. Milliókat kereshetnek. Ám sem erről, sem a tavalyi országgyűlési választás egyéb tapasztalatairól nem sok szó esik, pedig ma van egy éve, hogy harmadszor is kétharmados győzelmet aratott a Fidesz–KDNP.

Az ellenzék újból és újból anélkül vág neki a következő megméretésnek, hogy az előzőnek a tanulságait levonta volna. Ráadásul menet közben zajlik az őszi küzdelemre való felkészülés is: a helyhatósági választásra. Közös lista, előválasztás, egyetlen jelölt és hasonló kifejezések domináltak az elmúlt időszakban (is) az ellenzéki retorikában – e jelszavakban az a közös, hogy mindegyik az ellenzékkel foglalkozik, és még csak véletlenül sem a kormány tevékenységével. Hangoztatásukban pedig megfigyelhető az a motiváció, hogy ki tud népszerűbbet, jobban hangzót mondani a már amúgy is ellenzéki érzelműek körében, míg semmit nem árulnak el arról, hogy ez a kör miként bővíthető.

Máté Péter

A kijelentések nyomán kirobbanó viták nem csupán fölöslegesek, de ebben a formájukban károsak is. Elterelik a figyelmet a kormánypártok erősödéséről, azaz arról a folyamatról, amelynek – elvben – a rendszer hivatott ellenfelei gátat akarnak szabni és amelyet a visszájára akarnak fordítani. De ha minden így megy tovább, akkor ehhez már az ellenzék egyesített ereje is kevés lesz.

2014-ben 22 olyan körzet volt az országban, ahol a Fidesz abszolút vagy gyakorlatilag abszolút többséget szerzett (azaz egy-két tized százalékkal maradt el az 50 százaléktól, és jelentősen felülmúlta a kamu pártok nélküli ellenzék eredményét). 2018-ban több mint kétszeresére, ötvenre emelkedett ezeknek a helyeknek a száma. Vagyis az ország közel felében az ellenzék, ha összefog, koordinál, egymás fejére áll, szinkronúszik – akkor sem tudja legyőzni a hatalom képviselőjét.

Addig nem lesz ellenszere a Fidesz növekedésének, amíg nem sikerül feltárni, honnan szerez új támogatókat. A megértést nehezíti, hogy az ellenzéki szövegekhez hasonlóan az elemzésekben is tényekkel alá nem támasztott klisék terjedtek el. Az egyik ilyen, hogy a Fidesz szavazatbővülése a falvakból származik, a kiszolgáltatott kistelepülések kiszolgáltatott népe polgármesteri utasításra szavazott, illetve a választás napján a falvakban országszerte pörköltözések, élelmiszerosztások voltak. A jelenség – minden beszámoló szerint – létezett, és hozzájárult a kétharmados győzelemhez, de nem oka annak. A Fidesz-szavazótábor településszerkezeti összetétele alig változott. A 2014-hez képest megszerzett 465 ezer új szavazóból százezer a fővárosból és az ötvenezresnél nagyobb városokból érkezett, további 175 ezer pedig a kis- és középvárosokból – derül ki az adatok elemzéséből.

A tavaly áprilisi eredmény másik közkeletű megfejtése, hogy a Jobbik eredeti, rasszista hívei gyarapították a Fidesz támogatói körét. Mivel a Jobbiknak – csekély mértékben – még nőtt is a tábora, az elmélet hangoztatói szerint a pártra nagy számban a volt nem szavazók voksoltak, míg a törzsgárda átállt a kormányoldalra. Ennek vizsgálatához vissza kell nyúlni a parlamentbe jutást hozó 2010-es választáshoz, mert így lehet látni az ősjobbikosok mozgását – ők vélhetően a kisebbségek ellen hergelő, szélsőjobboldali üzenet miatt támogatták annak idején a gárdaalapító pártot. Az akkori jobbikos fellegvárak közül Borsod-Abaúj-Zemplénben és Hevesben most tényleg nagyot javított a Fidesz, de a Jobbik szempontjából harmadik legjobb eredményt hozó Jász-Nagykun-Szolnok 2018-ban csak visszafogott mértékben lelkesedett a kormánypártért, míg a listán hatodik Békés megyében alig erősödtek Orbán Viktorék. Ha pedig az ellenpróbát nézzük: a kilenc évvel ezelőtti áttörés idején Budapest után a legkevésbé jobbikos Vas megyében tavaly kilőtt a Fidesz. Magyarán nem mutatható ki érdemi kapcsolat a Jobbik szereplése és a Fidesz erősödése között. A kormánypárt tündöklése inkább a baloldal gyengülésével hozható összefüggésbe – derül ki egyes megyék elemzéséből.

Regionálisan ugyanis jelentős különbségeket lehet fölfedezni a Fidesz támogatottságának alakulásában. Elsőre feltűnő, hogy a jövedelmi viszonyok eltérése hasonlóságot mutat a kormánypárt különböző mértékű erősödésével. Volna ebben logika: a kormánypártok első ránézésre az ország keleti – elsősorban az északkeleti –, szegényebb részén erősödtek, ám több minden árnyalja a gyors következtetést. A fideszes szempontból legjobban teljesítő két megye, Zala és Szabolcs-Szatmár-Bereg az ország két távoli szegletében helyezkedik el, és kevés közös vonást mutat.

Viszont a – mind az átlagkeresetet, mind az egy főre jutó bruttó hazai terméket tekintve – leszakadóban lévő Békésben nem igazán mozdult el a kormánypárt támogatottsága. A Viharsarok azzal tűnik ki, hogy itt nem esett össze 2018-ban a baloldal (ideértve – a Kutyapártot leszámítva – valamennyi, a Fidesztől balra található pártot). Az elemeire bomlott baloldalnak sikerült megőriznie befolyását Komárom-Esztergomban, Pest megyében és Budapesten is; ez lehet az elsődleges oka, hogy ezeken a helyeken nem tudott kiemelkedő javulást fölmutatni a Fidesz. Nógrádban viszont, ahol a baloldali szavazatok ötöde elpárolgott, úgy erősödött közel 8 százalékponttal a Fidesz a többi párthoz képest, hogy szavazóinak számát több mint a negyedével növelte.

Az egykori szocialista bázis fontos részét képező, nehezebb sorsú rétegek akadálytalanul áramlottak a kormánypárt felé azokban a megyékben, ahol a baloldal szervezetileg már képtelen volt elérni őket – ez a tendencia határozottan kirajzolódik az adatok elemzéséből, ha vannak is eltérések egyes vidékeken. Magyarázható lenne ez azzal, hogy az egzisztenciális félelmekre is ható, migránsozós hangulatkeltés ezekben a társadalmi csoportokban talál leginkább utat magának. A szavazatok területi eloszlása azonban nem igazolja a propaganda mindenhatóságáról szőtt elképzeléseket sem. Azonos régióban fekvő, szociológiailag, településszerkezetileg nagyon hasonló megyék mutatnak teljesen eltérő politikai képet.

Egyszerűbb fideszes technikák működhetnek a háttérben. A múlt héten érte el az országos nyilvánosságot egy videófelvétel, amelyet a romagyilkosságok évében, 2008-ban rögzítettek. Ezen Pócs János fideszes országgyűlési képviselő hallható, amint megfegyelmezi az egyik cigány alkalmazottját: bezárja egy kazánba, és úgy tesz, mintha be is gyújtana. A 444.hu által megkérdezett helyiek (kamerák előtt) nem találtak kivetnivalót Pócs eljárásában, inkább a főnök sajátos humorát emelték ki. Az eset jól mutatja, milyen függőségi viszonyok mellett kéne érvényesülniük a mindenkit egyformán megillető polgári jogoknak.

444.hu

Pócs János vicceit a tavaly áprilisi választások előtt négy hónappal az egész világ megismerhette, amikor a nemzetközi sajtó is beszámolt az általa a közösségi médiában megosztott erdélyi disznóvágásról. Az „ő volt a Soros” felirat helyben semmit sem ártott. A jászberényi kerületben Pócs mintegy 6500 szavazattal kapott több voksot, mint 2014-ben, és 8,5 százalékponttal javított az eredményén. A szintén Jász-Nagykun-Szolnokban található törökszentmiklósi körzet képviselője, Boldog István öt éve Póccsal centire azonosan végzett, ő viszont „csak” 3000 szavazattal és 2,5 százalékponttal tudott jobban teljesíteni 2018-ban. Mi okozhatja – Pócs János világhírű humorán túl – a különbséget? Talán nem tévedünk nagyot, ha ebben némi szerepet tulajdonítunk annak, hogy 2015–2017 között a Jászberényi kistérség a Széchenyi-terv keretében átlagosan, havonta 606 millió forint uniós támogatásban részesült, míg a törökszentmiklósi körzet harmadennyit, átlagban 222 milliót kapott fejlesztésre.

Jóindulatú feltételezés alapján a különbség a képviselők eltérő lobbiképességének köszönhető, és a helybéliek a nagyobb kijárópotenciált jutalmazták. Kevésbé jóindulatú megközelítés, hogy nem kijárásról, hanem osztásról van szó, és a megállítani vágyott Brüsszel nem egyszerűen hozzájárul az Orbán-rendszer fennmaradásához, de masszív szavazatvásárlást finanszíroz.

Mindenesetre elgondolkodtató, hogy a megye másik két körzete is jobban teljesített, mint a törökszentmiklósi, pedig sem a politikai beágyazódottság, sem az egyéni lobbiképesség nem hozható föl magyarázatként. Hiszen Szolnokon és Karcagon is jelöltet cserélt a Fidesz. Az előbbi helyen a helyi kórház korábbi orvos igazgatóját váltotta a kormányhivatal éléről érkező aspiráns, az utóbbinál meg a Karcagot húsz évig polgármesterként irányító és egy további ciklus idejére a parlamentben képviselő, a miniszteri székből a választás után menesztett Fazekas Sándor helyét vette át az országosan ismeretlen megyei közgyűlési elnök, aki nem mellesleg a Tisza-tó Térségi Fejlesztési Tanács elnöki tisztét is ellátta korábban. Vagy nagyon szerencsésen választotta ki a Fidesz az új indulókat, vagy itt sem hagyható figyelmen kívül a két körzetbe havonta érkező, összesen kétmilliárd forintnyi uniós pénz.

A fenti példa nem egyedi, Borsodtól Tolnáig sok hasonló furcsaságra bukkanhatunk. Elég annyit említeni, hogy az előző ciklus fejlesztési minisztere, Seszták Miklós a kormány által kiemelten támogatott Kisvárdán és környékén 10 ezer szavazattal és több mint 13 százalékkal múlta felül korábbi eredményét.

Eligazítás Alsózsolcán

A fejlesztési források fölötti diszponálás azonban nem az egyetlen eszköze a hatalomnak, másként is kézben tarthatók a választók, ahogy ez szintén konkrét példán bemutatható. 2014-ben a Fidesz mindhárom Heves megyei körzetet elvitte, de jelöltjei két helyen 40 százalék alatti, egyben meg éppenhogy a fölötti eredményt hoztak össze. Az ellenzék jó koordinációjával sokak szerint bukhatta volna a megyét a kormánypárt, hiszen az egyik választókerületi központot, Gyöngyöst elvesztette a 2014-es önkormányzati választáson, egy másiknak a székhelyén, Hatvanban pedig nyílt háborúba keveredett a fideszes polgármester a térség országgyűlési képviselőjével. Utóbbiról a kampány finisében kiderült, hogy milliárdos belize-i offshore számlával rendelkezik. Az ellenzéki térfélen viszont egyszerűsödött a helyzet: a baloldal mindenhol esélytelen embert állított csatasorba, míg a Jobbik – saját állományához képest – nagyágyúkkal szállt versenybe: a pártelnök, az egyik alelnök és a pártszóvivő remélte megverni a Fideszt.

Az eredményt érdemes megjegyezni: mindhárom körzetben simán győzött a kormánypárti politikus, 7–9 százalékkal fel is tornázva a támogatottságát. Mi változott négy év alatt? Bár ide is dőltek az uniós források, a legjelentősebb változás az, hogy ciklus közben több mint 100 milliárdos érdekeltséghez jutott a megyében Mészáros Lőrinc, többek közt befolyást szerzett a legfontosabb munkáltatónál, a Mátrai Erőműben. Persze Magyarországon jelenleg inkább az a meglepő, ha valaki dolgozóként vagy ügyfélként nem kapcsolódik a Mészáros-birodalomhoz.

A hatalom és a választók között sokféle kapcsolat van, és az előbbi számtalan módon tud hatást gyakorolni az utóbbiakra. Ebből következően – bár nagy a csábítás – nincs egyetlen olyan ok, amely megmagyarázná a harmadik kétharmadot. A rezsimnek nem is kell az egyismeretlenes egyenlet, hiszen a mozgósításhoz felhasználható legkülönfélébb adatokat tarthatja nyilván, és azokkal a legkülönbözőbb módokon élhet is. Felfoghatatlan, hogy a hosszú évek óta folyó konzultációs (Kubatov-)listázás és egyéb adathalászat miért nem vív ki nagyobb figyelmet, és miért intézi el az ellenzék annyival, hogy a kormányfői levéllel kísért kérdőív áldemokratikus színjáték.

Miközben általános tapasztalat az állami szervek és intézmények nyíltan részrehajló működése, igencsak naiv hozzáállásnak tűnik, hogy a kormánypártok majd pont ezen a téren tartják be az elemi normákat. Holott az uralmon lévők pontosan regisztrálhatják, ki milyen módon az alávetettjük, és miként ellenőrizhető.

Akad egy zavarba ejtő tényező: a pusztán helyi érdekeltségű választások és az országos szintű megméretések mintha élesen elválnának egymástól. Az időközi voksolások két évtizeden keresztül mindig illeszkedtek az adott közhangulathoz, és előre jelezték a soron következő általános választás eredményét. 2014-et követően ez a trend megfordult: az ellenzék meglepetéseket okozott az időközi választásokon, majd betlizett az országos nagydöntőn. Pedig olyan helyeken is nyerni tudott – Veszprémtől Hódmezővásárhelyig –, ahol addig csak a jobboldalnak termett babér.

Karácsony, Szél és Vona közös vitájuk előtt

Reviczky Zsolt

Nem lehet a jelenség minden részletére megfejtést adni, de az egyik legfontosabb oka az volt, hogy az időközi választásokon sikerült a maradvány ellenzék erőforrás-koncentrációja. Egy-egy településre az egész országból átirányíthatóak voltak az aktivisták, akik így számukban még fölül is múlták az elbizakodott kormánypártiakat. Az általános választásokra azonban nincs elég bevethető ellenzéki aktivista. Nemhogy olyan embert nem találnak mindenhol, aki mozgósít és agitál, de a független megyei sajtó megszüntetésével, a helyi civil szervezetek sokaságának elsorvasztásával, a vidéki értelmiség megroppantásával már olyan sincs, aki figyelne.

Ebből következően az ellenzéki feladat nem az volna, hogy újra és újra eljátsszák az esélyes kihívó szerepét, hogy rohanjanak sajtótájékoztatóról tévéstúdióba, plenáris ülésről választmányi ülésre, hogy úgy viselkedjenek, mintha ez egy kiegyensúlyozott képviseleti demokrácia volna, hanem hogy részt vegyenek egy NER-en kívüli világ nulláról való fölépítésében. Helyette az idén két újabb választással ássák magukat mélyebbre a futóhomokba.