Életművének leglidércesebb saroktétele, hogy a tömegdemokrácia és a tömegdiktatúra egylényegű. A demokrácia kora a többség zsarnokságának a kora, a többség pedig demokratikus és diktatórikus formában is gyakorolhatja a maga zsarnokságát. Lukaccsal alighanem az utolsó olyan jelentős történész távozott, aki már felnőttként – diákként, munkaszolgálatosként, bujdosóként – élte át a második világháborút. Lidérces tételének leglidércesebb megfogalmazását A történelmi Hitler című, korszakalkotó és fölkavaró művében fogalmazta meg:

„Hitler volt a modern világ legnépszerűbb forradalmi vezére. A hangsúly a népszerűn van, mert Hitler a történelem demokratikus, nem pedig arisztokratikus korszakához tartozik.”

Lukacsnál Hitler a demokratikus kor főhőse. Ellenpárja Winston Churchill, akiben a nyugati világ az élni érdemes világ megmentőjét, a XX. század legnagyobb államférfiját látja, az arisztokratikus kor főszereplőjét. A tipikus reakciós. Az önmagát is reakciósnak minősítő, konzervatív, idealista, a leghagyományosabb értelemben katolikus, az abortuszt, a szexuális szabadosságot, a nem hagyományos családmodellt elutasító történész lelki társa. Lukacs Churchill legnagyobb érdemének azt tartotta, hogy – mint Öt nap Londonban című könyvében megírta – megértette, „amit sokan még ma sem értenek”, hogy

„a nyugati civilizációt fenyegető legnagyobb veszély nem a kommunizmus, hanem a nemzetiszocializmus”.

És Lukacs volt az, aki a legkövetkezetesebben szembe tudott nézni azzal a ténnyel, hogy ez a legnagyobb veszély, a hitleri uralom kora a nagy többség számára mennyire pozitív időszak volt. Mint A történelmi Hitler című könyvében írja: „A harmincas évek 1933 utáni szakasza a legtöbb német számára napfényes időszak volt.

A koncentrációs táborok, a német zsidók elnyomása, a náci propaganda fülsértő közönségessége csak egy elkeseredett kisebbség számára volt fájó gondolat; de mindez eltörpült amellett, hogy Hitler megteremtette a jólétet, naggyá és egységessé tette a nemzetet.

(...) Hitler nemzetiszocialista Németországa megmutatta, hogy szigorú diktatúra mellett is lehet magas életszínvonalat elérni.”

Hitler példátlan népszerűsége bizonyság arra, hogy a többség számára a „demokratikus” korban vonzóbb lehet a diktatórikus hatalomgyakorlás, mert erősebb zsarnok lehet benne a többség, nagyobb biztonságban és sokkal kevésbé frusztráltnak érezheti magát. Nem kell eltűrnie a kisebbségeket, az ellenvéleményt, az ellenkultúrát, nem kell tartania hatalomváltástól, nem kell nehéz döntésekkel és felelősségvállalással szembenéznie.

Gondolkodásmódjának az antikommunizmus is sarokköve volt. Már 1946 nyarán a kommunizmus elől Amerikába menekült. De szembeszegült McCarthy antikommunista boszorkányüldözésével. Szellemi öröksége a demokraták számára azért hatalmas erőforrás, mert antidemokratasága a maga lényege szerint antipopulizmus. Demokrácia és populizmus című, 2005-ös műve (alcíme: Félelem és gyűlölet) profetikus leírása annak, hogyan züllesztheti trumpi mélységekbe az amerikai demokráciát a populista tömegjárvány. Szerinte Hitler pontosan fogalmazott, amikor azt mondta, hogy „én nacionalista vagyok, de nem patrióta”. Mert „a patriotizmus mindig defenzív, míg a nacionalizmus agresszív”. „A nacionalizmus egyfajta valláspótlék, sokáig hatni fog még, de el fog tűnni, szerepe csökkenni fog.”

Amikor 2013-ban Magyarországon járt, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen és az ELTE Gólyavárában tartott előadásában még optimistábban látta Európa és Magyarország esélyeit a populizmussal szemben, mint az Egyesült Államokét a 2005-ös könyvében.

Lukacsot a maga arisztokratizmusa sohasem vezette olyan következtetésekre, mint a tömegtársadalomban a nyugati kultúra szükségszerű pusztulását látó Ortegát, Spenglert vagy másokat. Vezérlő csillaga Churchill mellett a demokratikus jogállam eszméjét az elitizmussal összekapcsoló Alexis de Tocqueville volt. Lukacs azért nem vont le végletesen és véglegesen pesszimista és dekadens következtetéseket abból a meglátásából, hogy az arisztokratikus kor leépülésének félezer éves folyamata a végpontjához ért, mert idealista volt. A földi világra vonatkozó minden determinista, tehát materialista elmélet idegen tőle. Marxé is, a polgári közgazdaságtané is. Meggyőződése szerint a tudat határozza meg a létet.

Az emberek gondolkodásmódjának alakulásában lát egy pozitív tendenciát, a történelmi tudat felemelkedését a XVII. századtól kezdve, amelynek köszönhetően – idézi Johan Huizingát – „a történelmi gondolkodás immár a vérünkbe ivódott”. A folyamatot A történetírás jövője című könyvében írja le a legszemléletesebben. Az iskolai történelemoktatás elsorvad, a hivatásos történelemtudomány tévutakra sodródik, a műveltség hanyatlik, a könyvolvasás kultúrája visszaszorul, szűkül a szellemi kapacitás,

„őrjítő ostobaság (...) tombol körülöttünk: mindenféle jelszavakban és reklámokban (...) a popzene (...) visításában”

 – sorolja. A történelem iránti étvágy azonban, teszi hozzá, hatalmasan megnőtt és szétterjedt a világon. Nagy példányszámban jelennek meg történelmi folyóiratok; a történelmi munkák sokszor jobban fogynak, mint a regények; egyre több történelmi játékfilmet, dokumentumfilmet néznek az emberek; a televíziós kínálatban mind nagyobb arányban szerepelnek történelemmel foglalkozó csatornák. És mindezzel összefüggésben a „modern”, a „haladó” jelző elvesztette tiszteletre méltó mivoltát, és átengedte azt a „hagyománynak”, a „hagyományosnak”.

Lukacs ellenkezik azzal a tendenciával, amely a történelemtudományban a materialista tényezőket, a társadalom- és gazdaságtörténetet tolja előtérbe. De amennyire ellenzi a történelem társadalomtudománnyá alakítását, annyira lelkesen pártolja a történelemmel való foglalkozás társadalmasítását. Nem habozik leírni:

„Én nem hiszem, hogy a történelem tudomány...”

Visszautasítja azt a ma uralkodó nézetet, hogy „a hivatásos történetírás egyfajta tudomány, melynek diplomás művelői abból a hitükből nyernek vigaszt, hogy olyan módszerekkel dolgoznak és olyan titokzatos tudás birtokosai, amelyek az átlagember fölött állnak, s számára elérhetetlenek (...) ez a hitük nem demokratikus”, hanem „bürokratikus”. Lukacs mélyen egyetért Jacob Burckhardt tételével, miszerint „a történetírásnak igazából nincs módszere, kivéve egyet: olvasni kell tudni”. „Nagyon is lehetséges, hogy a huszonegyedik században a legjobb és legnagyobb történetírók nem diplomás szakemberek lesznek, hanem művelt, nagy tudással és képzelőerővel megáldott »amatőrök«.”

Túllépett a hivatalos történettudomány korlátain, és kiváló írói tehetséggel írta a történelmet. Ennek legszebb példája a Budapest, 1900. Ez volt az első magyar témájú könyve – több mint negyven évvel azután, hogy távozott Magyarországról. Ilyen hosszú ideig nem írt szülőhazája történetéről, és az emigrációs tevékenységben soha nem vállalt aktív szerepet. De ebből a könyvéből kiderül, mindig is mély kapcsolatban állt a magyar nyelvvel és irodalommal.

Ha lenne arisztokratikus demokrácia, abban érezné Lukacs otthon magát. Itt, a Földön ilyet nem találhatott. Talán odafönt...

RÉVÉSZ SÁNDOR