Szétszedik a HUN-REN kutatóhálózatot: négy központ az ELTE-hez kerül
Még kérdés, hogy az intézetek által használt akadémiai ingatlanegyüttes is átkerül-e.
Ahány ház, annyiféle populizmus – tartják a kérdéssel foglalkozó kutatók. Megkülönböztetnek gazdasági és szociális vagy éppen politikai populizmust, de a megnyilvánulási forma is lehet demokratikus, autoriter vagy diktatórikus. Éppen e miatt a cseppfolyóssága miatt a populisták lehetnek baloldaliak vagy jobboldaliak, akár szélsőbal vagy szélsőjobb oldalon is.
A populisták közé sorolják például Franciaországban az anarchiába hajló sárga mellényes tüntetőket éppen úgy, mint a szélsőjobboldali Marine Le Pen pártját, a Nemzeti Tömörülést, Olaszországban a kormányzó koalíció egymástól rendkívül különböző két tagját, a posztfasiszta irányba mozgó Északi Ligát és a tisztán populista Ötcsillagos Mozgalmat, Magyarországon a demokrácia és a jogállam, valamint a piacgazdaság leépítésében jeleskedő Fideszt, vagy Németországban a szélsőjobbon elhelyezkedő AfD-t, illetve a baloldali Die Linkét. De a kutatók a baloldali populistákhoz számítják a spanyol Podemost és a görög Szirizát is, igaz, ez utóbbi a kormányra kerülése óta sokat feladott korábbi radikális nézeteiből.
AFP / Miguel Medina
Mi az, ami összeköti ezeket a pártokat a populizmus címszava alatt? Mindenekelőtt a népre hivatkozás és az elitellenesség, amely megjelenhet a globalizáció és a multinacionális cégek kritikájaként, de lehet szimplán a nemzeti elittel szembeni mozgalom is. S lehet-e egyáltalán valamiféle közös ideológiai alapról beszélni? Ebben már politikatudósok sem értenek egyet. Sokan inkább egyfajta politikai stílust látnak a populizmusban, amely a demagógia eszköztárából bőven merít, igaz, ezt például választások előtt minden párt használja. A baloldali populizmus általában a szociális, míg a jobboldali a nemzeti retorikára épül. Populizmus és populizmus tehát jelentősen különbözik egymástól, s a társadalomtudósok közül is sokan a populizmust a demokrácia részének tekintik. Mint ahogyan Ralf Dahrendorf német–brit politikatudós írta: „Ami az egyiknek populizmus, az a másiknak demokrácia, és fordítva.”
A baloldali populizmusnak a 2008-as gazdasági válság adott lendületet, jelenleg azonban a világszerte egyre erőteljesebben terjedő jobboldali populizmus virágzik, mindenekelőtt azért, mert mélyen megrázta a liberális demokráciákat a 2015–2016-os év. Kezdődött a 2015 nyara végén Európára zúdult menekülthullámmal, majd folytatódott Donald Trump amerikai elnökké választásával, illetve a brit népszavazással a Brexitről.
A migrációs válság során kiderült, hogy felkészületlenül érte az európai kormányok jó részét a bevándorló tömeg, ráadásul a politikusok rosszul mérték fel, hogyan is fogadják majd a szavazóik a menekültekkel szembeni befogadó politikájukat. Trump részben az Egyesült Államokban szintén napirenden lévő menekültkérdésről vallott erőteljes, ám a hivatásos politikacsináló gépezettel szembeni véleményével váltott ki sok szavazóban szimpátiát, és a gazdasági bevándorlás volt ugyancsak az egyik fő téma a Brexit-népszavazáson is.
Reviczky Zsolt
Mindez nem jelenti azt, hogy egyedül a bevándorlás fordítja szembe a szavazókat az eddigi politikai elittel. Gazdasági tekintetben például a globalizáció erősítette meg a populizmus iránti vonzódást, hiszen a fejlett országok alacsonyan képzett kétkezi munkásai rosszul jártak az olcsó áruk és a munkaerő beáramlásával. De sokaknak a demokrácia kiüresedésével egyenlő, hogy csak négyévente egyszer kíváncsiak a véleményükre, máskor mindent a fejük felett intéznek.
Francis Fukuyama amerikai filozófus szerint az emberek nehézkes és tehetetlen kormányzásnak érzik a liberális demokráciákat, s olyan kormányt akartak, amely képes gyorsan és akár a liberális demokrácia írott és íratlan normáinak megszegésével is javítani a globalizáció nyugati veszteseinek életén. Az erre való képességet rendszerint karizmatikus vagy akár autoriter vezetőkben találták meg. A liberális demokráciák e populista kihívásra egyelőre keresik a választ. „Lesz-e határa a demokrácia populizmussá degenerálódásának?” – tette fel a kérdést a nemrégen elhunyt John Lukacs, s ő maga nem volt túl optimista a válaszban.
Amerikában, így az Egyesült Államokban, nem olyan pejoratív a populizmus szó jelentése, mint Európában. Köszönhető ez annak, hogy az első, magát populistának nevező mozgalom az iparosítással és az azt támogató kormánnyal elégedetlen amerikai farmerek között alakult ki. Ők összefogtak olyan képviselőjelöltek támogatására, akik nem a politikai és gazdasági elit, hanem a földművelők, a nép érdekét képviselték. E populisták felhasználták Abraham Lincoln elnök gettysburgi beszédét is, amelynek híres zárósoraiban kijelentette, hogy a hatalom „a néptől, a nép által és a népért” van.
Lényegében az amerikai elnökök nagy részéről el lehet mondani, hogy populista (is) volt. Ide sorolják például Theodore és Franklin Rooseveltet, de talán a legjobb példa az elitellenes hullámot meglovagoló Jimmy Carter, aki magát tételesen is populistának nevezte. Barack Obama is amellett kardoskodott, hogy ő az igazi populista, nem pedig Trump, aki szerinte valójában sosem törődött a keményen dolgozó kisemberekkel. Nem véletlen, hogy Amerikában jelent meg és aratott sikert nemrég a brit Steve Hilton Pozitív populizmus című könyve.
Latin-Amerikában szintén van pozitív olvasata, hiszen az „amerikai imperializmus” elleni harc, a demokratikus politizálás, a dekolonializációs küzdelmek egyik hagyományának számít. Leghíresebb képviselője, az argentin Juan Perón elnök sikertelensége ellenére továbbra is népszerű a populista politika olyan országokban, mint a radikális baloldali Venezuela, Bolívia vagy Ecuador, illetve újabban szélsőjobboldali változata Brazíliában.
AFP / Juan Barreto
Lukacs a populizmust viszont egyáltalán nem látta pozitívnak, és Alexis de Tocqueville nyomán a „többség zsarnokságától” féltette az alkotmányos jogállamot, hiszen a populisták rendszerint a népakaratra hivatkoznak az általuk követett politika során. Lukacs szerint viszont a többség akaratára hivatkozás ott is hibádzik, hogy „a többségnek nincs eredendően igaza attól, hogy annak rendje és módja szerint megválasztott többség”.
Ebben a kérdésben hasonlóan érvel, mint Joseph Ratzinger (a későbbi XVI. Benedek pápa), aki feltette a kérdést: „Beszélhetünk-e igazságosságról vagy egyáltalán jogról, ha a többség, akár a túlnyomó többség törvényekkel elnyom mondjuk egy vallási vagy faji kisebbséget?” Azt ő is elismerte, hogy „az emberek között ritka a teljes összhang, ezért a demokratikus akaratformálás nélkülözhetetlen eszköze a képviselet és a többségi döntés”, de ennek vannak határai, mert „a többség is lehet vak vagy igazságtalan”.
A populisták persze ezt elutasítják, mindig magukat nevezik az igazi demokratáknak, akiket nem kötnek gúzsba mindenféle politikai és jogi procedúrák, hanem csak a nép véleményére támaszkodnak. „Az én felfogásom szerint nem lehetséges az, hogy a népnek egy alapvető témával kapcsolatban van egy akarata, és a kormány megtagadja azt, hogy ennek az akaratnak megfeleljen” – mondta Orbán Viktor tavaly egy interjújában. Az egykori pápával szemben tehát a magát újabban harcos kereszténydemokratának hirdető Orbán olyan értelmezést adott saját mandátumának, amelyben a miniszterelnök, a kormány és a parlamenti többség közvetlenül a választási felhatalmazásban manifesztálódott népakaratot képviseli, és amelyben a joguralom nem lehet e népakarat politikai megvalósításának akadálya.
A kérdés persze az, hogy a nép akaratát pontosan ki is tolmácsolja. Már az egyébként katolikus, konzervatív Lukacs is felhívta a figyelmet arra, hogy népuralom vagy népi többség esetében is „a nép” gyakran absztrakció, amikor nem a nép beszél, hanem a nép nevében beszélnek. S hozzátette: „Ha a népakarat feltétel nélkül érvényre juthat, vagyis ha nem korlátozzák szabadságjogok a népszuverenitást, ha nincsenek a többségi akaratnak fékei és ellensúlyai, akkor a demokrácia puszta populizmussá silányul.” A ma már inkább szélsőjobboldali Orbán nem utasítja el ezt az értelmezést, csak ő nem érzi a populizmust olyan „silánynak”, mint Lukacs. A Politico című lapnak adott interjújában magát populistának vallotta, s kijelentette, szerinte a populista azt jelenti, hogy megpróbálja a népet szolgálni, s ez pozitív dolog.
John Lukács
Túry Gergely
Van az orbáni populizmusban egy elem, amely a jobboldali populizmusokat általában jellemzi, s különösen veszélyessé teszi, ez pedig a nacionalista demagógia használata. Ez rendkívül kockázatos, mert ebben a kontextusban úgy lehet használni az idegent, a betolakodót, mint a nemzet identitásának veszélyeztetőjét. A populista politikusok ma Európában ki is aknázzák azt, hogy az emberek a megszokott nemzeti kultúrára nézve is fenyegetést látnak a bevándorlókban, hagyományaik, kultúrájuk védelme érdekében igen könnyű őket nacionalista retorikával befolyásolni.
Az orbáni Magyarországot azonban csak fenntartásokkal lehet besorolni a populisták közé. Használ populista eszközöket, a multik vagy a bankok megadóztatása például a baloldali populista mozgalmak kedvenc megoldási javaslatai közé tartozik. De milyen populista például az, aki fél a nép véleményétől, mint ahogyan ez Orbán esetében bebizonyosodott a vasárnapi zárvatartás vagy az olimpia ügyében, amikor megfutamodott a népszavazások kiírása elől. Szívesen hivatkozik a bevándorlás kérdésében is a népakaratra, ám az ebben kiírt népszavazáson nem tudott többséget maga mellé állítani.
Teljesen nyilvánvaló az is, hogy elitellenessége csak a korábbi elitre vonatkozik, s minden erejével Orbán-kompatibilis elit kialakításán dolgozik. Enyedi Zsolt szociológus, a CEU rektorhelyettese az Orbán-féle politikát paternalista populizmusnak nevezte, mert Orbán zárójelbe tette a képviseleti demokrácia intézményeit, s nem a közvetlen demokrácia, hanem a saját karizmatikus, személyfüggő hatalmát állította helyébe. A nép nevében tehát még nagyobb, korlátozás nélküli hatalmat összpontosít a kezében, s lényegében népakaratként adja el az általa kigondolt politikai irányt.
Messze van ez attól a kossuthi intelemtől, amelyet a fideszesek előszeretettel idézgetnek, legutóbb például Kövér László a parlamenti beiktatási beszédében: „Mindent a népért, mindent a nép által, semmit sem a népről a nép nélkül.” A nép, a többségi akarat azonban csak hivatkozási alap az orbáni rendszerben, fügefalevél az alkotmányos jogállam lebontásában. A közvetlen demokrácia, azaz „a fékek és ellensúlyok” kikapcsolása a rendszerből nem a demokrácia teljességéhez, hanem egy populista pártvezér korlátlan uralmához vezet, s így súlyosan veszélyes a szabadságjogokra. Egy neves konzervatív gondolkodó, Michael Oakeshott szerint „azért tartjuk magunkat szabadnak, mert a mi társadalmunkban senki nem rendelkezhet korlátlan hatalommal – egyetlen vezető, frakció, párt vagy osztály, semmiféle többség, kormányzat sem”.
RIBA ISTVÁN
