Banki csalás áldozata lett, és úgy érzi, nem hibázott? Varga Mihály öt csapása segít önnek. Vagy nem
Elkésett, tüneti, de látványos az MNB öt csapása, amelyekkel a bankok rovására ütne a kiberkalózokon. Az ügyfeleket továbbra is érheti kár.
„Kígyónak lábsó, madaraknak fogsor, diktál a beteg, írja a doktor.” A halhatatlan rajzfilmfigura, Dr. Bubó ügymenetjellemzésénél nem is lehetne tömörebben összegezni a Gazdasági Versenyhivatal (GVH) egyik januári döntésének tárgyát.
A hivatal Versenytanácsa a kiszabható legmagasabb – ez esetben 49 millió forintos – bírsággal honorálta annak a családi tulajdonban lévő cégcsoportnak a tevékenységét, amely az egészségbiztosítási pénztár – hivatalos nevén: Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő (NEAK) – kasszájából „jótékonykodott”. Otthonukban keresett fel végtaghiányos embereket, rábeszélve őket műlábrendelésre.
Az elkészült protézisek jelentős része azonban alkalmatlannak bizonyult a használatra.
„Én nem kértem, és most sem szeretném ezt az új lábat megtartani, nem is tudnék vele mit csinálni, mert nem lehet hordani. Szóltam is azoknak, akik csinálták, már vagy egy hónapja, de felém se néznek.”
„A forgalmazó által készített cipők mérete több alkalommal sem volt megfelelő, a jelenlegi is szorít, kicsi. A mintadarab sokkal szebb volt, a szeg kiáll a talpából.”
„Az idősek otthonából szóltak, hogy cipőt lehet rendelni. Nagyon szűk lett, használhatatlan, kidobtam.”
„Mondtam, hogy fűzőt nem kérek, mivel nem hordok, mire azt mondták, hogy csak akkor kapok cipőt, ha fűzőt is íratok.”
Ilyen és hasonló válaszokat kapott a GVH nagyjából minden második megkérdezett betegtől. A kifogásolt protéziseket, gyógylábbeliket és fűzőket három cég, a Monus Global, a PVO Retails és a PRO-Valetudo Kft. készítette és forgalmazta. Mindhárom céget a Rai család tagjai jegyezték: az apa, Rai József, felesége és fiai – aszerint váltva egymást, hogy melyik vállalkozásnak volt éppen szerződése az egészségbiztosítóval.
A cégtörténetet közel egy évtizedre visszamenően feltérképező GVH ugyanis arra jutott, hogy a társadalombiztosító és a Rai család vállalkozásai között rendre kenyértörésre került sor a kiszolgált gyógyászati segédeszköz gyenge minősége, az elszámolás szabálytalanságai miatt. Jogszabályi hézag – és nem csak az egészségiparban –, hogy a kifogásolt tevékenységű céget ugyan egy évre ki lehet iktatni a szállítók sorából, de ezt a szankciót egy új vállalkozás alapításával könnyedén ki lehet kerülni. A vizsgált hétéves időszak alatt több mint 26 ezer, a három kft által gyártott termék árát fizette ki a társadalombiztosító, összesen 1,1 milliárd forint értékben.
A tb-támogatással, orvosi javallatra rendelt termékek – így a gyógyszerek és gyógyászati segédeszközök – reklámozása tilos, ami ifjabb Rai József elmondása szerint fejtörést okozott feltörekvő vállalkozásaiknak. A száznál is több versenytárs a segédeszközt felíró orvosokat dongta körül, így más megoldás után kellett nézniük. Területi képviselőik gyűjtötték az adatokat, kórházi ágyuknál vagy otthonukban keresték fel a protézisre jogosult betegeket. Az internet tanúsága szerint a célközönség elérésében találékonyak voltak: egy azóta már megszűnt nyírségi civil szervezetnek, az Amputáltak és Művégtaggal Élők Egyesületének – legalábbis egy időben – ifjabb Rai József volt a képviselője.
A GVH álláspontja szerint a cég képviselői meglehetős agresszivitással igyekezték rábeszélni a vonakodókat is a megrendelésre – s az sokaknál hatott, hogy bár a szakorvosi vényért többórás autóutat kellett megtenni, ők magukra vállalták a beteg szállítását. A jellemzően csak adminisztratív teendőkre szorítkozó orvosi viziteket nem vizsgálta a GVH – a finanszírozó azonban több esetben is feljelentést tett, élve a gyanúperrel, hogy a gyártó és forgalmazó vállalkozás összejátszhatott a felíró orvossal. Mi másért is kellett volna megyehatárokon, sőt országrészeken át fuvarozni a betegeket egy-egy szakorvosi javaslatért? Így azután olyanok is művégtaghoz jutottak, akik életkoruk, egyéb betegségük miatt ágyhoz kötötten képtelenek voltak ilyen segédeszközt használni. Mások pedig az elkészült termék hibái miatt érezhették becsapottnak magukat. Nem kell ahhoz a sorok között olvasni, hogy világos legyen, mennyire magukra vannak hagyatva az amputált betegek, milyen hatalmas hiányosságok érhetők tetten a rehabilitációjukban. Ez persze messze visz a GVH vizsgálódási területétől.
Jellemző, hogy a betegek leginkább a gyártóhoz fordultak panaszaikkal, vagy ahhoz sem. A nagyobb balhé azért kerülhette el a céget, mert a protézisekért és a cipőkért a betegek nem fizettek, a cég „ingyen adta”, elhitetve az ügyfeleivel, hogy ez egy különleges lehetőség, ami azért jár, mert tőle rendelnek. Valójában a közgyógyellátás az, amelynek a terhére ezek az eszközök 98 százalékos tb-támogatást élveznek, nem is keveset, művégtagonként 140–240 ezer forintot – függetlenül a termék gyártójától. A művégtag „kihordási ideje” pedig egy év, így akik alkalmatlan holmit kaptak, csak 12 hónap múltán juthattak újabb közfinanszírozott protézishez.
Az eljárás alá vont cégek képviselője vitatta, hogy értékesítési módszereikben vagy méretre elkészített termékeikben hiba lett volna. A panaszok és kifogások mögött a versenytársaik ármánykodását vélte felfedezni. Végső érvként pedig arra hivatkozott, hogy a fogyasztókkal szembeni tisztességtelen kereskedelmi gyakorlat tilalmáról szóló törvény nem vonatkozik a gyógyászati segédeszközökre, mert azok nem tekinthetők forgalomképesnek. A betegek ellátása ilyen eszközökkel nem kereskedelmi tevékenység, hanem a gyógyítás része. Ez az érvelés azonban a GVH-nál nem talált megértő fülekre.
GÁTI JÚLIA
